Felhatalmazva az alázatosság erejével RICHARD C. EDGLEY PÜSPÖK első tanácsos az Elnöklő Püspökségben Az egyház ereje a több millió alázatos egyháztagban rejlik, akik mindennap arra törekszenek, hogy teljesítsék az Üdvözítő akaratát. Valamikor régebben egy főtanácsosi gyűlésen a tanító azzal vezette be az órát, hogy megkérdezte mindannyiunktól, ki a mi hősünk és miért. Egyesével kellett válaszolnunk, és a válaszok nem értek váratlanul. Természetesen volt, aki az Üdvözítőt, a világ Megváltóját nevezte meg. Volt, aki Abraham Lincolnt nevezte meg, aki felszabadította a rabszolgákat, vezette az Egyesült Államokat egy polgárháborús időszakban, majd végzetül egyesítette az országot. Voltak, akik Joseph Smith prófétát, illetve ma élő, szeretett prófétánkat, Gordon B. Hinckley-t. Miközben hallgattam ezeket a válaszokat, magamban egyetértettem és elismertem, hogy ők mind követendő példát mutattak számunkra, és jobb ember lehetnék, ha rendelkeznék néhány rájuk jellemző tulajdonsággal. Amikor rám került a sor, odafordultam egy testvéremhez, aki pár sorral lejjebb ült, és azt mondtam: „Az én hősöm Ken Sweatfield és felesége, Jo Ann.” Figyeltem, ahogy 20 éven keresztül Ken és Jo Ann a szülőktől elvárható legnagyobb szeretettel gondozta kómában fekvő fiukat. Gyakran elgondolkoztam a szertefoszlott reményeken és álmokon, amiket Shane-hez fűztek, mielőtt a fiú két héttel angliai (Leeds) missziója előtt szörnyű autóbalesetet szenvedett. Néztem, ahogy Ken és Jo Ann kivitték a napra Shane-t, vagy amikor sétáltatták és elmondták, mit látnak, reménykedvén, hogy talán a fiú is hallja és érzi , amit mondanak, és annak reményében is, hogy a friss levegő és a napsugár talán fényre deríti ezt a levert lelket. Húsz éven át nem „vehettek ki szabadságot” a fiú mellől, csak néha jártak el ide-oda, de hitük, optimizmusuk és hálájuk soha nem szűnt meg. Soha nem láttunk rajtuk dühöt, kétségbeesést, és soha nem kérdőjelezték meg Isten céljait. Majd odafordultam egy, a balomon ülő másik testvérhez, és így szóltam: „Az én hősöm Jim Newton és felesége, Helen.” Nem sokkal azután, hogy Jim és Helen fia, Zach megkapta Peruba a missziós elhívását, meghalt autóbalesetben. Amikor tudomást szereztem a balesetről, berohantam a kórházba remélvén, hogy Zach-et életben találom, és hogy fel fog gyógyulni. A szülők méltóságteljesen és békésen elmondták, hogy Zach most már a fátyol túloldalán fog missziót szolgálni. Miközben tanúja voltam annak, milyen nyugodt ez a két erős szülő, rájöttem, hogy a fájdalom és a kín mellett ott van a békesség is, ami csakis abból fakadhat, ha valaki mélyen és szilárdan hisz egy szerető Atyában és egy engesztelő Üdvözítőben. A hitem szilárdabb lett, és inspirálásuk által ismét nyilvánvalóvá vált, hogy követni akarom a példájukat, ha hasonló megpróbáltatás és tragédia érne. Azt is válaszolhattam volna, hogy az én hősöm Tom Abbott és fia, John, akik az én hithű házitanítóim, és akik soha nem mulasztották el teljesíteni a kötelességüket még annak ellenére sem, hogy elég nehéz bennünket otthon találni. Több tucat nevet felsorolhattam volna, akiket nagyra becsülök, és hősömnek nevezhetek. Sokuknak nincs úgynevezett magas vagy prominens egyházi elhívása, de mind érdemes arra, hogy bármilyen elhívásnak eleget tegyen. Egyikőjük sem ismert széles körben az egyházban, de biztos vagyok abban, hogy Mennyei Atyánk név szerint ismeri őket. Amikor lehetőségem van a saját gyülekezetemben tölteni az úrvacsorai gyűlést, gyakran gondolkodóba esek, amint ránézek a gyülekezetre és látom ugyanazokat az arcokat vasárnapról vasárnapra. Néhányukat már több mint húsz éve látom rendszeresen az úrvacsorai gyűlésen. Legtöbbjük nem áll az egyház „rivaldafényében”, de állhatatosan részt vesznek a gyűléseken és szembenéznek életük saját megpróbáltatásaival. Ez az a sok egyháztag, akit látok, nagyra értékelek, és akikért hálás vagyok. Nem törekszenek magas pozíciókra, népszerűségre, hírnévre, mégis mindannyian helyet kapnak Atyánk királyságában azáltal, hogy elvégzik a mindennapi élet dolgait. Szüntelenül végzik az észrevétlent, a feltűnésmenteset, de alázatosan és igazlelkűen végzik a fontos dolgokat. Vannak megpróbáltatásaik, de keserű küzdelmük mellett képesek megtalálni az édeset, ami oly gyakran csendes társa a megpróbáltatásnak. Ezt a képet több százszor sokszorosították már több ezer egyházközségben a világon. Ők Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza. Igen, az egyház ereje a több millió alázatos egyháztagban rejlik, akik mindennap arra törekszenek, hogy teljesítsék az Üdvözítő akaratát – napról napra, lépésről lépésre. Ezek az alázatos egyháztagok többféle nemzetiségűek; sokféle társadalmi és gazdasági háttérből származnak. A legmagasabb iskolai végzettséggel rendelkezőktől kezdve a legszerényebb körülmények között élőkig, akik a világ eldugott részén élnek – mindegyik szívében ott lüktet a Jézus Krisztusról való bizonyság és a vágy, hogy az Urat szolgálják. Miközben elgondolkodom ezekről a hithű egyháztagokról, két olyan tulajdonságot vélek felfedezni, ami mindegyikben benne van. Az első, társadalmi és gazdasági helyzetre való tekintet nélkül, az az alázat, amivel alárendelik magukat az Úr akaratának. A második pedig, az élet nehézségei és megpróbáltatásai ellenére az, hogy hálásak tudnak maradni Isten áldásaiért és az élet jóságáért. Az alázat és a hála valóban a boldogság két kulcseleme. Elmondok egy történetet Joseph Smith próféta és Brigham Young találkozásáról. Egy elég nagy számú tömeg jelenlétében a próféta szigorúan megfeddte Brigham testvért, mert az elmulasztott megtenni valamit. Mindenki, feltételezem, megrökönyödve várta, mit fog erre válaszolni Brigham. Hiszen Brigham, aki később az Úr oroszlánja nevet kapta, nem egy törékeny rózsaszál volt. Brigham lassan felállt, és azokkal a szavakkal, amik valóban rá vallottak, illetve az ő alázatos módján, egyszerűen lehajtotta a fejét, és azt mondta: „Joseph, mit szeretnél, mit tegyek?” A történet úgy folytatódik, hogy Joseph zokogva futott le a pódiumról, és átölelte Brigham testvért, majd tulajdonképpen azt mondta: „Átmentél a vizsgán, Brigham testvér, átmentél!” (Lásd Truman G. Madsen, „Hugh B. Brown – Youthful Veteran”, New Era, 1976. ápr., 16. o.) Sokan olyan környezetben élünk vagy dolgozunk, ahol az alázatot gyakran félreértik és gyengeségnek tekintik. Nem sok cég vagy intézmény foglalja bele az alázatot az alapeszméjébe vagy menedzsmentjük kívánalmas tulajdonságába. Mégis, miközben megtudjuk, hogyan működik Isten, az alázatos és engedelmes lélek ereje nyilvánvalóvá válik. Isten királyságában a nagyság az alázattal és az engedelmességgel kezdődik. Ezek a „társerények” az első döntő fontosságú lépések ahhoz, hogy megnyíljanak a kapuk Isten áldásai és a papság ereje előtt. Nem számít, kik vagyunk, vagy mennyire magasnak tűnnek a meghatalmazásaink. Az alázatosság és az Úr iránti engedelmesség hálatelt szívvel párosítva jellemzik erősségünket és reményünket. Az Úr a következő parancsolatot adta egyháza tagjainak: „Mindazok, akik megalázkodnak Isten előtt, … akik megtört szívvel és bűnbánó lélekkel az egyház elé állnak, … azok vétessenek fel keresztelés által az ő egyházába.” (T&Sz 20:37) Így az egyház tagságán belül találkozunk mindenféle háttérből származó férfiakkal és nőkkel, akik Isten parancsa alá vetik magukat. Találkozunk prominens üzleti vezetőkkel, akik kegyesen és alázatosan fogadnak be és hallgatják a tanítását egy alázatos, sőt olykor kissé megilletődött házitanítónak. Látjuk, amint rendkívül művelt emberek alázatosan követik püspökük tanácsát, akiknek néha nincs nagy iskolai képzettségük. Találkozunk olyan volt püspökökkel és cövekelnökökkel, akik kegyesen és alázatosan fogadnak el elhívásokat az Elemiben, a bölcsődében, vagy humanitárius csomagokat készítenek a világban élő szükséget szenvedők számára. Több ezer olyan érett korban lévő házaspárral találkozunk, akik elhagyják kényelmes otthonukat, és olyan körülmények között élnek, amihez nincsenek hozzászokva azért, hogy szolgálják a sanyarú sorsban szenvedőket az egész világon, és ismételten csak szolgáljanak és szolgáljanak. Látunk olyan sanyarú sorsú embereket a világon, akik alázatosan megosztják szerény javaikat azokkal, akiknek még annyi sincs, mint nekik. És mindegyikük, a maga alázatos módján, hálatelt szívvel szolgál és adakozik, Istent dicsérvén. Benjámin király figyelmeztetett minket, hogy olyanokká kell válnunk, „mint a gyermek, engedelmes, szelíd, alázatos és türelmes, aki telve van szeretettel, és hajlandó magát mindannak alávetni, amit az Úr számára jónak lát, mint egy gyermek atyja akaratának” (Móziás 3:19). Ha alázatosan alávetjük akaratunkat az Atyáénak, akkor Isten felhatalmaz minket az alázatosság erejével – azzal az erővel, hogy szembe tudjunk nézni az élet megpróbáltatásaival, felhatalmaz minket a békesség hatalmával, azzal, hogy megtaláljuk az igazságot, az olyan szívvel, ami az Üdvözítő Jézus Krisztusba, vagyis a megváltás erejébe vetett szeretetért és bizonyságért lüktet. Az Üdvözítő az alázatosság és engedelmesség legtökéletesebb példája, hiszen azáltal, hogy akaratát alávetette az Atya akaratának, a történelem legnagyobb eseménye következett be. Talán a szentírásokban leírt néhány legszentebb szó így hangzik: „Ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” (Lukács 22:42) Vagyis több ezer, sőt több milliónyi lüktető szívet ismerünk – akiket azt hiszem, nevezhetünk hősöknek is, de talán jobb kifejezés volna az Üdvözítő, Jézus Krisztus alázatos követőinek szólítani őket. Ahogy azt Hinckley elnök kérte tőlünk, teszik a tőlük telhető legtöbbet – napról napra. Alázatosan imádkozom azért, hogy adjon nekünk Isten alázatos és engedelmes szívet annak velejáró áldásaival együtt! Jézus Krisztus nevében, ámen.