„Azért jöttem e világra” Elder Alexander B. Morrison a Hetvenek közül Jézus Krisztusnak és az Õ szívünkben való helyének jelképe egy olyan élet kell, hogy legyen, amit teljesen az Õ szolgálatának, szeretetének és törõdésének szentelünk. Amikor Pilátus a sértegetés és becsmérlés sötét, gyûlölettel teli éjszakája után megvádolta Jézust, a dölyfös római helytartó gyorsan észrevette, hogy õ nem egy közönséges halandó. Jézus nem azoknak a hajlongó szolgalelkûségét vagy színlelt bátorságát mutatta, akik életükért esedeztek a római birodalom hatalma elõtt. Csendesen állt a büszke római elõtt, hajlítatlanul, fenségesen, viselkedése szelíd, mégis királyi volt. „Király vagy-é hát te csakugyan?” - tudakozódott Pilátus (János 18:37). Jézus, a Királyok Királya, aki ha kérte volna, Atyja „tizenkét sereg angyalnál” (Máté 26:53) is többet küldött volna, akinek dicsõsége és fensége meghaladta mindenét, amit Pilátus - vagy akármelyik halandó ember - még csak felfogni is képes lett volna, egyszerûen így válaszolt: „Te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról” (János 18:37). Pilátus, a gyenge és tétovázó ember, híján az emberségnek és elvektõl nem túlságosan megterhelten, gúnyosan vágott vissza: „Micsoda az igazság?”. Azután, bár bûnt nem talált Jézusban, és bizonyossággal tudta, hogy õ nem politikai lázító, nem jelent fenyegetést a római hatalomra és hatóságokra nézve, Pilátus megengedte a csõcseléknek a vérontást, és Krisztust átadta megfeszítõinek. „Azért jöttem e világra.” Mi volt az ok? Miért egyezett bele Jézus, a Mindenható Úristen, aki az Atya jobbján ül, aki számtalan világ teremtõje, a törvényadó és bíró, hogy egy jászolban megszületve jöjjön a földre, földi létezésének legnagyobb részében homályban éljen, rója Júdea poros útjait egy olyan üzenetet hirdetve, mely sokakra nézve veszélyes volt, és végül egyik legközelebbi társa árulja el, majd két gonosztevõ között haljon meg Golgota komor hegyén? Nefi, aki - mondta - „örömömet Jézusomban találom, mert megváltja lelkemet a pokoltól” (2 Ne. 33:6) megértette Jézus indítékát: „És amit õ tesz, az a világ javát szolgálja; mert úgy szereti a világot, hogy még életét is feláldozza azért, hogy minden embert magához vonzzon” (2 Ne. 26:24). Az Isten minden gyermeke iránti szeretete vezette Jézust, egyedüliként az õ bûntelen tökéletességében, hogy magát váltságdíjként felkínálja mások bûnei ellenében. A szeretett himnusz szavaival: „Jézus meghalt a Kálvárián, Hogy rajta keresztül mindenki megváltasson” („‘Tis Sweet to Sing the Matchless Love”, Hymns, 176. sz.). Akkor ez volt a végsõ ok, amely Jézust a földre hozta, hogy „szenvedjen, vérezzen és meghaljon az emberért”. Úgy jött, mint „hibátlan, szeplõtelen bárány” (1 Péter 1:19), hogy megfizessen bûneinkért, felemeltessék a keresztre, hogy minden embert magához vehessen (lásd 3 Ne. 27:14). Pál helyénvaló kifejezésével élve: „Mert a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek” (1 Kor. 15:22). Halál feletti gyõzelmének jelképe az üres sír. Õ, akit „Isten feltámaszta harmadnapon” (Ap.csel. 10:40), megoldotta „a halálnak, vagyis a testi halálnak kötelékeit, hogy . . . mindenki feltámadhasson” (Alma 11:42; a kiemelés nem szerepel a forrásanyagban) és „gyõzelmet aratott a sír felett” (Mormon 7:5). Benne megsemmisült a halál fullánkja (lásd Móziás 16:8). Jézus azonban nem azért jött, hogy csak halhatatlanságot, hanem hogy örök életet is hozzon Atyánk gyermekeinek. Bár Krisztus engesztelõ áldozata érdemre való tekintet nélkül egyetemes feltámadást nyújt mindenkinek, az örök élet - az Atyával és az Õ Fiával, az Õ tökéletes jelenlétükben való élet - ajándéka csak hûségesek számára van fenntartva, azok számára, akik azzal mutatják ki Krisztus iránti szeretetüket, hogy hajlandóak követni az Õ parancsolatait, szent szövetségeket kötni, azokat megtartani. „A ki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat - emlékeztet minket Jézus -, az szeret engem” (János 14:21). Mint ahogy a próféták korokon át kijelentették, csak akkor, amikor szent szövetségeket kötünk és tartunk meg - azokat a szent celesztiális szövetségeket, amelyek Isten és ember között jönnek létre - lehetünk „részesei az isteni természetnek” és menekülhetünk meg a romlottságtól, „a mely a kívánságban van e világon” (2 Péter 1:4). Jézus a földre jött, elõször is és legfõképpen engesztelõ Üdvözítõként, aki azért halt meg, hogy mindenki békességre lelhessen ezen a világon és örök életre az elkövetkezõben” (T&Sz 59:23). Egy másik oka is volt annak, hogy eljött - mégpedig az, hogy mindenkinek példaképül szolgáljon az ember isteni lehetõségét és normáját illetõen, amely mértékül kell, hogy szolgáljon minden ember élete számára. Õ, aki Jákób kútjánál kinyilvánította istenségét a szamaritánus asszonynak (lásd János 4), felszólít minket, hogy legyünk olyanok, mint amilyen õ (lásd 3. Ne. 27:27), hogy olyan tökéletesek legyünk, „mint ahogy én, vagyis mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (3 Ne. 12:48). E tökéletesség mélységeibõl felszólít minket, hogy viseljük gondját a betegeknek, a szegényeknek és a nélkülözõknek; imádkozzunk és mutassunk könyörületességet Isten minden gyermeke iránt, mert „Isten nem személyválogató” (Ap. csel. 10:34). Vele nincsenek faji, nemi vagy nyelvi akadályok. Mint ahogy Nefi magyarázta: „senkit el nem tilt, aki hozzá akar jönni, legyen az fehér vagy fekete, szabad vagy szolga, férfi vagy nõ; sõt még a pogányokról is megemlékezik, mert Isten elõtt mindenki egyforma” (2 Ne. 26:33). Azoknak közöttünk, akik azon tûnõdnek, ki is a mi felebarátunk, a jó szamaritánusról beszélt; arról a pásztorról, aki elhagyta a kilencvenkilencet, hogy megkeresse azt az egyet, amelyik elveszett; és arról az emberrõl, aki „nagy lakomát” készített, amelyre meghívta a „szegényeket, csonkabonkákat, sántákat és vakokat” (Lukács 14:16, 21). Jézus, a mestertanító az élet egyszerû tapasztalataiból merítve ismételten örök igazságokat tanított. Egy ilyen lecke arról szól, hogy nagylelkûen kell adakoznunk - az áldozat szellemével kell adnunk, azzal a buzgó szándékkal, hogy megáldjuk a nálunk kevésbé szerencséseket. Lukács feljegyzi, hogy amint Jézus a templomban ült, azokat figyelte, akik adományaikat az ott lévõ perselyekbe vetették. Egyesek buzgón adakoztak, õszinte céllal, de mások, bár nagy összegben adtak ezüstöt és aranyat, ezt kérkedve, s elsõsorban azért tették, hogy lássák az emberek. Az adakozók hosszú soraiban ott volt egy özvegyasszony, aki mindenét a perselybe vetette, amije csak volt, vagyis két bronzérmét, amelyek fillérekként ismertek. A kettõ együtt kevesebbet ért, mint amerikai pénzben fél cent. Észrevéve az egyenlõtlenséget aközött, amit az asszony és amit néhány más bõkezû adakozó adott, Jézus ezt nyilvánította ki: „Igazán mondom néktek, e szegény özvegy mindenkinél többet vete.” Bár a gazdagok sokból adtak, „ez pedig az õ szegénységébõl minden vagyonát, a mije volt, oda veté” (Lukács 21:1-4). Jézus tudta, hogy nem az adott összeg számít. A mennyország számtanában az értéket nem a mennyiség, hanem a minõség határozza meg. A készséges szív és elme szándéka az, ami elfogadható Isten számára (lásd 2 Kor. 8:12). Jézus különös szeretettel viseltetett a gyermekek iránt. Mind a régi, mind pedig az új világban magához hívta õket (lásd Lukács 18:16; 3 Ne. 17:21-24). A nefita feljegyzések gyengéd bizonyságot tesznek Krisztusnak a kicsinyek iránti szelíd szeretetérõl: „Azután pedig vette kisgyermekeiket és mindegyiket, egytõl-egyig megáldotta, és imádkozott értük az Atyához. És amikor ezt elvégezte, ismét könnyezett” (3 Ne. 17:21-22). Jézus tudta, hogy a kisgyermekek tiszták és bûn nélkül valók. „Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kisgyermek - mondta -, nem mentek be a mennyeknek országába” (Máté 18:3). Benjámin király, a nagyszerû nefita próféta, elmagyarázta, mit jelent olyanná válni, mint egy kisgyermek: „engedelmes, szelíd, alázatos és türelmes, aki telve van szeretettel, és hajlandó magát mindannak alávetni, amit az Úr számára jónak lát” (Móziás 3:19). Egy olyan világban, ahol minden nap szembesülünk a kevésbé szerencsésekkel szembeni érzéketlen közömbösséggel, Jézus azt mondta, adjunk ételt az éhezõnek, inni a szomjúhozónak, menedéket az idegennek, ruhát a mezítelennek, látogassuk meg a betegeket és azokat, akiket bebörtönöztek. A keresztény tanítványság egyik legnehezebb próbájára hívott mindenkit, amikor ezt mondta: „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyûlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket” (Máté 5:44). Emlékeztet minket arra, hogy amennyiben jószívûek vagyunk másokkal, azt azokkal szemben is megtesszük, akiket egyesek a „legkisebbnek” tartanak, akkor azt „velem cselekedtétek” (lásd Máté 25:35-45). Nemcsak arról a kötelezettségünkrõl tanított, hogy fizikailag segítsünk másokon, hanem az erõteljes, örökkévaló, lelki segítségnyújtásról is. Valójában, a végsõ vizsgálódás szerint, valamennyi parancsolatára igaz, hogy azok lelki és nem csupán fizikai dolgokra vonatkoznak. Így a szentírások tanácsa szerint ahhoz, „hogy nap mint nap bûnbocsánatot nyerhessetek és Isten elõtt bûntelenül járhassatok, mindenki . . . ossza meg vagyonát a szegényekkel” (Móziás 4:26). Végsõ soron akkor, azzal mutatjuk ki Krisztus iránti elkötelezettségünket, és azzal fejezzük ki legjobban, hogy tanítványok vagyunk, hogy élünk és hogy Õt szolgáljuk. Jézus Krisztusnak és az Õ szívünkben való helyének jelképe egy olyan élet kell, hogy legyen, amit teljesen az Õ szolgálatának, szeretetének és törõdésének, Krisztus és az Õ ügye iránti õszinte elkötelezettségnek szentelünk; olyan lelki újjászületésnek kell szentelnünk, ami „hatalmas változást” idéz elõ a szívünkben és felkészít minket arra, hogy „arcunkon hordozzuk az õ képmását” (Alma 5:13-14). Magunkra venni az Õ nevét azt jelenti, hogy hajlandóak vagyunk megtenni bármit, amit kér tõlünk. Valaki azt mondta, hogy a keresztény élet ára napjainkban ugyanaz, mint mindig is volt: ez pedig egyszerûen azt jelenti, hogy oda kell adnunk mindenünket, amink csak van, nem tartva vissza semmit, felhagyva minden bûnünkkel, hogy megismerhessük õt (lásd Alma 22:18). Amikor tunyaság, közömbösség vagy gonoszság miatt nem felelünk meg ennek a normának; amikor gonoszak, irigyek, önzõk, érzékiek vagy felszínesek vagyunk; bizonyos értelemben újra megfeszítjük Õt. És amikor következetesen megpróbáljuk a legjobbat kihozni magunkból, amikor törõdünk másokkal, gondoskodunk másokról, amikor a szeretettel legyõzzük az önzést, amikor mások jólétét a magunké elé helyezzük, amikor viseljük mások terheit, és „gyászolunk a gyászolókkal”, amikor „vigasztaljuk a vigasztalásra szorulókat, és mindenkor mindenben és mindenütt, bárhol is legyünk, készek vagyunk . . . Istenrõl bizonyságot tenni” (Móziás 18:8-9), akkor tiszteljük Õt, akkor merítünk az Õ erejébõl, akkor válunk még inkább hozzá hasonlókká egyre világosabbá válva, hogy ha kitartunk, „míg elérkezik a tökéletes nap” (T&Sz 50:24). Hang ki nem mondhatja, nyelv el nem beszélheti Krisztus egyedülálló példájának teljességét. János szavaival élve, „de van sok egyéb is, a miket Jézus cselekedett vala, a melyek, ha egyenként megiratnának, azt vélem, hogy maga a világ sem fogathatná be a könyveket, amelyeket írnának” (János 21:25). Ott fejezem be, ahol elkezdtem, Krisztus Pilátushoz intézett fenséges szavaival: „Azért jöttem e világra.” Milyen hálásnak kellene lennünk mindannyiunknak azért, hogy két évezreddel ezelõtt eljött Õ, hogy megfizessen bûneinkért, és példát mutasson nekünk arról, hogyan kell élnünk. Az igazságoknak ezt az igazságát bátran hirdetjük az egész világnak. Bizonyságomat teszem nektek arról, hogy Királyok Királyaként és Urak Uraként fog újra visszatérni, gyógyulást hozva, hogy szabaddá tegye népét (lásd Come, O Thou King of Kings, Hymns, 59. sz.). Jézus Krisztus nevében, ámen.