ELDER NEAL A. MAXWELL
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Ha Joseph Smith csupán egyetlen ilyen isteni kinyilatkoztatás közvetítője lett volna, önmagában már az is elegendő lett volna, hogy prófétai nagyságát bizonyítsa.
1820-tól kezdődően Joseph Smith-t folyamatos támadások érték – amelyeket alkalmi védekezés követett. Ez a séma ma is folytatódik.
A prófécia szerint a balgák gúnyolják, a pokol tombol ellene, nevének pedig „jó, meg rossz híre” van (Joseph Smith története 1:33). Ez a kavargás szükségtelenül leköti azok figyelmét, akik inkább az udvaron rágcsálják a régi csontokat, ahelyett, hogy bejönnének a ragyogó, kinyilatkoztatással teli lakomára, így aztán mindez meggátolja őket abban, hogy megérdemelt figyelmet szenteljenek Joseph „nagy látnoki” küldetésére (2 Nefi 3:6–7).
Alma élményei azt tanítják, hogy a látnoknak hatalmában áll ősi feljegyzéseket lefordítani, és „a látnok … nagyobb mint a próféta”. Ammon azonban azt is mondta, hogy „a látnok … próféta is” (Móziás 8:11–16). Josephet is így hívták, és „embertársainak nagy hasznára” lett (Móziás 8:18).
A „nagy” fordító – „Isten hatalma és ajándéka által” (T&Sz 135:3) – felszínre hozta a Mormon könyvét, egy megfogható és ellenőrizhető dolgot. Mindazok számára, akik hajlandóak megfogadni tanításait, olyan, mintha egy régóta zárt ajtó kivágódna a szentírások addig teljesnek vélt gyűjteménye előtt.
Figyelemre méltó, hogy már a könyv bevezetőjében is megjelenik annak különös szerepe, hogy meggyőzze a halandókat „arról, hogy Jézus a Krisztus” (lásd még 2 Nefi 25:18). Az ezzel a nagyszerű ténnyel kapcsolatos hitetlenség és a közömbösség napjaiban oly nagy szükség van erre a „meggyőző” hatásra. Mily kiélezett is ez az ígéret!
A Mormon könyvét a „háztetőkről” olvassák majd (2 Nefi 27:11). Még ha elhanyagoljuk is, sóvárgó hívás marad, „amíg a föld fennáll” (2 Nefi 25:22).
Nem csoda hát, hogy „a föld távoli zugaiban” tudakozódnak Joseph neve felől (T&Sz 122:1). A megerősítő kinyilatkoztatások további kijelentéseket tartalmaznak arról, hogy az Úr „megszégyeníti” Joseph ellenségeit, és hogy a próféta népe nem fordul ellene az árulók tanúsága miatt (2 Nefi 3:14; lásd T&Sz 122:3).
Ahogyan tegnap Faust elnök is emlékeztetett bennünket erre, Joseph a saját hiányosságairól azt mondta: „Soha nem mondtam nektek, hogy tökéletes vagyok; csak azt, hogy nincs hiba a kinyilatkoztatásokban, melyeket tanítottam.” (Andrew F. Ehat és Lyndon W. Cook, The Words of Joseph Smith [1980], 369. o.)
Különös módon a fiatal Joseph Smith csupán azért indult a ligetbe, hogy megtudja, melyik egyházhoz csatlakozzon – nem azért, mert szerette volna, ha elhívják látnoknak, kinyilatkozatónak, fordítónak és prófétának. A ligetben és azt követően megjelent a felbecsülhetetlen kincseket jelző napsugár. Az ennek eredményeként kapott kinyilatkoztatások és fordítások nem puszta kitalációk, napi gondolatok vagy akár epigrammák voltak, hanem határozott, isteni kijelentések.
A kinyilatkoztatások és fordítások mennyisége hatalmas, ami még több jelentést ad a „nagy látnok” kifejezésnek. Azonban nem csupán a Josephnek adott és most az emberiséghez eljuttatott információ puszta mennyisége ily jelentős, hanem az is, hogy ebben a hatalmas anyagban milyen „különlegességek” találhatóak.
Összetett kinyilatkoztatásokon és fordításokon keresztül például megkaptuk a világegyetem olyan pontos leírását, amely messze-messze felülmúlta az 1830-as évek csillagászatát, egy olyan kozmosz leírását, amely „számtalan világot” tartalmaz, e kinyilatkoztatásokból pedig megtudjuk továbbá, hogy „azok lakói Istennek … fiai és leányai” (Mózes 1:33; T&Sz 76:24).
A régi időkben Ábrahám jövendő leszármazottainak sokaságát a tenger homokjához hasonlították, ami elképesztő ígéret (lásd 1 Mózes 22:17). A visszaállítás kinyilatkoztatásai és fordításai hatalmas világegyetemről beszélnek. Számunkra tehát nem meglepő, hogy a tudósok a világegyetemben található csillagok számát mintegy 70 szextillióra becsülik, vagyis a tudósok szerint „több csillag van az égen, mint a Föld összes tengerpartján és sivatagában található homokszem összesen” (Allison M. Heinrichs, „The Stellar Census: 70 Sextillion”, Los Angeles Times, 2003. július 26; lásd még Carl Sagan, Cosmos [1980], 196. o.).
Kinyilatkoztatások és fordítások érkeztek arról is, hogy Isten központi célja az, hogy „létrehozz[a] az ember halhatatlanságát és örök életét”, ami isteni és tömör megerősítést jelent számunkra (Mózes 1:39). Isten terve a lelkek fejlesztésére nem változott. Elmagyarázták azt az ősi Izráel népének is, akik 40 éves vándorlása a vadonban azért volt, „hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajjon megtartod-é az ő parancsolatait vagy nem” (4 Mózes 8:2). Így aztán napjaink tanítványai értik, miért kerül olykor próbára a hitünk és a türelmünk – azért, hogy felkészültek lehessünk a hazatérésre (Lásd Móziás 23:21).
Testvérek, nem kell órákig keresgélnünk az életünk során, hogy olyan helyre érjünk, ahol újra el kell döntenünk, „melyik oldalon állunk”, és sátrunk ajtaja vajon Szodoma felé néz vagy a templom felé (lásd 1 Mózes 13:12; Móziás 2:6).
Istennek nincsenek a figyelmét elvonó kedvtelései valahol távol a világegyetemben. Mi állunk gondolatai és céljai középpontjában. Mily éles ellentéte ez azoknak, akik úgy vélik, hogy egy „öntudatlan világegyetemben” élünk (Bertrand Russell, „A Free Man’s Worship”, in Mysticism and Logic and Other Essays [1917], 50. o.), olyan világegyetemben, melynek „nincsen mestere” (Albert Camus, The Myth of Sisyphus and Other Essays, angolra ford. Justin O’Brien [1955], 123. o.).
Szintén kinyilatkoztatások érkeztek arról, milyen régóta is élünk Isten szellemgyermekeiként, melyek szerint „kezdetben az ember is Istennél volt”, amelyekhez további fénysugarak tartoznak az ember örök természetéről (lásd T&Sz 93:29). Ezen kijelentések, mélyreható vonatkozásaikkal, igen fontosak. Megkérdőjelezik például azon tanítás lépjogosultságát, miszerint az ember egy pillanat alatt a semmiből teremtetett.
Azon kijelentés további következménye, miszerint „kezdetben” Istennél voltunk, azt jelenti, hogy „mi magunk voltunk” már nagyon régóta. Így aztán János apostol helyesen írta, hogy Isten „előbb szeretett minket” (lásd 1 János 4:19). Hasonlóképpen a halandó viharokban megtudhatjuk, kik a többiek valójában – lelki testvéreink, nem pedig beosztások, ellenfelek vagy ellenségek. Ezen felül különös szentséggel és figyelemmel kell viseltetnünk az emberi élettel kapcsolatban.
Különlegességekként e három kinyilatkoztatás és fordítás különösen értékes választ ad az emberiség vágyaira és kételyeire. Átformálják ismereteinket Isten természetéről, a világegyetemről, valamint személyes eredetünkről és az élet értelméről. Mi lehetne személyesebb ezeknél a rövid, mégis oly sokatmondó kijelentéseknél?
Ha Joseph Smith csupán egyetlen ilyen isteni kinyilatkoztatás közvetítője lett volna, önmagában már az is elegendő lett volna, hogy prófétai nagyságát bizonyítsa. Mégis, annak ellenére, hogy Isten mindenét nekünk akarja adni, sajnos a felfogóképességünk hiányosságaitól szenvedünk!
Nem csoda hát, hogy Pál méltatta Ábrahámot, aki nem „kételkedett hitetlenséggel” (Rómabeliek 4:20). Amikor a visszaállítás tanait szemléljük, akkor ez azzal a veszéllyel jár, hogy mi bizony megtántorodunk az efféle súlyos és ígéretes igazságok előtt.
Rendelkezvén mindezen lélegzetelállító kinyilatkoztatásokkal és fordításokkal, fogadjuk hát meg Benjámin király tanácsát: „Higgyetek hát Istenben … higgyétek el, hogy ember képtelen mindazt felfogni, amit Isten tud.” (Móziás 4:9)
A mindentudó Isten meghagyja a választás szabadságát a halandóknak, mégis mily hálásnak kell lennünk azért, hogy Isten hosszú-hosszú idővel ezelőtt azt választotta, hogy megmenti és feltámasztja minden gyermekét Fiának engesztelése által! Mindazonáltal néhányan elutasítják és sokan semmibe veszik ezen és más isteni döntéseket, leginkább azért, mert túlságosan is lefoglalják őket a világ dolgai. Idegenek az Üdvözítő számára, aki gondolataiktól és szívük szándékától messze áll (lásd Móziás 5:13).
Isten terve a világegyetem elképesztő mérete ellenére is döbbenetesen személyes. Például „… [Isten] fentről minden embert lát és minden szívnek ismeri a gondolatát és szándékát” (Alma 18:32; lásd Ésaiás 66:18).
Mivel teljes elszámolással tartozunk neki, az ítélet napján nem hivatkozhatunk arra, hogy a jog szerint magunk ellen nem kell terhelő vallomást tennünk.
Utolsónak hagytam azt a kimagasló kinyilatkoztatást, amely valójában az első számú: az istenség megtestesülése, amely kinyilvánítja, hogy a feltámadott Jézus Krisztus, az Üdvözítőnk valós személy. A szent ligetből kiindulva hamarosan más megerősítő megjelenések is következtek olyan helyeken, mint Kirtland és Hiram, ezeken keresztül pedig az emberiség megkapta a megerősítést, melyre oly nagy szükség volt már.
Sajnos a földhözragadt világban Jézust sokan legjobb esetben is távolinak érzik; sőt még csúfot is űznek belőle. Mily mindent felülmúlóan különleges éppen ezért az, hogy a visszaállítás kinyilatkoztatásai megerősítik a kozmikus tényt: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta.” (János 3:16)
Jézus, aki véghezvitte a „végtelen nagy kiengesztelést”, ezáltal végtelen szenvedésen ment keresztül, és így teljesen megértő Üdvözítő, aki „le is ereszkedett a mélységbe, hogy mindent megértsen” (2 Nefi 9:7; T&Sz 88:6). Igen, olyan ez, mint a megható, régi spirituálé szövege, mely szerint: „Senki sem ismeri a gondom, senki, csak Jézus.”
Kedves testvérek, ezen bolygó szereplőihez, amelyre oly illőek ezek a kinyilatkoztatások és fordítások, hozzá tartoznak azok is, akik népszerű kifejezéssel élve „csendes kétségbeesésben” élnek (lásd Henry David Thoreau, Walden [1965], 7. o.). Mára csatlakoztak hozzájuk azok is, akik zajos, élvezeteket habzsoló élettel ünneplik tévesen, hogy éreznek, miközben véglegesen elveszítik valódi érzékeiket (lásd Moróni 9:20; Efézusbeliek 4:19; 1 Nefi 17:45). Így nyalják tisztára saját táljukat kétségbeesett szenzációhajhászásukban. Ezek az emberek azonban még mindig nincsenek többségben, hanem „a nép kisebbik részét” képezik (lásd Móziás 29:26–27).
Fontos dolog, hogy az utolsó napon a gonosz nem „segíti” azokat, akik egyébként őt követték (Alma 30:60). Nem teheti. Jézus dicsőségesen győzedelmeskedni fog, a gonosz ügyes építményei pedig, amelyek oly kedvesek az érzéki elmének, mind ledőlnek, és „nagy [lesz] pusztulásuk” (lásd Alma 30:53; 1 Nefi 11:36). Már manapság is látható azok életében, akik eltévelyedtek, és aztán „magukba szálltak”, miként kezdenek csöpögve szétfolyni az ördög tanai korai túlhevülésük miatt (lásd Lukács 15:17). Sokan, akik megtapasztalták az alacsonyabb rendű utak kietlenségét, „készek az ige meghallgatására”, és most arra várnak, hogy ismertessék velük a megmentő kinyilatkoztatásokat és fordításokat (lásd Alma 32:6).
Testvérek, ne merészeljük visszatartani a helyreállított evangélium kijelentéseit! Ne merészeljük visszatartani az erőt adó kinyilatkoztatásokat és az igazságot kinyilvánító fordításokat arról, ahogy minden „valóban van és ahogy valóban lesz”! Oly nagy szüksége van erre mindazoknak, akiknek a kezei a tanokbéli vérszegénységtől csüggedtek, amelyre a legjobb gyógyírt a visszaállítás vérlemezkéi jelentik (lásd Jákob 4:13). Ha visszatartanánk, akkor korlátoznánk a bűnbánatot, és elrejtenénk a csábító lelki lehetőséget, amely „fényes lesz, mint a nap, ragyogó, mint a hold” (lásd T&Sz 105:31).
Mindeközben számítsunk arra, hogy sokan közömbösen szemlélnek majd minket. Mások furcsának és félrevezetettnek néznek majd minket. Viseljük el a mutogató ujjakat, amelyekkel furcsamód pont azok mutogatnak, akik végül unalmukban ráébrednek majd, hogy a „nagy és tágas épület” valójában egy zsúfolt, harmadosztályú motel (lásd 1 Nefi 8:31–33). Ne gyalázzuk a gyalázkodókat, hanem nézzünk félre (lásd T&Sz 31:9)! Ehelyett használjuk az energiánkat arra, hogy feltartsuk a hit pajzsát, és megállítsuk a tüzes nyilakat – talán az evangélium leheletnyi teflonbevonatának segítségével (lásd 1 Nefi 15:24).
Kedves testvérek, mindezek után „mit mondhatok még”? Talán csak annyit: „Dicsérd a férfi, aki szólt Jehovával!” (Jákob 6:12; „Dicsérd a férfit”, Egyházi énekek, 84. o.) Jézus Krisztus nevében, ámen!
Previous
