Ne késlekedj! Elder Henry B. Eyring A Tizenkét Apostol Kvórumából Nefinek igaza volt. Isten nem ad parancsolatot az emberek fiainak anélkül, hogy el ne készítené számukra az utat, amely által azokat végrehajthatják. Bármilyen nehezek is körülményeink, tudunk bûnbánatot tartani. Mindegyikünk nézett már szembe határidõkkel. Félelem keríthet minket hatalmába, amikor felismerjük, talán nem maradt elég idõnk rá, hogy befejezzük, amirõl megígértük, hogy megtesszük. Eszünkbe jut a gondolat: „Miért nem kezdtem el korábban?” Az Úr tudta, megkísértenek majd minket azzal, hogy halogassuk a legfontosabb felkészülést, amelyet valaha is meg kell tennünk ebben az életben. Többször figyelmeztetett minket a késlekedésre. Tanította a tíz szûz példázatát, kik közül öten nem töltötték meg lámpásaikat a võlegény eljövetelére. Tanította azoknak a szolgáknak a példázatát is, akik hitetlenek voltak, mert úgy gondolták, Uruk késõbb jön. A késlekedés következményei tragikusak voltak. Az öt felkészületlen szûz esetében ez így történt: „Késõbb pedig a többi szûzek is megjövének, mondván: Uram! Uram! nyisd meg mi nékünk. Õ pedig felelvén, monda: Bizony mondom néktek, nem ismerlek titeket” (Máté 25:11-12). A hitetlen szolgák esetében, akik késlekedtek a felkészüléssel, ezt történt: „Megjõ annak a szolgának az ura, a mely napon nem várja és a mely órában nem gondolja, És ketté vágatja õt, és a képmutatók sorsára juttatja; ott lészen sírás és fogcsikorgatás” (Máté 24:50-51). A kísértés, hogy késlekedjünk a bûnbánattal, nem csak a világ végén fenyeget, mint ahogy azt ezen szentírásokban olvashatjuk. Úgy tûnik, ez a kísértés a világ kezdete óta csaknem állandó, és egész életünket végigkíséri. Fiatal korunkban talán ezt gondoltuk: A misszió vagy a házasság elõtt lesz elég idõ arra, hogy a lelki dolgok miatt aggódjunk. A lelki dolgok az idõsebb embereknek valók.” Aztán a házasság korai éveiben az élet, a munka, a számlák szorítása, az akár csak egy pillanatot is találjunk a pihenésre vagy a kikapcsolódásra, olyan nagyon lefoglalnak minket, hogy az Istennel és a családdal szembeni kötelezettségeknek teljesítésével való késlekedés újra ésszerûnek tûnik. Könnyû ezt gondolni: „Talán több idõ lesz erre, amikor középkorúak leszünk.” De az idõ szorítása nem enyhül az elkövetkezendõ években sem. Olyan sok mindent meg kell tenni, és az idõ zsugorodni látszik. Úgy tûnik, mint ha az 55., a 65. és a 75. születésnapot nem évtizedek választanák el egymástól. A korral fizikai és érzelmi kihívások jelentkeznek. Úgy tûnik, nem tudunk annyit megtenni egy óra alatt, amennyire fiatalkorunkban képesek voltunk. Nehezebb türelmesnek lenni másokkal, és úgy tûnik, többet várnak el tõlünk. Ott a kísértés, hogy újra kimentsük magunkat az alól, hogy felnõjünk a korábbi szövetségeink által megkívánt normákhoz, amelyeket mostanra már olyan hosszú ideig elhanyagoltunk. Nem mindegyikünk esik bele a tétlenségnek ebbe a csapdájába. De éppen elegen vannak, s mindegyikünk ismer legalább egy ilyet azok között, akit szeret és még gyakrabban fordul elõ, hogy köztük van egy gyermek, egy szülõ, egy barát, valaki, akiért felelõsséget érzünk, aki miatt aggodalom tölt el minket. Nekik is tanították az evangéliumot. Szövetségeket kötöttek. Mégis engedetlenséggel vagy hanyagsággal mennek tovább az ezekkel járó üresség ellenére. Övék a választás, hogy bûnbánatot tartsanak vagy a bûn foglyai legyenek. Mindazonáltal, ha tudunk valamit arról, hogyan épült föl elméjükben és szívükben a tétlenség és az ellenállás csapdája, az segíthet nekünk könnyebben meghallani a buzgó imánkra adott választ: „Kérlek, Mennyei Atyám, hogyan segíthetnék?” A kísértés, hogy késlekedjünk, ellenségünktõl, Lucifertõl származik. Õ tudja, soha sem lehetünk igazán boldogok, hacsak nincs reményünk ebben az életben, s nem vagyunk tudatában az örök életnek a következõben. Ez a legnagyszerûbb Isten valamennyi ajándéka közül. Ez azt jelenti, hogy családokban fogunk élni örökké a Mennyei Atyával és Jézus Krisztussal, s örökösen gyarapodni fogunk. A Sátán azt akarja, hogy olyan nyomorultak legyünk, mint amilyen õ maga. Õ tudja, csak akkor lehet részünk igazi boldogságban, ha az Úr Jézus Krisztusban való hit tisztára mosott minket azáltal, hogy mély és folyamatos bûnbánatot tartunk, olyan szent szövetségeket kötünk és tartunk meg, amelyeket csak Isten felhatalmazott szolgái ajánlhatnak fel nekünk. A szentírás megerõsíti a veszélyt: „Ha tehát megpróbáltatásotok napjaiban gonoszságra törekedtetek, akkor Isten ítélõ széke elõtt majd tisztátalanoknak találtattok. És mivel Istennél nem lakhat semmi tisztátalan, azért el kell, hogy taszítson benneteket mindörökre” (1 Ne. 10:21). És így a Sátán próbaidõnk napjaiban halogatással kísért meg minket. Bármely döntés a bûnbánattal való késlekedés mellett, megadja neki a lehetõséget, hogy ellopja a boldogságot Mennyei Atyánk egyik szellemgyermekétõl. Mindegyikünk találkozott már a késlekedés kísértésével. Saját tapasztalatból tudjuk, hogy igaza volt Spencer W. Kimball elnöknek, amikor ezt írta: „Minden idõk egyik legkomolyabb emberi hiányossága a késlekedés, és aztán meg is határozta, mit jelent ez: „nem akarjuk most elfogadni a személyes felelõsséget” (The Teachings of Spencer W. Kimball. Edward L. Kimball kiadásában [1982], 48; a kiemelés szerepel a forrásanyagban). És a Sátán két vágyunkon is munkálkodik: azt a gondolatot kelti bennünk, hogy nincs okunk a bûnbánatra és minden dolgot a jövõre próbál háríttatni velünk. Õ ilyen gondolatokkal kísértett már meg titeket és engem is, azokat, akiket szeretünk: „Isten annyira kedves; biztos, hogy nem fog engem személyesen felelõsnek tartani azokért a hibákért, amelyek egyszerûen az emberi lét következményei.” Aztán, ha ez nem vezet eredményre, akkor ott a gondolat, amely csaknem biztos sikert jelent: „Lehetséges, hogy az én felelõsségem bûnbánatot tartani, de ez nem a megfelelõ idõ ahhoz, hogy elkezdjem. Ha várok, akkor késõbb jobb lesz.” Van néhány igazság, amely megvilágítja azokat a hazugságokat, amik azzal próbálnak megkísérteni minket, hogy halogassuk bûnbánatunkat. Kezdjük azzal a tévedéssel, amely olyan vonzó, s amely szerint nincs szükségünk bûnbánatra. Az az igazság, hogy mindannyiunknak szüksége van bûnbánatra. Amennyiben képesek vagyunk a gondolkodásra és betöltöttük a nyolcadik életévet, mindannyiunknak szüksége van arra a megtisztulásra, melyre Jézus Krisztus engesztelõ áldozata teljes hatásainak alkalmazásával tehetünk szert. Ha ez világos, akkor körmönfont kérdéssel nem szedhetnek rá minket a késlekedésre: „Átléptem a komoly bûn határát, vagy halogathatom azt, hogy a bûnbánatra gondoljak? „A kérdés, ami igazán számít, így szól: „Hogyan tanulhatnám meg, hogy megérezzem már a bûn születését, és így hogyan gyakorolhatok idejében bûnbánatot?” A második igazság felelõsségrevonhatóságunkat illetõen az, hogy tudnunk kell, nem vagyunk körülményeink tehetetlen áldozatai. A világ megpróbálja elhitetni velünk, hogy ennek az ellenkezõje igaz: szüleink tökéletlenségei vagy szerzett hibás genetikai örökségeink felmentenek minket személyes felelõsségünk alól. Lehet, hogy körülményeink nehezek, mégsem mentesítenek minket az alól, hogy feleljünk tetteinkért vagy tétlenségünkért. Igaza volt Nefinek. Isten nem ad parancsolatot az emberek fiainak anélkül, hogy el ne készítené számukra az utat, amely által végrehajthatják azt. Bármilyen nehezek is körülményeink, tudunk bûnbánatot tartani. Ehhez hasonlóan, a világ talán hajlandó megbocsátani rossz viselkedésünket, mert azok, akik körülöttünk vannak, szintén rosszul viselik magukat. Nem igaz, hogy mások viselkedése felment minket saját magatartásunkért való felelõsségünk alól. Isten magatartásunkra vonatkozó normái változatlanok, akár mások elfogadják azokat, akár nem. Ez akkor válik különösen nehézzé, amikor mások megsértenek minket, s jogosnak érezzük haragunkat. Hazugság, hogy haragunk igazolja arra irányuló ösztönös cselekvésünket, hogy megsértsük vagy semmibe vegyük ellenfeleinket. Meg kell bocsátanunk ahhoz, hogy mi is bocsánatot nyerjünk. Ha arra várunk, hogy õk bûnbánatot gyakoroljanak, mielõtt mi megbocsátunk, és a bûnbánat lehetõvé teszi számukra, hogy mi a késlekedés mellett döntsünk, akkor az itteni és a másvilági boldogságunkba kerülhet. Végül, személyesen felelõsek vagyunk, mert az Úr elegendõ figyelmeztetéssel látott el minket. Születéskor elnyerjük Krisztus Szellemét, hogy megmondja nekünk, mi a jó és mi a rossz, és lehetõvé tegye számunkra megtapasztalni a bûn és a boldogság közti kapcsolatot. Az idõk kezdetétõl fogva prófétákat küldött, hogy beszéljenek a bûn ellen, hitre és bûnbánatra szólítsanak. Joseph Smith prófétán keresztül visszaállította Jézus Krisztus evangéliumának teljességét. Gordon B. Hinckley elnök az Õ élõ prófétája, aki viseli a papság valamennyi kulcsát, ami lehetõvé teszi a most élõk számára, hogy bûnbánatot tartsanak és az örök élet elnyerése mellett döntsenek. Felelõsek lettünk ezen a napon, amint a Szentlélek megerõsíti e szavak igaz voltát. Lehetséges, hogy még a személyes felelõsség elfogadása sem gyõzi le a kísértést, hogy azt higgyük, nincs itt az idõ a bûnbánatra. A „most” olyan nehéznek tûnhet, és a „késõbb” annyival könnyebbnek látszik. Az az igazság, hogy a ma mindig jobb a bûnbánatra, mint bármelyik holnap. Elõször is, a bûn gyengítõen hat ránk. Éppen a bûnbánathoz szükséges hit gyengül a késlekedéssel. A döntés, hogy tovább maradunk meg a bûnben, csökkenti hitünket és kisebbíti jogunkat, hogy a Szentlélekre társunkként és vigasztalónkként tartsunk igényt. Másodszor, még akkor is, ha valamikor késõbb is nyerhetünk megbocsátást, az Úr nem adhatja vissza bûnbánatunk azon jó hatásait, amelyeket esetleg ma gyakorolhattunk volna azokra, akiket szeretünk, és akiket szolgálnunk kell. Ez különösen megrendítõ a kisgyermekes szülõk számára. Azokban az érzékeny években olyan lehetõségek adódnak a lelkek formálására és felemelésére, amelyek talán soha többé nem térnek vissza. De még az a nagyapa is, aki talán saját gyermekeivel szemben lehetõségeket mulasztott el, ha ma a bûnbánatot választja, megteheti unokáiért azt, amit unokái szüleiért valamikor megtehetett volna. Amikor a felelõsség elfogadásra talált, és az ember érzi a bûnbánat sürgetését, felmerülhet a kérdés: „Hol fogjak hozzá?” Minden élet páratlan a maga nemében. De valamennyiünk számára a bûnbánat minden bizonnyal magába foglalja azt, hogy áthaladunk az alázatos ima kapuján. Mennyei Atyánk megengedheti nekünk, hogy teljesen érezzük, elítéljük a bûneinket. Õ ismeri bûntudatunk mélységeit. Azután útbaigazíthat minket, mit kell tennünk azért, hogy kiérdemeljük a megbocsátást. Súlyos bûn esetében, meg kell azt vallanunk Izráel egyik bírájának, és el kell fogadnunk az õ útmutatását. Ebben az esetben az ima önmagában nem elegendõ. De mindany- nyiunk esetében igaz, hogy bármilyen súlyosak is bûneink, az ima ajtót nyit a bûnbánat és a megbocsátás felé. Buzgó ima nélkül nincs lehetõség bûnbánatra és megtisztulásra. Amikor ima által megnyittatik az ajtó, akkor van lehetõség a békességre. Az egyik kérdés, amit bizalmas imánkban fel kell tennünk Mennyei Atyánknak, az ez: „Mit tettem vagy mit nem tettem ma, ami nem tetszik Neked? Ha tudhatnám, teljes szívembõl, késlekedés nélkül megbánom.” Ez az alázatos ima válaszra fog találni. És a válaszokban biztos ott lesz a bizonyosság, hogy jobb volt ma feltenni a kérdést, mint holnapig várni vele. Kijelentem, hogy Isten egyik szolgájának régen elhangzott szavai igazak: „Most tehát, testvéreim, miután olyan sok bizonyságot kaptatok, mert láttátok, hogy a szentírások is bizonyságot tesznek mindezekrõl, jöjjetek és teremjetek bûnbánathoz illõ gyümölcsöt. Jöjjetek hát, ne keményítsétek meg többé szíveteket, mert eljött az idõ, eljött megváltásotok napja. És akkor, ha megbánjátok bûneiteket és szíveteket nem keményítitek meg, a megváltás nagyszerû terve számotokra is valóság lesz. Mert az ember ebben az életben készüljön fel az Istennel való találkozásra. Igen, az embernek ebben az életben kell munkáját elvégeznie. Most tehát, amint már elõbb mondtam, hogy olyan sok bizonyságot kaptatok, ne halogassátok végsõkig bûnbánatotok napját, mert ez után az élet után, ha nem használtuk fel földi életünk napját, ami pedig az örökkévalóságra való felkészülésre adatott, már csak a sötét éjszaka következik, amikor már semmit nem lehet tenni. Akkor már nem mondhatjátok, amikor ahhoz a borzasztó válsághoz értek, hogy megbánom bûnömet, vagy megtérek Istenemhez. Nem bizony, nem mondhatjátok, mert testeteket az örökkévalóságban is ugyanaz a lélek fogja uralni, amelyik földi életetekbõl való távozásotokkor uralta” (Alma 34:30-34). Van egy másik kísértés is, amelynek ellen kell állni. Ez pedig az, hogy beletörõdjünk a kétségbeesett gondolatba, miszerint túl nehéz és túl késõ bûnbánatot tartani. Ismertem egyszer egy embert, aki ezt gondolhatta és feladta. 12 éves korában felszentelték diakónusnak. Néhány barátja rávette, hogy kezdjen el dohányozni. Kezdte kényelmetlenül érezni magát az egyházban. Anélkül, hogy befejezte volna a középiskolát, elhagyta kis városát, hogy egy olyan életet kezdjen, melynek során építési munkák után járt szerte az Egyesült Államokban. Nehéz gépeken dolgozott. Megházasodott. Gyermekeik születtek. A házasság keserû válással ért véget. Elveszítette gyermekeit. Egy balesetben elvesztette az egyik szemét. Egyedül élt egy panzióban. Mindenét elvesztette, amije csak volt, mindössze annyi maradt, amennyi elfér egy utazóládában. Egyik éjjel, amikor újra költözni készült, úgy döntött, átnézi a láda tartalmát. Az évek során összegyûlt kacatok alatt talált egy könyvet. Sosem tudta, hogyan került oda. Ez a Mormon könyve volt. Végigolvasta, és a Szellem igaznak mondta azt. Akkor tudta, hogy évekkel azelõtt eltávolodott Jézus Krisztus igaz egyházától, és a boldogságtól, ami az övé lehetett volna. Késõbb, õ volt az én hetven éven felüli kerületi misszionárius társam. Amint bizonyságot tettem az Üdvözítõ engesztelõ áldozatának hatalmáról, kértem az általunk tanított embereket, hogy nézzenek rá. Õ tisztára mosatott és egy új szívet kapott, s én tudtam, hogy ezek az emberek látják ezt az õ arcán. Azt mondtam az embereknek, hogy amit látnak, az bizonyíték arra, hogy Jézus Krisztus engesztelõ áldozata a bûn minden pusztító hatását le tudja mosni. Az volt az egyetlen alkalom, amikor ez az ember megdorgált engem. A lakókocsin - ahol tanítottunk - kívüli sötétben azt mondta nekem, hogy azt kellett volna elmondanom az embereknek, hogy bár Isten képes volt neki új szívet adni, képtelen volt arra, hogy visszaadja feleségét és gyermekeit és azt, amit megtehetett volna értük. De nem tekintett vissza bánkódva és sajnálkozva azon, ami lehetett volna. Elõrement, hit által felemelve afelé, amivé esetleg még válhat. Egy nap elmondta nekem, hogy az elõzõ éjszakai álmában visszakapta vak szeme világát. Rájött, hogy ez az álom egy jövendõbeli nap bevillanása volt arról, hogy szeretõ emberek között jár egy csodálatos feltámadás fényében. Örömkönnyek futottak végig ennek a magas, szikár embernek a mélyen barázdált arcán. Csendesen szólt hozzám, sugárzó mosollyal. Nem emlékszem, mit mondott, mit látott, de arra emlékszem, hogy az arca boldog várakozással fénylett, ahogy a látomást ecsetelte. Az Úr segítségével és a láda mélyén lévõ könyv csodájával nem volt számára túl késõ, és az út nem volt túl nehéz. Bizonyságomat teszem arról, hogy az Atyaisten él. Én tudom. És Õ szeret minket. Az Õ Egyszülött Fia él. S mert feltámadott, mi is újra fogunk élni. Akkor látni fogjuk azokat, akiket szerettünk és akik szerettek minket. Hit és engedelmesség által örökké lehetnek családi kapcsolataink. Azok, akik családunkban szeretnek minket, mindkét felén a fátyolnak, ezt mondanák, amint azon gondolkodnák, vajon megalázkodjunk-e szívünkben és bûnbánatot tartsunk-e: „Kérlek, ne késlekedj!” Erre szólít fel és erre kér az Üdvözítõ. Jézus Krisztus nevében, ámen.