Gordon B. Hinckley elnök
Áldjon meg bennünket az Úr történelmi helyünk felismerésével és . . . adja, hogy egyenes tartással és céltudatosan haladjunk afelé, hogy minél inkább a Magasságos szentjeivé válhassunk.
Milyen izgalmas és csodálatos dolog is az egyik századból a másikba átlépni! Ezt fogjuk hamarosan átélni. Ennél még érdekfeszítõbb lehetõség számunkra az, hogy láthatjuk a végéhez közeledõ évezredet, és köszönthetjük az újabbat. Teljesen feltölt engem egy nagyszerû és ünnepélyes történelemtudat, amint elgondolkodom ezen az idõszakon.
Csak kétezer év telt el azóta, hogy az Üdvözítõ itt járt a földön. A történelemben elfoglalt helyének csodás elismerése az, hogy a világ legnagyobb részén jelenleg használt naptárak az Õ születéséhez igazítják az idõk kezdetét. Minden, ami elõtte történt, attól az idõponttól visszafelé számláltatik.
Ha bárki bármikor utal egy idõpontra, akár tudatában van ennek, akár nem, elismeri Isten Fiának a földre jövetelét. Az Õ születése, ahogy széleskörben meghatározták, jelzi az idõk középpontját, az idõk kezdetét a földön mindenütt elfogadottan. Amikor használjuk ezeket a dátumokat, nem is figyelünk rájuk. De ha megállunk elgondolkodni, el kell ismernünk, hogy az egész világtörténelemben Õ az egyetlen fenséges alak, akire idõmérésünket alapozzuk.
Századokkal az Õ földre jövetele elõtt szólt már prófécia az eljövetelérõl. Ézsaiás kijelentette: „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az õ vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erõs Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!” (Ézs. 9:6).
Benjámin király, több, mint egy évszázaddal az Üdvözítõ születése elõtt ezt mondta népének:
„Mert közeleg, és nincs már messze az idõ, amikor a hatalommal uralkodó Mindenható Úr, aki öröktõl fogva örökké volt, van és örökké lesz, leszáll a mennybõl az emberek fiai közé, és földi porhüvelyt öltve magára nagy csodákat visz véghez közöttük; halottakat támaszt fel, betegeket gyógyít meg és mindenféle betegségekbõl kigyógyítja õket, a bénák járnak, a vakok látnak és a süketek hallanak.
És Jézus Krisztusnak fogják hívni, az Isten Fiának, a menny és föld Atyjának, a mindenektõl fogva mindenek Teremtõjének. Anyjának neve pedig Mária lesz.” (Móziás 3:5,8)
Ezért nem meglepõ, hogy angyalok énekeltek születésekor és a bölcsek messze utaztak, hogy hódoljanak Neki.
Õ volt az egyedüli tökéletes ember, aki a földön élt. Betöltötte a mózesi törvényt és a szeretet új parancsolatát hozta el a világnak.
Édesanyja halandó volt, tõle örökölte földi testét. Atyja halhatatlan volt, a világmindenség Hatalmas Istene, akitõl isteni természetét kapta.
Szeretetének magasztos kifejezõdése halálával történt meg, amikor feláldozta életét minden emberért. Az Engesztelõ áldozat, amit iszonytató kínok közt hozott meg, lett a történelem legnagyszerûbb eseménye, egy olyan nagylelkû tett, amit az emberiség nem viszonzott, de amely a feltámadás bizonyosságát hozta el mindazoknak, akik a földön éltek és élni fognak.
Az emberiség történelmének egyetlen másik eseménye sem hasonlítható hozzá. Egyetlen azóta történt dolog sem mérhetõ ehhez. Teljesen önzetlenül és az egész emberiség iránt érzett végtelen szeretettel ez a cselekedet lett az egész emberi faj felülmúlhatatlan kegyelmi ajándéka.
Majd feltámadásával azon az elsõ húsvéti reggelen elkövetkezett a halhatatlanság gyõzedelmes megnyilvánulása. Pál igazat mondott: „Mert a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek” (1 Kor. 15:22). Õ nemcsak biztosította a feltámadás áldását mindenkinek, hanem fel is tárta az örök élethez vezetõ utat mindazoknak, akik megtartják tanításait és parancsolatait.
Õ volt, és Õ is marad az emberi történelem nagyszerû központi alakja, az egész emberiség mindenkor kiemelkedõ alakja.
Halála elõtt felszentelte apostolait. Õk haladtak tovább egy ideig. Megalapíttatott az Egyháza.
Évszázadok teltek el. A sötétség felhõje árnyékolta be a földet. Ézsaiás így írta le: „Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket” (Ézs. 60:2).
A rablás és a szenvedés idõszaka volt, amit hosszú és véres háborúk jeleztek. Nagy Károlyt római császárrá koronázták a 800-as évben.
Ez a reménytelenség idõszaka volt, az urak és rabszolgák kora.
Elmúlott az elsõ ezer év, és felsejlett a második évezred. Ennek korai századai folytatásai voltak az azt megelõzõknek. Félelemmel és szenvedéssel teli idõk voltak ezek. Ázsiából indult el a nagy és végzetes pestisjárvány a tizennegyedik században. Átterjedt Európára, majd fel Angliára is. Bárhova jutott, ott hirtelen jött a halál. Boccaccio így írt az áldozatairól: „még barátaikkal ebédeltek, de vacsorájukat már õseikkel költötték el a túlvilágon”.1 Ez félelmet keltett az emberek szívében. Öt év alatt huszonöt millió ember életét követelte, Európa népességének egy harmadát.
Idõközönként újra felbukkant, válogatás nélkül lecsapott gonosz, hátborzongató módon a halál. De ugyanakkor ez volt a kialakuló felvilágosodás idõszaka is. Ahogy az évek könyörtelenül haladtak elõre, egy új korszak sugara kezdte áthatni a földet. Ez volt a reneszánsz, a mûvészet, az építészet és a szépirodalom pompás virágkora.
Reformerek dolgoztak az egyház átalakításán, nevezetesen olyan személyiségek, mint Luther Márton, Melanchton, Husz, Zwingli és Tyndale. Nagyon bátor emberek voltak, némelyikük kegyetlen halált szenvedett hitéért. A protestantizmus megszületése a reformok követelésével kezdõdött. Amikor ez az átalakítás nem valósult meg, az egyházújítók megszervezték saját egyházaikat. Ezt papsági felhatalmazás nélkül tették. Egyetlen vágyuk az volt, hogy megtalálják a megfelelõ módját annak, hogy úgy imádhassák Istent úgy, ahogy szerintük imádni kellett.
Mialatt ez a nagyszerû buzgalom kavarta fel a keresztény világot, addig politikai erõk is mûködni kezdtek. Majd eljött az amerikai szabadságharc, ennek eredményeképpen egy olyan nemzet született, melynek alkotmánya kimondja, hogy a kormányzat nem avatkozhat bele vallási kérdésekbe. Egy új nap hajnala volt ez, egy dicsõséges napé. Itt (az Egyesült Államokban) nem volt többé államvallás. Egyik vallást sem támogattak jobban a másiknál.
A tudatlanság, szenvedés és küzdelem évszázadai után az idõ megérett az evangélium visszaállítására. Az õsi próféták már szóltak errõl a rég várt napról.
Az elmúlt idõk egész története elõre jelezte ezt a napot. a századok jöttek-mentek. A századok jöttek-mentek minden szenvedésükkel, és összes reményükkel. A nemzetek Mindenható Bírája, az Élõ Isten megmutatta, hogy a próféták által jelzett idõ eljött. Dániel megjósolt egy követ, mely kéz érintése nélkül szakadt le a hegyrõl, és amely nagy heggyé lett, és betöltötte az egész földet.
„És azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és ez a birodalom más népre nem száll át hanem szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké” (Dán. 2:44).
Ézsaiás és Mikeás sokkal korábban megmondta ezt, amikor látták a mi idõnket prófétai látomásukban:
„Lészen az utolsó idõkben, hogy erõsen fog állani az Úr házának hegye, hegyeknek felette, és magasabb lészen a halmoknál, és özönleni fognak hozzá minden pogányok;
És eljönnek sok népek, mondván: Jertek menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az Õ útaira, és mi járjunk az Õ ösvényein, mert tanítás Sionból jõ, és Jeruzsálembõl az Úrnak beszéde” (Ézs. 2:2-3; lásd még Mikeás 4:2).
Pál írt már az idõ teljes elõrehaladásáról, a századok felvonulásáról ily módon: „Ne csaljon meg titeket senki semmiképen. Mert nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bûn embere, a veszedelemnek fia” (2 Thes. 2:3).
Továbbá ezt mondta errõl a napról: „Az idõk teljességének rendjére nézve, hogy ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind a melyek a mennyekben vannak, mind a melyek e földön vannak; Õ benne” (Ef. 1:10).
Péter elõre látta a századok teljes nagy panorámáját, mikor profetikus látomástól vezérelve kinyilatkoztatta:
„Bánjátok meg azért és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bûneitek, hogy így eljõjjenek a felüdülés idei az Úrnak színétõl.
És elküldje a Jézus Krisztust, aki néktek elõre hirdettetett.
Kit az égnek kell magába fogadnia mind az idõkig, míglen újjá teremtetnek mindenek, a mikrõl szólott az Isten minden õ szent prófétájának szája által eleitõl fogva” (Csel. 3:19-21).
Mindezek és egyéb prófétai látomások utaltak erre a dicsõséges idõszakra, az emberi történelem összes lejegyzett korszaka közül erre a legcsodálatosabb idõszakra, amikor el kell, hogy jöjjön az igaz tan és az igaz gyakorlat visszaállításának a napja.
Az a dicsõ nap az 1820-as évben virradt fel, amikor egy komoly, hívõ kisfiú kisétált egy fás ligetbe és imára emelte hangját, azt a bölcsességet keresve, amire úgy érezte, nagyon szüksége van.
Válaszként dicsõséges kinyilatkoztatást kapott. Isten, az Örökkévaló Atya, és a feltámadott Úr Jézus Krisztus megjelent neki és szólt hozzá. A függönyök, melyek a két évezred alatt be voltak húzva, most szétnyíltak, hogy bevezessék az idõk teljességének sáfárságát. Ezt követte a szent papság visszaállítása, elõször az ároni, majd a melkisédeki, azoknak a keze alatt, akik õsidõk óta bírták azt. Egy másik testamentum, mintha a porból kiáltana fel, jelent meg második tanúbizonyságként a világ nagyszerû Megváltójának, Isten Fiának valóságáról és isteniségérõl.
Az isteni hatalom kulcsai visszaállíttattak, beleértve azokat a kulcsokat is, amelyek szükségesek a családok örökkévaló összepecsételésére egy olyan szövetségben, amelyet a halál képtelen lerombolni.
A kõ kezdetben kicsi volt. Alig lehetett észrevenni. De folyamatosan növekszik és elõregördül, hogy betöltse a világot.
Testvéreim, értitek, hogy mit birtokolunk? Felismeritek-e helyünket az emberi történelem nagy színjátékában? Most jött el az a fontos idõpont, ami felé minden ezelõtt történt dolog fókusza fordul. Ez a jóvátétel idõszaka. Ezek a visszaállítás napjai. Ez az az idõ, amikor a földi emberek eljönnek az Úr házának hegyéhez azért, hogy kutassanak és tanuljanak, az Õ ösvényein járjanak és tanuljanak az Õ dolgairól. Ez az összefoglalása Krisztus születésétõl a mai csodálatos napig eltelt idõ összes századainak.
Jön a reggel, menekül az árnyék;
Nézd, Sion zászlaja kibomlik!
Egy ragyogóbb nap hajnalán, . .
Fenséges fény borul a világra.
(„The Morning Breaks”, Hymns, no.1)
Elröpültek a századok. A Mindenható utolsó napi munkája, amirõl õseink szóltak, amirõl a próféták és az apostolok jövendöltek, eljött. Itt van. Számunkra valamilyen okból ismeretlenül, de az Isten bölcsességébõl eredõen azt a kiváltságot kaptuk, hogy ebben a dicsõséges korban jöhettünk a földre. A tudomány erõteljesen fejlõdik. A tanulási lehetõségek kinyíltak elõttünk. Minden kor közül ez az, amely a legnagyszerûbb emberi erõfeszítés és teljesítmény felmutatója. És ami még ennél is fontosabb, ez az az idõszak, amikor Isten újra szólt, amikor Szeretett Fia megjelent, amikor visszaállíttatott az isteni papság, amikor kezünkben tartunk egy másik bizonyságot Isten Fiáról. Mily dicsõ és csodálatos nap ez!
Köszönet Istennek nekünk adott nagyszerû adományáért. Köszönjük Neki ezt a csodálatos evangéliumot, amelynek ereje és hatalma még a halál fátylán túlra is elér.
Tudva, hogy mit birtokolunk és mit ismerünk, jobb néppé kellene válnunk, mint amilyenek vagyunk. Krisztushoz hasonlóbbá, megbocsátóbbá, segítõkészebbé kell válnunk és az egész környezetünkre jobban oda kell figyelnünk.
Minden idõk legnagyszerûbbikét éljük most, ez a nagyszerû és ünnepélyes történelemtudat tiszteletet kelt bennünk. Ez az utolsó és a végsõ sáfárság, mely felé mutat minden múltbeli dolog. Bizonyságomat és tanúságomat teszem ezeknek a dolgoknak az igazságáról. Imádkozom, hogy mindegyikünk átélhesse mindezeknek a félelemmel vegyes csodáját, amint várjuk, hogy hamarosan elmúljék egy század, s bekövetkezzék egy millenium halála.
Hadd múljon el az óév! Kezdõdjön az új év! Hadd szálljon el még egy század! Vegye át helyét az új! Búcsúzzunk el a milleniumtól! Köszöntsünk egy újabb évezredet!
Ahogy megyünk elõre a fejlõdés, a haladás és a gyarapodás folyamatos ösvényén, amíg csak a Föld létezik jó hatással vagyunk az emberek életére, bárhol is legyenek.
Valahol mindezen dolgok elõrehaladása közben, Jézus Krisztus el fog jönni, hogy fényes pompában uralkodjék a földön. Senki sem tudja, mikor lesz ez. Még a mennybeli angyalok sem fogják ismerni Visszatérésének idejét. De várva-várt nap lesz!
Jöjj, ó, Királyok Királya!
Régóta várunk rád,
gyógyulást hozol szárnyad alatt,
kiszabadítod népedet.
Jöjj, népek várva-várnak, jöjj;
Gyûjtsd össze Izráelt otthonába.
(Come, O Thou King of Kings, Hymns, no. 59)
Áldjon meg bennünket az Úr történelmi helyünk felismerésével, és ha már elnyertük ezt a tudatot, adja, hogy egyenes tartással és céltudatosan haladjunk afelé, hogy minél inkább a Magasságos szentjeivé válhassunk. Ezért imádkozom alázatosan Jézus Krisztus nevében, ámen.
JEGYZET
1. The Decameron of Giovanni Boccaccio, ford. Richard Aldington (1930), 7.o.
Previous
