„Hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához” Elder Ray H. Wood a Hetvenek közül Semmi nem lehet hétköznapi, érdektelen vagy jelentéktelen a papság viselésével kapcsolatban. Ha egyszer elfogadtuk, nem lehet semmibe venni, elhanyagolni vagy mellõzni. Ez a tisztelet és a hatalom palástja, amely örökre a miénk lehet. Miután Izráel gyermekei átkeltek a Jordán folyón, és Jerikó elpusztult, Ai városával szálltak szembe. Ai kisebb volt, mint Jerikó, kevesebben is védték, és Józsué úgy gondolta, hogy 3000 katonával is képes lesz legyõzni. Azonban Ai férfiai megverték Izráel seregét, és megfutamították õket. Józsué térdre borult az Úr elõtt, és vereségük okáról tudakolózott. Aztán megérkezett a válasz, és a tanítás. Amikor Jerikó elpusztult, az Úr megtiltotta nekik, hogy bármit is elvigyenek az ott található értékes javakból. Azonban egy Ákán nevû férfi megszerezte és megkísérelte elrejteni a zsákmány egy részét. Meglátta ezeket a dolgokat, majd ezt mondta: „Megkívántam ezeket, és elvevém ezeket, és ímé elrejtve vannak a földben, a sátoromnak közepében.” (Józsué 7:21) Az Úr megparancsolta, hogy pusztítsák el a zsákmányt, Ákánt pedig halálra kövezték. Számunkra esetleg nehéz felfogni, hogyan lehet olyan messzemenõ hatása egyetlen ember becstelenségének, hogy az Izráel seregének vereségét és 36 férfi halálát okozza. Elder James E. Talmage megjegyezte: „A becsületesség törvényét szegték meg, és elátkozott dolgokat vittek be a szövetséges nép táborába; ez a bûn állított gátat az isteni segítség áradatának útjába, és amíg a nép meg nem szentelte magát, az erõ nem újult meg bennük.” (Talmage: Articles of Faith, 105. o.; lásd még Józsué 7:10-13.) Amikor valaki megszegi Isten bármely parancsolatát, és ha ezt nem követi bûnbánat, az Úr visszatartja oltalmazó és megerõsítõ hatását. Amikor elveszítjük Isten erejét, teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a baj bennünk van, nem Istenben. „Én, az Úr, el vagyok kötelezve, ha azt teszitek, amit mondok; de ha nem teszitek azt, amit mondok, akkor nincs ígéret számotokra.” (T&Sz 82:10.) Vétkeink kétségbeesést okoznak. Eltompítják és kioltják a remény tökéletes ragyogását (lásd 2 Ne. 31:20), amelyet Krisztus adott nekünk. Isten segítsége nélkül magunkra maradunk. A papság olyan felhatalmazás, amely lehetõvé teszi az Úr felhatalmazott képviselõjeként olyan szertartások elvégzését, amelyek bizonyos szellemi áldásokat adnak minden személynek. Olyan hatalom, amely közvetíti Isten kívánságát és akaratát az egyházi irányításban, szavainak kinyilatkoztatáson keresztül történõ közlésében, az evangélium hirdetésében, valamint mind az élõkért, mind a halottakért elvégzett felmagasztaló szertartásokban. Igazán nagy dolog Isten papságát viselni. Tudjuk, hogy „a papság jogai elválaszthatatlanul a mennyei hatalmakhoz vannak kapcsolva, és hogy az égi erõket csak az igazság és a becsület alapelvei szerint lehet gyakorolni” (T&Sz 121:36). Spencer W. Kimball elnök erre hívta fel a figyelmünket: „Az általad viselt papság hatalmának nincs határa. A határ benned van, ha nem élsz összhangban az Úr szellemével, és te korlátozod magadat az általad gyakorolt hatalomban.” (The Teachings of Spencer W. Kimball, szerk. Edward L. Kimball [1982], 498. o.; a kiemelés nem szerepel a forrásanyagban.) Isten papságának viselõiként emlékeznünk kell arra, hogy „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép” vagyunk. (1 Pét. 2:9.) Ezt a parancsolatot kaptuk: „Hagyjátok ott a gonoszokat, szakadjatok el tõlük, ne érintsétek tisztátalan dolgaikat!” (Alma 5:57.) Amikor egy férfi, legyen az fiatal vagy idõs, elfogadja és elnyeri a papságot, ezzel együttjár a papság felmagasztalásának szent feladata is. Ez mindannyiunktól megköveteli, hogy szorgalmasan szolgáljunk, hittel és bizonysággal tanítsunk, felemeljük és megerõsítsük azokat, akiknek megérintjük az életét. Ez azt jelenti, hogy nem élhetünk csak magunknak, hanem felelõsséggel tartozunk mások gyarapodásáért, fejlõdéséért és jólétéért is. A papság egyetlen hivatalába sem szentelhetnek fel automatikusan senkit a kora vagy a helyzete miatt. Áldott az a papsági vezetõ, aki lelkiismeretesen elbeszélget minden egyes papsági hivatalra jelölt személlyel, és ez a jelölt korábbi becsületes szolgálatáról számol be neki, személyes tisztaságáról és érdemességérõl biztosítja, fokozott erõfeszítéseirõl tesz bizonyságot, valamint határozott jövõbeli célja az, hogy szívesen viseli és teljesíti a papsági hivatal nagy feladatát. Semmi nem lehet hétköznapi, érdektelen vagy jelentéktelen a papság viselésével kapcsolatban. Ha egyszer elfogadtuk, nem lehet semmibe venni, elhanyagolni vagy mellõzni. Ez a tisztelet és hatalom palástja, amely örökre a miénk lehet. A papsági elhívás elfogadásával minden férfi saját becsületességénél fogva elkötelezi magát egy bizonyos út mellett. Ez felelõsségérzetet idéz elõ, kifejlesztve ezáltal mindannyiunkban egyfajta megújító erõt a hasznos cselekedetekhez, és elrettentésül szolgál a lustaság ellen. Elder George Q. Cannon így figyelmezteti azokat, akik könnyedén veszik ezeket a szent elhívásokat: „Tisztelnünk kell az általunk viselt papságot, máskülönben a papság ahelyett, hogy felmagasztalna bennünket, eszköze lesz kárhozatunknak. Szörnyû dolog Isten papságát elnyerve nem felmagasztalni azt.” (Gospel Truth, vál. Jerreld L. Newquist, 2 köt. [1957], 1:229.) Ha a papságra gondolunk, ne felejtsük el annak igazi nevét: Isten Fiának rendje szerinti szent papság. Jézus Krisztus Isten nagy fõpapja. Õ a forrása minden papsági felhatalmazásnak és hatalomnak ezen a földön. Üdvözítõnkként, Közbenjárónkként és Megváltónkként õ a mi nagy vezetõnk az ösvényen, amelyen haladnunk kell - szóban, tettekben, meggyõzõdésben, tantételben, hitben, szertartásokban és személyes becsületességünkben. „Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szen-vedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az õ nyomdokait kövessétek.” (1 Pét. 2:21) Dicsõséget, örök életet, felmagasztosulást ígért nekünk, sõt mindent, amije van, ha hûségesen viseljük papságát, és felmagasztaljuk minden elhívásunkat. Örököstársak leszünk vele Atyjának birodalmában. Jól mondta Pál apostol: „És mindaz, akit felszenteltek ebbe a papságba, hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához, pap marad örökké.” (JSF Zsid. 7:3, Biblia függelék) Ünnepélyes bizonyságomat teszem arról, hogy ez megvalósulhat, ha „teljesen az õ érdemeire támaszkodtok, akinek hatalmában áll megszabadítani benneteket” (2 Ne. 31:19), aki nem más, mint Urunk és Üdvözítõnk, Jézus Krisztus. Az õ szent nevében, Jézus Krisztus nevében, ámen.