Örökségünk Elder Stephen B. Oveson a Hetvenek közül Mit teszünk mi azért, hogy biztosítsuk, hogy ez az örökség szeretett gyermekeinkre és unokáinkra szálljon. Testvéreim, milyen hálás vagyok azért, hogy ma itt vagyok veletek ebben a történelmi Tabernákulumban. Hetvennégy évvel ezelõtt nagyapám, Lars Peter Oveson ennél a szószéknél állt, és a utah-beli Emery megyébõl meghívott cövekelnökként osztotta meg bizonyságát. Bár meghalt, amikor még kisfiú voltam, nagyapám mindig is egyik hõsöm volt. Tanulmányoztam naplóját, amelyben újra meg újra elmondta arra irányuló hajlandóságát, hogy válaszoljon az életében neki szóló elhívásoknak. Õ és szülei Dániában tértek meg az evangéliumhoz, bevándoroltak ebbe a országba, és átkeltek a síkságon, hogy csatlakozzanak a szentekhez Utahban. Egyik elhívása azt követelte tõle, hogy hat hónapra elhagyja újdonsült, fiatal feleségét azért, hogy a Szt. George Templom építésénél dolgozzon. Újra elhagyta õt és fiatal családjukat, hogy kétéves missziót szolgáljon szülõföldjén, Dániában. Késõbb püspöknek és cövekelnöknek hívták el, ami szükségessé tette, hogy három különbözõ alkalommal áthelyezzék és újraépítsék otthonukat és gazdaságukat. Õ ebben a zûrzavarban mindvégig hálás, jókedvû és az evangélium alapelveihez hû maradt, a hit nagyszerû örökségét hagyva ránk, akik viseljük nevét. Ezt az örökséget apám, Merrill M. Oveson hagyta rám, aki a legfiatalabb volt a család 13 gyermeke közül. Édesanyámmal, Mal Berg Ovesonnal, aki szintén hithû család leszármazottja, a Salt Lake Templomban lett összepecsételve, vonatra szálltak és Oregonba mentek, hogy biztosítsák apám tanulmányait. Több mint 40 évig maradtak egy kicsiny gazdálkodó közösségben, ahol hosszú ideig mi voltunk az egyedüli egyháztagok. Gyakran gondoltam arra, milyen könnyû lett volna szüleimnek egyszerûen megváltoztatni hitüket, és csatlakozni barátaikhoz a közösség keresztény egyházában. Ez egyszerûbbé tette volna az életet számukra, különösen a II. világháború alatt, amikor jegyre adták a benzint és az autógumit, ami lehetetlenné tette számukra, hogy megtegyék a 40 mérföldes utat az UNSZ Egyház legközelebbi szervezett gyülekezetéig. Ehelyett felhatalmazást kaptak arra, hogy otthon tartsanak vasárnapi iskolát, amit hûségesen hetente meg is tartottak azokban az években. Ott részesült családunk az úrvacsorában. Ott tanultuk meg testvéreimmel az evangélium tantételeit, és ott hallgattunk történeteket a Bibliából és a Mormon könyvébõl szó szerint szüleink lábánál. Apám, egy másik hõsöm, több évvel ezelõtt meghalt, de édesanyám, aki most 96 éves, még mindig hûségesen ellátogat egyházkerületébe minden héten, s lelkesít mindenkit, aki ismeri õt. Feleségem hasonló örökséget hozott magával. Milyen hálásak vagyunk ezért! Tudjuk, részben azok hithû cselekedete miatt bíztak meg bennünket ezzel az állandó elhívással, részben azok hithû cselekedetei miatt, akik elõttünk éltek. A kérdés az, mit teszünk mi azért, hogy biztosítsuk azt, hogy ez az örökség szeretett gyermekeinkre és unokáinkra szálljon. Akár olyan generációk leszármazottai vagyunk, akik tagjai voltak az egyháznak, akár elsõ láncszemek a generációk láncolatában, felelõsségünk, hogy átadjuk utódainknak annak a hitnek az örökségét, amit mindennapi cselekedeteinkkel bizonyítunk. Az újonnan megtért tagoknak különösen nagyszerû alkalmuk nyílik arra, hogy elõdeik és utódaik számára pionírok legyenek. Abból a célból, hogy eleget tegyünk ennek a kötelezettségnek, fel kell tennünk mindannyiunknak néhány fontos kérdést: Becsületes és tisztességes életet élünk? Követjük a múlt és jelen prófétáinak tanácsát? Megtartjuk a szövetségeket? Megtartjuk családi estjeinket, és tanulmányozzuk a szentírásokat, miközben megpróbálunk a belõlük nyert tanácsok szerint élni? Engedelmeskedünk a Bölcsesség szavának? Nagylelkûek vagyunk tizedünk és felajánlásaink fizetésében? Rendszeresen böjtölünk és imádkozunk, s õszinte szívvel tesszük azt? Figyelünk az imáinkra kapott válaszokra, és próbáljuk követni a Lélek sugalmazásait? Jó szomszédok és hû barátok vagyunk? Segítünk felépíteni a királyságot azáltal, hogy tiszteljük a papságot, felmagasztaljuk elhívásainkat, és megosztjuk másokkal az evangéliumot? Nehezen gyúlunk haragra és könnyen megbocsátunk? Õszintén elmondhatjuk, hogy nem csupán megbánjuk hibáinkat, de tanulunk is belõlük? Mindenek elé helyezzük életünkben az Üdvözítõt és evangéliumát? Vagy, ahogy valaki egyszer mondta: „Ha a bíróság elõtt azzal vádolnának, hogy utolsó napi szentek vagyunk, lenne elég bizonyíték, hogy elítéljenek minket?” Testvérek, ha nem vagyunk biztosak az ilyen kérdésekre adott válaszokat illetõen, akkor még ma el kell kezdenünk egy példaszerûbb élet építését, hogy azok, akik kedvesek számunkra „lássák a [mi] jó cselekedeteinket, és dicsõítsék a [mi] Mennyei Atyánkat” (Lásd Mt. 5:16). Be kell vallanom, valahányszor nem feleltem meg az elõdeim által felállított normáknak, az azért történt, mert engedtem, hogy a világi dolgok elsõbbséget élvezzenek a lelkiekkel szemben. De megtanultam, hogy lehetséges céljainkat újra kitûzni, és tekintetünket örökkévaló értékekre függeszteni. Feleségemmel figyeltünk sokakat, akik megtértek az egyházhoz, hogyan hozták meg a szükséges változásokat, hogy evangélium-központú lelkekké váljanak. Fiatal teljes idejû misszionáriusok százait láttuk Buenos Aires-ben, Argentínában, hogy meghozták az áldozatot, hogy az Úr felszentelt szolgájává váljanak. Ehhez csak vágy, engedelmesség, felajánlás és kitartás kell. Az Úr elvégzi a többit! Az Õ gyermekei vagyunk. Szeret bennünket, és név szerint ismer mindannyiunkat. Azt akarja, hogy visszatérjünk az Õ jelenlétébe, és örökké vele éljünk. Ez Jézus Krisztus evangéliumának nagyszerû öröksége. Az Üdvözítõ engesztelõ áldozata révén biztosítékot nyertünk a túlvilági életünkre, és lehetõséget arra, hogy örököljünk mindent, amivel Atyánk rendelkezik. Ezzel a tudással és örökséggel „ezen a krisztusi úton [kell] továbbhaladnunk [és] tökéletes bizalommal [kell] hinnünk” (lásd 2 Ne. 31:20). Követnünk kell szeretett prófétánk, Hinckley elnök vezetését, aki nemrég a Ricks Fõiskola diákjainak azt mondta: „Minden energiával, amivel csak képes vagyok azt mondom nektek, ne váljatok gyenge láncszemmé generációtok láncolatában! Bámulatos örökséggel jöttetek a világra. Nagyszerû férfiaktól és nõktõl származtok. . . . Ne hagyjátok cserben õket! Sose tegyetek olyat, ami meggyengíthetné a láncot, aminek alapvetõ része vagytok” (Scroll, 1999. szept. 14., 20). Számomra ez azt jelenti, mindent meg kell tennünk, ami erõnkbõl telik, hogy biztosítsuk, hogy beleneveljük szeretteinkbe a Jézus Krisztus evangéliumáról szerzett, maradandó bizonyság nagyszerû örökségét. Ahogy nagyapám 74 évvel ezelõtt oly ékesszólóan kijelentette: „Örülök, hogy megoszthatom bizonyságomat a világgal az Úr eme munkájának igazságáról, mert tudom, ez igaz; tudom, az a célja, hogy felemelje és elõrevigye Isten gyermekeit, és azért imádkozom, hogy az Úr segítsen . . . nekünk, hogy hithûek és igazak maradhassunk, hogy a becsületesség ügyében bátor munkásoknak találtassunk, és segítsünk felépíteni az Õ királyságát a földön” (Lars Oveson, Conference Report, 1925. ápr., 127). Ezekhez az igazságokhoz fûzöm saját bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.