Remény, a lélek horgonya James E. Faust elnök második tanácsos az Elsõ Elnökségben Legnagyobb reményünk abból a tudásból származik, hogy az Üdvözítõ eltépte a halál kötelékeit. . . . Megváltott minket bûneinktõl, amennyiben bûnbánatot tartunk. Kedves testvéreim és barátaim, azok ihlete és elkötelezettsége iránti hálával jöttem e szószékhez, akik e megszentelt, szent, történelmi Tabernákulumot építették. Elismerésemet fejezem ki Brigham Young elnök iránt, aki az útmutató lángelme volt e páratlan épület és csodálatos orgona megépítésében. Ugyanakkor örülök annak, hogy Hinckley elnök ihletett vezetése alatt egy fenséges imádságos házat építünk, ezzel elégítve ki egy egyre növekvõ egyház igényeit. Ez az új épület az egyház iránti remény kifejezése az elkövetkezendõ században. Ezen a reggelen „a reményrõl akarok beszélni nektek” - mint ahogy Moróni mondta.1 Óriási reményforrások vannak, amelyek meghaladják képességünket, tudásunkat, erõnket és tehetségünket. Ezek között van a Szentlélek ajándéka. Az Istenség e tagjának csodálatos áldásán keresztül minden dologról megtudhatjuk az igazságot.2 A remény lelkünk horgonya. Nem ismerek senkit, akinek ne lenne szüksége reményre, akár fiatal vagy idõs, erõs vagy gyenge, gazdag vagy szegény. Éter próféta figyelmeztetése szerint: „mert aki hisz Istenben, az teljes bizonysággal remélhet egy jobb világot, sõt még azt is, hogy helyet kap majd Istennek a jobbján. Ez a reménység pedig a hitbõl származik. Ez az emberi lélek horgonya, amely biztonságot és erõt ad, hogy az ember mindig jót cselekedjék és dicsérje az Istent.”3 Nefi kortársait intette így: „Ezen a krisztusi úton haladjatok hát tovább, higgyetek tökéletes bizalommal, szeressétek az Istent és szeressetek minden embert. És akkor, ha így, Krisztus szavára támaszkodva törekedtek elõre, és mindvégig kitartotok, örök életet nyertek - mondja az Atya.”4 Ebben az életben mindenki találkozik kihívásokkal és nehézségekkel. Ez halandó próbánk része. E megpróbáltatások némelyikének okát nem lehet könnyen megérteni anélkül, hogy a hitre és a reményre támaszkodnánk, mert ezek gyakran magasabb rendû célok, amelyeket nem mindig értünk meg. A békesség a reményen keresztül jön el. Kevés tevékenység van, amely biztonságosabb, mint missziót szolgálni az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházáért. A misszionáriusok szó szerint az Úr kezében vannak. Mindannyiuknak azt kívánjuk, hogy egész idõ alatt kerülje el õket a baj, de ez nem reális kívánság. A misszionáriusok, családjaik és vezetõik teljesen megbíznak az Úr védelmében, és amikor bekövetkezik egy ritkán elõforduló tragédia, akkor annak a Szelleme támogatja õket, akit szolgálnak. Tavaly nyáron meglátogattam Elder Orin Voorheist szülei otthonában, a Utah-ban lévõ Pleasant Grove-ban. Õ egy nagydarab, jóképû, nagyszerû fiatalember, aki az Argentína Buenos Aires Déli Misszióban szolgált. Egyik éjszaka, missziójának körülbelül tizenegyedik hónapjában, néhány felfegyverzett rabló támadta meg Elder Voorheist és társát. Értelmetlen kegyetlenséggel egyikük fejbe lõtte Elder Voorheist. Napokon át élet és halál között lebegett, képtelen volt beszélni, hallani, mozogni, vagy akár csak magától lélegezni. Egy sereg ember hite és hosszú idõn át tartó imája után végül levették az életfunkciókat mûködtetõ géprõl, és visszahozták az Egyesült Államokba. Hónapokig tartó kórházi ápolás és terápia után Elder Voorheis megerõsödött, de még mindig béna volt, és nem tudott beszélni. Lassan javult. Szülei úgy döntöttek, hazaviszik fiukat, és családjuk szeretetteli légkörében gondoskodnak róla. Szerény otthonuk azonban híján volt a helynek illetve felszerelésnek, amelyre szükség volt a kezeléshez. Sok kedves szomszéd, barát és jótevõ járult hozzá, hogy hozzáépítsenek a házhoz, és biztosítsák a fizikoterápiához szükséges felszerelést. Elder Voorheis még mindig szinte teljesen béna, nem tud beszélni, de csodálatos az életereje, és kezének mozdulataival képes válaszolni a kérdésekre. Még mindig viseli a misszionáriusi névtábláját. Szülei nem kérdezgetik: „Miért történt ez a nagyszerû fiunkkal, aki a Mester hívásának eleget téve szolgált?” Senki sem tud biztos választ, hacsak talán nem a körülményekben keressük, amelyek magasabb célokat szolgálnak. Hittel kell járnunk. Az Üdvözítõt hívjuk, hogy válaszoljon a kérdésre: „ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született?” Az Üdvözítõ azt válaszolta, hogy senki sem vétkezett, hanem mindez azért van, hogy Isten dolgai nyílvánvalókká válhassanak benne.5 A keserû érzések helyett a Voorheis család tagjai lehajtják fejüket, és ezt mondják az Úrnak: „Legyen meg a te akaratod. Hálásak voltunk érte életének minden napján, és mások segítsége által szívesen viseljük a gondozásával járó terhet.” Elder Voorheisnél tett látogatásom célja az volt, hogy apjához, püspökéhez, házi tanítójához és másokhoz csatlakozva a remény áldását adjam neki. Egyesek megkérdezhetik: „Van remény Elder Voorhies számára ebben az életben?” Hiszek benne, hogy mindenki számára nagy remény van! Olykor csodákat kérünk Istentõl, és ezek gyakran meg is történnek, de nem mindig úgy, ahogy azt várjuk. Elder Voorhies életének minõsége nem mondható kívánatosnak, de életének másokra gyakorolt hatása kiszámíthatatlan és örökkévaló mind itt, mind pedig Argentínában. Csakugyan, balesete után a 26 Kilométer Gyülekezet Argentínában, ahol szolgált, hirtelen növekedni kezdett, és hamarosan eleget tett a feltételeknek, hogy egy kápolna épüljön ott. A remény bizalom Isten ígéreteiben, hit abban, hogy ha mi most cselekszünk, akkor a vágyott áldások beteljesednek a jövõben. Ábrahám a „reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok népnek atyjává lesz”. Az emberi értelemmel ellenkezve „hitében erõs lévén” bízott Istenben, hogy teljesíti ígéretét, vagyis hogy idõs korukban gyermeket ad Ábrahámnak és Sárának.6 Néhány évvel ezelõtt Joyce Audrey Evans nõvérnek, aki ifjú édesanya az észak-írországi Belfastban, problémája volt terhességével. Elment a kórházba, ahol az egyik nõvér azt mondta neki, hogy valószínûleg el fogja veszíteni a kisbabát. Evans nõvér így válaszolt: „De én nem adhatom fel. . . . Reményt kell adnia nekem.” Evans nõvér késõbb így emlékezett vissza: „Nem adhattam fel, amíg minden remény el nem veszett. Ez olyasvalami volt, amivel meg nem született gyermekemnek tartoztam.” Három nappal késõbb elvetélt. Ezt írta: „Egy hosszú pillanatig semmit sem éreztem. Azután a békesség mély érzése árasztott el. A békességgel megértés járt együtt. Most már tudtam, miért nem adhattam fel a reményt mindazon körülmények ellenére: vagy reményben élsz vagy kétségbeesésben. Remény nélkül nem tudsz mindvégig kitartani. Választ kerestem az imákra és nem csalódtam; meggyógyult a testem és békességes szellem lett a jutalmam. Soha azelõtt nem éreztem magam olyan közel Mennyei Atyámhoz, soha azelõtt nem éreztem olyan békességet . . . Nem a békesség csodája volt az egyedüli áldás, amely ebbõl az élménybõl származott. Néhány héttel késõbb kezdtem gondolkodni azon a gyermeken, akit elveszítettem. A Szellem eszembe juttatta 1 Mózes 4:25-öt: ,és az szüle néki fiat, és nevezé annak nevét Séthnek: mert adott úgymond, énnékem az Isten más magot. . . .’ Néhány hónappal késõbb újra terhes lettem. Amikor megszületett a fiam, ,tökéletesnek’ mondták.” Az Evan Seth nevet kapta.7 A békesség ebben az életben hiten és bizonyságon alapszik. Mindannyian reményt kaphatunk személyes imáinkból, és vigaszt nyerhetünk a szentírásokból. A papsági áldások felemelnek és támogatnak minket. Remény származik a közvetlen személyes kinyilatkoztatásból is, amelyre jogunk van, ha érdemesen élünk. Biztonságban is vagyunk, mert egy olyan idõszakban élhetünk, amikor egy élõ próféta van a földön, aki viseli és gyakorolja Isten birodalmának valamennyi kulcsát. Samuel Smiles írta, hogy „,a remény olyan, mint a nap, amely felé ha közeledünk, elveti mögöttünk terhünk árnyékát.’ . . . A remény megédesíti a dédelgetett élmények emlékét is. Fejlettségünkhöz és erõnkhöz mérten mérsékli gondjainkat. Segítségünkre van a sötét órákban, izgalommal tölt el a vidámság idején. Ígéretet kölcsönöz a jövõnek és célt a múltnak. Az elkedvetlenedést elhatározássá valtoztatja.”8 A remény kifogyhatatlan forrása az, hogy Isten fiai és leányai vagyunk, és az Õ Fia, az Úr Jézus Krisztus mentett meg minket a haláltól. Honnét tudhatjuk, hogy Jézus valóban a mi Üdvözítõnk és Megváltónk? Emberi fogalmakkal az Õ létezése szinte meghatározhatatlan, de jelenlétérõl egyértelmûen tudhatunk a Szellem által, ha folyamatosan arra törekszünk, hogy az Õ hatásának árnyéka alatt éljünk. A Mormon könyvében Áron beszámolójáról olvasunk, amint az evangéliumot magyarázza Lamóni Atyjának. Ezt mondta neki: „Ha . . . meghajolsz Isten elõtt, és hittel folyamodsz hozzá, és hiszed, hogy elnyered, akkor el is fogod nyerni azt a reménységet, amelyre vágyakozol.”9 Az öreg király az utolsó betûig betartotta ezt, és bizonyságot nyert annak igazságáról, amit Áron megígért. Ennek eredményeképpen õ és egész házanépe megtért, és megismerte az Urat. Legnagyobb reményünk abból a tudásból származik, hogy az Üdvözítõ szétszakította a halál kötelékeit. Gyõzelme átjárta kínzó fájdalmát, szenvedését és haláltusáját. Õ megfizetett bûneinkért, amennyiben mi bûnbánatot gyakorolunk. A Gecsemáné kertjében hangzott el a gyötrelmes kiáltás: „Atyám! ha lehetséges, múljék el tõlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te.”10 Lukács jellemzi a lelki gyötrelem erõsségét: „És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az õ verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.”11 Mindannyian reményt találhatunk abban, amit Péter élt át a keresztre feszítéshez vezetõ események során. Talán az Úr mindegyikünkhöz szólt, amikor azt mondta Péternek: „ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idõvel megtérvén, a te atyádfiait erõsítsed.” És Péter így válaszolt: „Uram, te veled kész vagyok mind tömlöczre, mind halálra menni!” Akkor az Üdvözítõ így szólt hozzá: „Péter: Ma nem szól addig a kakas, míg te háromszor meg nem tagadod, hogy ismersz engem.”12 Amint Péter figyelte az események kibontakozását, felismerték benne Krisztus tanítványát. Így szólt egy szolgálóleány: „Ez is õ vele vala!” És Péter azt válaszolta, hogy nem ismeri Jézust. Két másik ember is felismerte Pétert, mint tanítványt. Péter újra tagadta, hogy ismeri az Üdvözítõt. És miközben beszélt, megszólalt a kakas. „És hátra fordulván az Úr, tekinte Péterre. És megemlékezék Péter az Úr szaváról, a mint néki mondta: Mielõtt a kakas szól, háromszor megtagadsz engem. És kimenvén Péter, keservesen síra.”13 Ez az élmény annyira megerõsítette Pétert, hogy soha többé nem bukott el, és olyannak ismerték, mint a szikla. Reménye szilárdan horgonyt vetett egy örökkévaló Sziklában, a mi Megváltónkban, Jézus Krisztusban.14 Fõapostolként hithûen és bátran vitte elõre a munkát. Ahogy Péter reményt nyert egy gyenge pillanat után, úgy te, én, és mindenki élvezheti az örömöt, amely abból a tudásból származik, hogy Isten valóban él. Az ilyen remény abból fakad, hogy tudjuk, ha van hitünk, akkor Õ valahogyan majd átsegít minket a kihívásokon - ha nem ebben az életben, akkor minden bizonnyal az elkövetkezendõben. Ahogy Pál mondta a korinthusbelieknek: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.”15 Az örökkévalóságban a rossz dolgok helyre lesznek hozva. Az Úr tökéletes igazságosságában mindazok, akik érdemesen élnek, kárpótolva lesznek azokért az áldásokért, amelyekben itt nem volt részük. Véleményem szerint, ennek az egyháznak a történetében még sosem volt ok ily nagy reményre az egyház jövõjét és világszerte élõ tagjait illetõen. Hiszem, és bizonyságomat teszem arról, hogy a hit és a tevékenység minden eddiginél magasabb szintje felé mozgunk. Azért imádkozom, hogy mindegyikünk úgy találtassék, hogy teszi a dolgát az erényesség e nagyszerû seregében. Mindegyikünk Izráel Szentje elõtt fog állni, és elszámol majd saját erényességérõl. Ezt mondták nekünk: „õ nem tart ott szolgát”.16 Az apostoli elhívással együtt jár egy biztos tanúbizonyság az Üdvözítõ életérõl és szolgálatáról. Jóbbal együtt jelentem ki: „tudom, hogy az én megváltóm él”17. Az én bizonyságom errõl „az égben van”.18 Jézus a Krisztus, az egész emberiség Üdvözítõje. Joseph Smith volt az az ihletett próféta, aki az Atyaisten és az Õ Fia, Jézus Krisztus irányítása alatt visszaállította a megmentõ kulcsokat, a felhatalmazást és a rábízott egyházat. Errõl teszem bizonyságomat Jézus Krisztus szent nevében, ámen. JEGYZETEK 1. Moróni 7:40. 2. Lásd Moróni 10:5. 3. Éter 12:4; a kiemelések nem szerepelnek a forrásanyagban. 4. 2 Ne. 31:20. 5. Lásd János 9:2-3. 6. Lásd Rómabeliekhez 4:18-21. 7. „To Live in Hope”, Ensign, 1995. szept., 70. o. 8. Az idézet az Especially for Mormons-ban szerepel, 2 kötet, Stan és Sharon Miller, (1971-87), 2:113. 9. Alma 22:16. 10. Máté 26:39. 11. Lukács 22:44. 12. Lukács 22:31-34. 13. Lásd Lukács 22:56-62. 14. Lásd Hélamán 5:12. 15. 1 Kor. 15:19. 16. 2 Ne. 9:41. 17. Jób 19:25. 18. Jób 16:19.