„Egyszerű eszközökkel” Elder Stephen A. West a Hetvenekbõl Merítsünk bátorságot, hitet és vigaszt Krisztus figyelmes, szeretetteli, alázatos és elszánt követõinek apró, halk és gyengéd tetteibõl! Néhány évvel ezelõtt feleségemmel együtt kisegítõként szolgáltunk az óváros sûrûn lakott szegénynegyedében, az Egyház egyik kis gyülekezetében, ami körülbelül 35 tagot számlált. Daniel Sawyer gyülekezeti elnök, akit én nagyon csodálok, lehetett annak a gyülekezetnek az egyetlen olyan tagja, aki több, mint három vagy négy éve csatlakozott az Egyházhoz. Gyûléseinket egy olyan sorházban tartottuk, amely egy keleti nagyváros egyik legtöbb problémával küzdõ külvárosában volt. A ház egy olyan utcában állt, ahol sok épületet felgyújtottak és kifosztottak az 1968-as kiterjedt zavargások során, és most, 25 évvel késõbb a megsérült, illetve lerombolt épületek közül néhányat még nem állítottak helyre vagy nem építettek át. A sorház bejáratánál volt néhány külsõ lépcsõ a járdától az ajtóig, ami néhány szobába nyílott, amiket korábban úgy alakítottak át, hogy tantermekként és irodaként használ-hassák õket. Egy másik ajtó mögött, ami közvetlenül az utcáról nyílt, pár belsõ lépcsõ vezetett le a pincébe, ahol az úrvacsorai asztalból, a beszélõk pulpitusából és néhány összecsukható székbõl állt a berendezés. A legemlékezetesebb egyházi élményeink egy részét ebben a környezetben éltük át a feleségemmel. Egyik vasárnap, pont a gyülekezet úrvacsorai gyûlésének kellõs közepén bejött egy asszony az utcáról. Hajléktalan volt, koszos, szakadt ruhát viselt, fulladozva köhögött és egy mocskos zsebkendõbe fújta az orrát. Erõs, rekedt hangon így kiáltott: „Énekelni akarok! Imádkozni akarok!” és egyenesen odament az elsõ sorhoz, majd leült egy fehér inget viselõ egyháztag mellé, nekidõlt és a nõ vállára hajtotta a fejét. Az a tag rögtön átölelte vendégét és a gyûlés ideje alatt végig karjában tartotta. Véletlenül éppen a jó szamaritánus1 példázatáról szólt a beszélõ, amikor az asszony bejött. Mialatt az asszony köhögött és fuldokolt, a beszélõ folytatta a példázat mesélését. Beszédének végéhez közeledve, míg egy odaillõ szentírást idézett, váratlanul és hangosan ez a hajléktalan asszony befejezte azt a verset, amit a beszélõ kezdett el. Az úrvacsorai gyûlés után elbeszélgetve a beszédet mondó emberrel azt gondoltuk, hogy valószínûleg régóta nem ölelte át szeretettel senki a mi látogatónkat. Eltûnõdtünk, vajon mi illusztrálhatná jobban a jó szamaritánus példázatát annál, amit éppen láttunk, és felidéztük az Üdvözítõ azon szavait, amelyeket azon példázatának elbeszélése elõtt mondott: „szeresd . . . a te felebarátodat, mint magadat.”2 Egy másik élményem abban a gyülekezetben egy kedves és lelkiismeretes asszonyhoz kötõdik, aki hithûen adta le a néhány érmét tartalmazó borítékot tizede megfizetésére. Egy nap, gyûlésre jövet, kezében hozott egy mûanyag szendvicsdobozt is, melyben egy darad száraz kenyér volt. Átadta nekünk a mûanyagdobozt és így szólt: „Ha egy egyházhoz akar tartozni az ember, akkor hozzájárulást kell adnia. Én nem tudok sokat adni, de az úrvacsorai kenyérrel hozzá tudok járulni.” Mivel az õ kenyerét használtuk az úrvacsorához, az egész élménynek volt egy plusz jelentése aznap. A következõ vers járt a fejemben: „És leülvén Jézus a templomperselynek átellenében, nézi vala, hogy a sokaság miként vet pénzt a perselybe. Sok gazdag pedig sokat vet vala abba. „És egy szegény özvegy asszony is odajövén, két fillért, azaz egy negyed pénzt vete bele. Akkor elõszólítván tanítványait, monda nékik: Bizony mondom néktek, hogy ez a szegény özvegy asszony többet vetett, hogynem mind a többi, a kik a perselybe vetettek vala: Mert azok mindnyájan az õ fölöslegükbõl vetének; ez pedig az õ szegénységébõl, a mije csak volt, mind beveté, az õ egész vagyonát.”3 Harmadik élményemet a gyülekezetben a tagok egyik vasárnapi iskolai beszélgetése alatt szereztem annak kapcsán, hogy mikor kell adnod azoknak, akik a segítségedet kérik. Az egyik tag, aki feleségével együtt Afrikából jött tanulmányai folytatása céljából, jelentkezett és a következõ tapasztalatát mondta el nekünk. Amint hazafelé sétált a környéken, odament hozzá egy férfi, aki pisztolyt szegezett a mellkasának és az összes pénzét követelte. Egyháztagunk elõvette a pénzt zsebeibõl, átnyújtotta a férfinak és ezt mondta: „Ha olyan nagyon szüksége van pénzre, van még nálam.” Kinyitotta aktatáskáját, kivett belõle még pénzt, és e szavakkal adta oda a rablónak: „Próbálja megérteni, hogy ezt nem elveszi tõlem, én adom magának az Úr nevében, mert szüksége van rá.” Azt mesélte, hogy a rabló csodálkozva bámult rá, eltette pisztolyát az övébe, majd azt mondta: „Hol lakik? Hazakísérem, mert maga túl jó ember ahhoz, hogy ezeken az utcákon járjon, és itt nincs biztonságban.” Amint elindultak az egyháztag lakása felé, hirtelen rendõrautók vették körbe õket, mert egy nõ látta a támadást lakása ablakából és értesítette a rendõrséget. A rendõrök letartóztatták a rablót és elvitték. Mivel áldozatul esett, ezt az egyháztagot felkérték késõbb tanúnak a rabló tárgyalásán. A bírósági tárgyaláson azt vallotta, hogy bár a rabló valóban követelte a pénzét, õ maga adta neki a pénzt az Úr nevében, és ha a rablónak tényleg annyira szüksége volt rá, akkor õ neki szándékozta adni azt. Azóta, amikor az Üdvözítõ ezen szavait hallom, „attól, a ki felsõ ruhádat elveszi, ne vond meg alsó ruhádat se,”4 gondolatban nem csak a Szent Földre, hanem annak a keleti városnak veszélyes utcáira is ellátogatok. Ezek csak néhány apró, modern idõkbeli tapasztalatok, melyeket kevesen éltek át, de amint mutatják, õk példamutató emberek voltak, akik nehéz körülmények között éltek. Az egyik egyháztag rámutatva az én 40 éves Mormon könyvemre, melynek bõrfedele nagyobb részt szétszakadt a használat során, így kirojtosodtak a sarkok és kilátszott a kartonpapírból készült hátsó fedele, azt mondta: „A gyülekezetünkben sokan vannak olyanok, mint a maga Mormon könyve, kívül rongyos és elhasznált, de belül nagyszerû és jelentõs dolgokkal van teli.” Végül, hadd beszéljek nektek egy kilenc éves spanyol-amerikai lányról, akit egy este meginterjúvoltam Texasban keresztelõje kapcsán. Megkérdeztem tõle, tudja-e, ki volt Jézus. Igennel válaszolt. „Ki Õ?”,- kérdeztem. Kezével feje fölé legyintve, minden látható dologra mutatva ezt mondta: „Itt minden az Övé!” Össze tudná-e ezt ennél jobban foglalni valamelyik kilenc éves gyerek, vagy talán bármelyikünk? Mindössze négy szóban leírta az Üdvözítõt egyszerû világossággal: „Itt minden az Övé!” Mikor véget ért az interjú, azt mondta anyjának, hogy nem szeretné elhagyni a kápolnát, hanem ott akar maradni és „Jézus házában” aludni azon az éjszakán. „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.”5 Az Üdvözítõ így szólt tanítványaihoz az Új Világban: „ . . . Ez az én evangéliumom; és azt is tudjátok, hogy egyházamban mit kell cselekednetek; mert amit engem láttatok cselekedni, nektek is azt kell cselekednetek; amit engem láttatok cselekedni, nektek is pontosan azt kell tenni; ha tehát így cselekedtek, akkor áldottak lesztek.”6 Az idõk delén, sok egyéb mellett az Üdvözítõ megérintette az embereket itt, volt egy kedves szava amott, táplálta (valóságosan és szellemileg is) az éhezõket, adott tanácsot és javaslatot a szükséget látóknak. Imádkozott az ijedt emberekkel, kedves volt az elnyomottakkal, tisztelte és szerette a gyerekeket, szeretõ figyelemmel fordult azokhoz, akik terhet viseltek. „Mindebbõl pedig azt láthatjuk, hogy az Úr egyszerû eszközökkel is nagy dolgokat tud véghezvinni.”7 „Ezért ne fáradjatok tehát bele a jó cselekedetekbe, mert ti egy nagy mûvet alapoztok meg, és kicsikbõl lesznek a nagy dolgok.”8 Ezekben az idõkben, amikor napi tapasztalatunk oly nagy része tûnik azt mutatni, hogy a világ rossz irányba halad, merítsünk bátorságot, hitet és vigaszt Krisztus figyelmes, szeretetteli, alázatos és elszánt követõinek apró, halk és gyengéd tetteibõl! Azért imádkozom, hogy hasonlóképpen megismételhessük saját életünkben ugyanazokat a leckéket, amelyeket az Üdvözítõ majdnem 2 000 éve tanított. Mindehhez bizonyságomat teszem, hogy Õ él, és ezt mondom Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. Lásd Lukács 10:30-37. 2. Lukács 10:27. 3. Márk 12:41- 44. 4. Lukács 6:29. 5. János 17:3. 6. 3 Ne. 27:21-22. 7. 1 Ne. 16:29. 8. T&Sz 64:33.