Kihozni magunkból a legjobbat Thomas S. Monson elnök elsõ tanácsos az Elsõ Elnökségben Amikor [bízunk az Úrban], felismerjük majd, hogy az Õ szent megbízását teljesítettük, az Õ isteni céljai betöltettek, és nekünk ebben a beteljesülésben részünk volt. A régmúlt idõkben, egy távoli helyen, a mi Urunk és Üdvözítõnk, Jézus Krisztus a sokaságnak és tanítványainak az „út, az igazság és az élet”1 dolgairól tanított. Szent szavaival tanácsot adott. Mintaszerû életével példát mutatott nekünk. Egy alkalommal az Úr ezt a kérdést tette föl: „Milyeneknek kell lennetek néktek?”2 Az amerikai földrészen való szolgálata alatt fontos szavakkal válaszolva egészítette ki ugyanezt a kérdést: „Milyennek kell hát lennetek? Bizony mondom nektek, hogy olyannak, mint amilyen én vagyok.”3 Földi szolgálata során a Mester körvonalazta azt, hogyan kellene élnünk, hogyan kellene tanítanunk, hogyan kellene szolgálnunk, és mit kellene tennünk azért, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Egy ilyen leckét találunk János könyvében, a Szent Bibliában: „Találkozék Filep Nátánaellel, és monda néki: A ki felõl írt Mózes a törvényben, és a próféták, megtaláltuk a názáreti Jézust, Józsefnek fiát. És monda néki Nátánael: Názáretbõl támadhat-é valami jó? Monda néki Filep: Jer és lásd meg! Látá Jézus Nátánaelt õ hozzá menni és monda õ felõle: Ímé egy igazán Izráelita, a kiben hamisság nincsen.”4 Halandó utunk során Pál apostol tanácsa mennyei útmutatást nyújt: „Továbbá, Atyámfiai, a mik csak igazak, a mik csak tisztességesek, a mik csak igazságosak, a mik csak tiszták, a mik csak kedvesek, a mik csak jó hírûek; és ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekrõl gondolkodjatok.” Aztán a befejezõ parancs következett: „A miket tanultatok is, el is fogadtatok, hallottatok is, láttatok is én tõlem, azokat cselekedjétek; és a békességnek Istene veletek lesz.”5 A magunkban lévõ legjobb utáni kutatás során több kérdés fogja irányítani gondolkodásunkat: Az vagyok, aki lenni szeretnék? Közelebb vagyok ma az Üdvözítõhöz, mint tegnap voltam? Holnap közelebb leszek? Megvan a bátorságom ahhoz, hogy jobb legyek? Itt az idõ, hogy egy gyakran elfelejtett ösvényt válasszunk, azt az ösvényt, amit esetleg „A családi út” - nak nevezhetnénk, azért, hogy gyermekeink és unokáink teljes lehetõségüket kiaknázva fejlõdjenek. Létezik egy országos - sõt nemzetközi - irányvonal. Ezt a ki nem mondott üzenetet hordozza: „Térj vissza a gyökereidhez, a családodhoz, a tanult leckékhez, a megélt életekhez, a mutatott példákhoz, sõt a családi értékekhez!” Gyakran ez csupán a hazatérés kérdése - hazajönni a nemrégiben átkutatott padlásokhoz, a ritkán olvasott naplókhoz, a csaknem elfelejtett fényképalbumokhoz. A skót költõ, James Barrie írta: „Isten emlékeket adott nekünk azért, hogy életünk decemberében júniusi rózsáink lehessenek.”6 Milyen emlékeink vannak anyáról? Apáról? A nagyszülõkrõl? A családról? A barátokról? Milyen leckéket tanultunk édesapánktól? Évekkel ezelõtt egy apa megkérdezte Elder ElRay L. Christiansentõl, milyen nevet javasolna újonnan megszerzett hajójának. Christiansen testvér megkérdezte: „Miért nem nevezed A Sabbath Megszegõjének”? Biztos vagyok benne, hogy a jövendõbeli tengerész elgondolkodott azon, vajon büszkesége és öröme a sabbath megszegõje vagy megtartója lesz-e. Bárhogy is döntött, azzal kétségtelenül maradandó hatással volt gyermekeire. Egy másik apa engedelmességével és példamutatásával egy soha el nem felejtendõ leckét tanított fiának arról, hogy meg kell szentelni a sabbath napját. Errõl egy nemes általános felhatalmazott, H. Verlan Andersen temetési szertartásán hallottam. Egyik fia elismerõ szavakkal illette õt. Amit mondott, alkalmazni lehet, bárhol is vagyunk, bármit is csinálunk. Ez a személyes tapasztalat példája. Elder Andersen fia elmesélte, hogy évekkel azelõtt egy szombat estén különleges iskolai randevúja volt. Édesapjától kölcsönkérte a családi autót. Amikor megkapta a kocsikulcsokat és elindult az ajtó felé, édesapja ezt mondta neki: „Az autót még ma meg kell tankolni. Ne feledkezz meg arról, hogy teletöltsd a tankot, mielõtt hazajössz!” Elder Andersen fia elmesélte, hogy az esti program csodálatosan sikerült. A barátok találkoztak, frissítõket szolgáltak fel és mindenki jól érezte magát. Jókedvében azonban elfelejtette apja útmutatását követni, hogy még hazatérése elõtt töltse meg üzemanyaggal az autó tankját. Felvirradt a vasárnap reggel. Elder Andersen felfedezte, hogy az üzemanyagmérce üreset mutat. A fiú látta, hogy apja visszamegy a házba, és leteszi a kocsikulcsokat az asztalra. Andersenék otthonában a sabbath napja az ima és a hálaadás napja volt, nem pedig a vásárlásé. Ahogy a temetési üzenet folytatódott, Elder Andersen fia kijelentette: „Láttam, hogy apám felveszi a kabátját, elköszön tõlünk, aztán gyalog teszi meg a kápolnához vezetõ hosszú utat, hogy részt vehessen a kora reggeli gyûlésen.” Szólította a kötelesség. Az igazság nem vált a célszerûség rabszolgájává. Temetési üzenetét befejezve ezt mondta: „Egy fiú sem kapott még olyan hatékony tanítást az apjától, mint akkor én. Apám nemcsak ismerte az igazságot, hanem aszerint is élt.” Az otthon az a hely, ahol kialakítjuk viselkedésünket, mélyen gyökerezõ hitünket. Az otthon az, ahol a reményt ápolják vagy lerombolják. Otthonaink többet jelentenek szentélyeknél; olyan helyeknek is kell lenniük, ahol Isten Szelleme lakozhat, ahol a viharok megállnak az ajtónál, ahol szeretet uralkodik és béke honol. Nemrégiben egy fiatal anya ezt írta nekem: „Olykor eltûnõdöm azon, vajon változtatok-e valamit is gyermekeim életén. Különösen azért, mert egyedülálló anya lévén két munkahelyen dolgozom, hogy biztosítsam a megélhetést. Olykor zûrzavarra jövök haza, de soha nem adom fel a reményt. Gyermekeimmel az általános konferencia közvetítését néztük a televízióban, és ön az imáról beszélt. Fiam megjegyezte: ,Anya, te már ezt tanítottad nekünk.’ Ezt mondtam: ,Mire gondolsz?’ És õ így válaszolt: ,Hát, tanítottál minket imádkozni és megmutattad, hogyan kell, de az egyik este a szobádhoz jöttem, hogy megkérdezzek valamit, és láttam, hogy térden állva imádkozol a Mennyei Atyához. Ha Õ fontos neked, akkor nekem is fontos lesz.’” A levél így ért véget: „Azt hiszem, addig sosem fogod tudni, milyen hatással voltál gyermekedre, amíg õ nem tapasztalja meg, hogy te magad is azt teszed, amit megpróbáltál neki tanítani.” Milyen fenséges lecke, amit egy gyermek az édesanyjától tanult! Gyermekként a vasárnapi iskolán egy anyák napja alkalmával olyan meglepõ felfedezést tettem, ami velem maradt mindezen évek során. Melvin, egy világtalan férfitestvér az egyházközségben, aki tehetséges énekes volt, felállt az összegyûltekkel szemben, mintha csak mindegyikõjüket látta volna. Aztán elénekelte az „Én csodálatos édesanyám” címû dalt. Az emlék fénylõ, ragyogó parazsa átjárta az emberi szíveket. A férfiak a zsebkendõjükért nyúltak, a nõk szeme könnyel telt meg. Mi, diakónusok az összegyûltek közé mentünk, s magunkkal vittünk egy-egy kis cserepes muskátlit, hogy azt minden édesanyának odaadjuk. Az anyák között voltak fiatalok, voltak középkorúak, s voltak, akik életük idõs napjait élték. Tudatára ébredtem annak, hogy minden egyes édesanyának kedves szeme van. Ezek voltak minden édesanya szavai: „Köszönöm.” Éreztem a megállapítás szellemét, miszerint: „Amikor valaki virágot ad egy másik embernek, a virág illata az ajándékozó kezén marad.” Nem felejtettem el a megtanult leckét, s soha nem is fogom. Vannak anyák, apák, gyermekek, családok, akiknek nehéz terhet kell cipelniük a halandóságban. Ilyen család volt a Utah északi részén élõ Borgstrom család. A II. világháború idején heves csaták dúltak a világ különbözõ részein. Borgstromék tragikusan elvesztettek öt fiúgyermekük közül négyet, akik a hadseregben szolgáltak. Hat hónapon belül történt, hogy mind a négy fiú életét adta - mindegyikük más-más részén a világnak. A háborút követõen a négy Borgstrom fivér testét hazahozták Tremontonba, megtartották a megfelelõ szertartást, melyen megtelt a Garland Utah Tabernákulum. Mark Clark tábornok is részt vett a temetésen. Késõbb ezeket a gyengéd szavakat mondta: „Június 26-án reggel Garlandba repültem. Találkoztam a családdal, köztük az anyával, az apával és két megmaradt fiúgyermekkel, . . . közülük az egyik tizenéves legényke volt. Soha ezelõtt még nem láttam náluk nyugodtabb családot. Ahogy a négy zászlóval letakart koporsó felsorakozott elõttünk a templomban, és én ott ültem e bátor szülõk mellett, mély benyomást tett rám megértésük, hitük és e nagyszerû fiúk miatti büszkeségük, akik páratlan áldozatot hoztak azokért az elvekért, melyeket nemes szülõk ültettek beléjük gyermekkoruktól fogva. Az étkezés alatt Mrs. Borgstrom odafordult hozzám és halk hangon ezt mondta: ,Elviszi az én kicsimet?” Suttogva válaszoltam, hogy amíg a hadsereg parancsnokságában leszek a nyugati parton, addig ha a fiát besoroznák, akkor mindent elkövetek, hogy otthoni szolgálatra hívják. Az anyával folytatott elsuttogott beszélgetés alatt az apa hirtelen elõre hajolt és ezt mondta Mrs. Borgstromnak: ,Anya, hallottam a tábornokkal folytatott beszélgetésed a legkisebb gyermekünkrõl. Tudjuk, hogy ha ennek az országnak szüksége lesz rá, akkor menni fog.’ „Alig tudtam elfojtani az érzelmeimet. Itt voltak ezek a szülõk, négy gyermekük csatában szerzett sebesülésektõl holtan feküdt, és õk készek voltak az utolsó áldozatra is, ha országuk úgy kívánja.” Az Úr Jézus Krisztus evangéliuma az, amely azon az örökké emlékezetes napon megérintette az otthont és a szívet. Telnek-múlnak az évek, de az evangéliumról való bizonyság a legfontosabb. Miközben a jövõ felé haladunk, nem szabad figyelmen kívül hagynunk a múlt leckéit. Mennyei Atyánk a Fiát adta. Isten Fia az Õ életét adta. Azt kérik tõlünk, hogy áldozzuk életünket az Õ isteni szolgálatuknak. Megteszitek? Megteszem? Megtesszük? Vannak leckék, amiket meg kell tanítani, vannak jó cselekedetek, amiket meg kell tenni, és vannak lelkek, amelyeket meg kell menteni. Emlékezzünk Benjámin király tanácsára: „Hogyha felebarátotokat szolgáljátok, azzal Istent szolgáljátok.”7 Nyújtsátok ki kezeteket, hogy megmentsétek azokat, akiknek a ti segítségetekre van szüksége! Emeljétek fel az ilyeneket a magasabb útra és a jobb ösvényre! Mint ahogy az elemiben énekelünk: „Taníts, vezess, járj mellettem, mutasd az utat, hogy azon haladjak majd, s a mennybe juthassak.”8 Az igazi hit, nem korlátozódik a gyermekkorra, hanem inkább mindenki számára alkalmazható. A Példabeszédekbõl tudjuk: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédbõl; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útaidban megismered õt; akkor õ igazgatja a te útaidat.”9 Amikor ezt tesszük, felismerjük, hogy szent megbízatását teljesítjük, hogy isteni céljai megvalósuljanak, és részesei legyünk ennek a beteljesülésnek. Hadd szemléltessem ezt az igazságot egy személyes élménnyel! Évekkel ezelõtt, amikor püspökként szolgáltam, az az érzésem támadt, hogy keressem föl Augusta Schneidert, aki özvegyasszony volt az európai Elzász-Lotaringiából, s aki nagyon keveset beszélt angolul, viszont folyékonyan franciául és németül. Évekkel az után az elsõ benyomás után látogattam meg õt karácsony tájékán. Egy alkalommal Augusta ezt mondta: „Püspök úr, van valami, ami számomra nagyon értékes, s amit szeretnék önnek ajándékozni.” Aztán szerény lakásának egy külön helyiségébe ment, s az ajándékkal tért vissza. Ez egy gyönyörû filcdarab volt, talán hatszor kilenc hüvelyk nagyságú, amelyre rá voltak tûzve férjének azon kitüntetései, amiket az I. világháború idején a francia hadseregben tett szolgálataiért kapott. Ezt mondta: „Szeretném, ha az öné lenne ez a személyes kincs, amely oly közel áll a szívemhez!” Udvariasan tiltakoztam, és azt mondtam, lennie kell valakinek tágabb családjának tagjai között, akinek ezt az ajándékot oda kellene adni. „Nincs - válaszolta határozottan - az ajándék az öné, mert olyan a lelke, mint egy franciáé.” Nem sokkal azután, hogy nekem adta ezt a különleges ajándékot, Augusta eltávozott a halandóságból, és hazatért Istenhez, akitõl életét kapta. Alkalmanként elcsodálkozom a kijelentésen, miszerint olyan a „lelkem, mint egy franciáé”. A leghalványabb elképzelésem sem volt arról, mit is jelent ez. Most sincs. Sok évvel késõbb, abban a kiváltságban volt részem, hogy Ezra Taft Benson elnököt elkísérhettem a Frankfurt Németország Templom felszentelésére, amely németül, franciául és hollandul beszélõ egyháztagokat volt hivatott szolgálni. Amikor az útra csomagoltam, az az érzésem támadt, hogy magammal kell vinnem, az ajándék kitüntetéseket, amelyek már évek óta nálam voltak. Az egyik francia nyelven folyó felszentelõ ülésen tele volt a templom. Az elõadott énekek és üzenetek gyönyörûek voltak. Minden szívet átjárt a hála Isten áldásaiért. Jegyzeteimben láttam, hogy az ülésen részt vesznek olyan egyháztagok, akik Elzász-Lotaringiából érkeztek. Azt is észrevettem, hogy az orgonistát Scneidernek hívják. Ezért elmondtam az Augusta Schneider-rel való kapcsolatomról szóló beszámolót, odaléptem az orgonához, és átadtam az orgonistának a medálokat együtt azzal a feladattal, hogy mivel õt is Schneidernek hívják, felelõssége, hogy genealógiai tevékenységei során kutasson a Schneider név után. Az Úr Szelleme megerõsítette szívünkben azt, hogy az egy különleges gyûlés volt. Schneider testvér nehezen tudott felkészülni arra, hogy eljátsza a felszentelõ szolgálat befejezõ zeneszámát, annyira megindította a Szellem, amelyet ott a templomban éreztünk. Tudtam, hogy a dédelgetett ajándék - az özvegy hozzájárulása, hiszen ez volt minden, amije Augusta Schneidernek volt - olyan ember kezébe került, aki gondoskodni fog róla, hogy sok francia lélek elnyerje a szent templomok által nyújtott áldásokat, amelyek mind az élõknek, mind pedig azoknak szólnak, akik már kiléptek a halandóságból. Bizonyságomat teszem arról, hogy Istennel minden lehetséges. Õ a mi Mennyei Atyánk; az Õ Fia a mi Megváltónk. Amint arra törekszünk, hogy megismerjük az Õ igazságait és aztán azok szerint éljünk, életünk és mások élete bõséges áldásban részesül. Teljes józansággal kijelentem, hogy Gordon B. Hinckley napjaink igaz prófétája, s ez a nagyszerû munka az õ irányítása alatt halad elõre. Mindig emlékezzünk rá, hogy Isten parancsolatainak betartása elõhozza a megígért áldásokat! Mindegyikünk érdemelje ki ezeket az áldásokat, ezért imádkozom, Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. János 14:6. 2. 2 Péter 3:11. 3. 3 Ne. 27:27. 4. János 1:45-47. 5. Filippibeliekhez 4:8-9. 6. Parafrálta James Barrie, Peter’s Quotations: Ideas for Our Times, Laurence J. Peter összeállításában (1977), 335. 7. Móziás 2:17. 8. Naomi W. Randall, „Úr gyermeke vagyok”, Egyházi énekek, 96.o. 9. Példabeszédek 3:5-6.