Elder L. Tom Perry
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Tanításunk úgy lesz hatékony, ha alázatosan, az imán és a tanulmányozáson keresztül készülünk rá.
1849. december 9-én, vasárnap reggel nyolc órakor körülbelül 30, 8 és 13 év közötti gyerek lépett be a kis tanterembe, amit egy házban alakítottak ki. A küszöbhöz ütögették lábukat, lerázták a havat kabátjukról és sapkájukról, majd elfoglalták helyüket az egyszerû padokban. Izgatottan várták az óra kezdetét. Hideg, havas nap volt odakint, de bent a kandalló barátságos, meleg fényt sugárzott. Richard Ballantyne szemei fényesen ragyogtak, míg rendet teremtett a Vasárnapi iskolában. Vezette a fiúk és a lányok énekét, aztán elmondott egy csendes, de annál buzgóbb imát, melyben otthonának ezt a szobáját felszentelte a gyerekek Jézus Krisztus evangéliumára való tanítására. Zengett a hangja, és szavai úgy követték egymást, mint a tisztelettõl és az érzelmektõl elvarázsolódott szavak. Így alapította meg az elsõ vasárnapi iskolát a Sós-tó völgyében.
A vasárnapi iskola megszervezése nem volt idegen neki. Szülõföldjén, Skóciában, létrehozott már egy vasárnapi iskolát a Segítõ Presbiteriánus Egyházban, melynek tevékeny tagja volt. Természetes volt számára az a nagyszerû vágy, hogy fiataloknak az evangélium ismeretét oktassa. Olyan otthonban nõtt fel, ahol apja kedvét lelte abban, hogy emlékezetbõl elismételte a Biblia teljes fejezeteit, majd elszavalta azokat gyermekeinek. Olyan otthon volt ez, melyben még egy korty vizet sem ittak elsõként kalapjuk levétele és egy áldás elmondása nélkül, és ugyancsak szokás volt étkezés elõtt asztali áldást mondani.
A skót otthonba is eljutott a szóbeszéd, hogy egy új próféta támasztatott Amerikában. Richard elõször kevéssé figyelt ezekre a hírekre, de ahogy a vallási kérdései egyre jobban összezavarták, nyíltan keresett további világosságot és tudást. 1841-ben történt, hogy Elder Orson Pratt megjelent Edinburgh-ban. Richard meghallgatta üzenetét és egy évig volt az Egyház érdeklõdõje. Végül áttért és megkeresztelkedett az Északi-tengerben. Ezt mondta: „Annyira meg voltam arról gyõzõdve, hogy Joseph Smith próféta volt, és a Mormon könyve Isten igéje, hogy ha nem fogadtam volna el, akkor elkárhoztam volna.” Mint ahogy sokan tették a korai megtért egyháztagok közül, õ is felszámolta üzletét és kivándorolt Amerikába, magával vitte édesanyját, néhány öccsét és húgát. 1843. november 11-én érkeztek meg Nauvoo-ba, épp akkor, amikor nagy volt a nyugtalanság a városban. Végül is elhagyták Illinoist és ökörvontatta kocsin vándoroltak a Téli Szállásig. Ott Richard megnõsült, és hamarosan készülõdni kezdett a hosszú, nyugat felé tartó útra. A Sós-tó völgyébe 1848 szeptemberében érkeztek meg és azonnal nekiláttak otthonuk felépítésének. Ez volt az az otthon, ahol az elsõ vasárnapi iskolát tartották a völgyben. Amikor a kápolna-a régi 14. egyházközségben-elkészült, a vasárnapi iskola átköltözött az új gyülekezeti házba.
Ballantyne testvér egész életén keresztül buzgón vágyott arra, hogy fiatalokat tanítson az Úr és az Üdvözítõ evangéliumára. Köszönet a néhai Conway Ballantyne Sonne-nak, egyik unokatestvéremnek, ennek az elsõ vasárnapi iskoláról szóló történetnek a leírásáért (lásd Conway B. Sonne, Knight of the Kingdom: The Story of Richard Ballantyne [1949], 7-48).
Ahogy a vasárnapi iskola megalapításának 150. évfordulójának ünneplésére készülünk, ideje lenne feléleszteni magunkban azt a felelõsséget, hogy jó tanárok legyünk. Szinte minden barátságunk és kapcsolatunk magába foglalja a tanítás folyamatát. A szülõk egyik legnagyobb felelõssége a gyermekeik tanítása. Sok világi megbizatásunknak részét képezi a tanárrá válás. Minden egyházi megbizatásunk igényel tanítást valamilyen formában. Az Úr erre utasított bennünket a Tanok és szövetségekben:
„És megparancsolom nektek, hogy tanítsátok egymásnak [Isten] országának tanait.
Szorgalmasan tanítsatok, és veletek lesz az én kegyelmem, hogy tökéletesebb oktatásban részesüljetek az elméletrõl, elvrõl, hittételrõl és evangéliumi törvényrõl, - mindenrõl, ami Isten országára vonatkozik, és amit ajánlatos, hogy megértsetek” (T&Sz 88:77-78).
Január elsején kaptunk egy új forrásanyagot (angol nyelven), ami segít nekünk a tanári hatékonyság növelésében. Az új Egyházi Oktatási Kézikönyvnek van egy olyan része, amely az evangélium tanításáról és a vezetésrõl szól. Az ebben a részben megmagyarázott alapelvek mindenütt alkalmazhatók. Ebben a részben két oktatási egység foglalkozik azokkal a különleges módokkal, amelyek segítségével a tanárok felkészülhetnek megbizatásuk hatékonyabb teljesítésére.
Az elsõ oktatási egység arra bátorít minket, hogy az Üdvözítõ példáját kövessük és Hozzá hasonlóan tanítsunk. Az isteni útmutatáson keresztül az Úr fel volt készülve minden halandó szerep legnagyobbikára. Ezt olvashatjuk Lukács evangéliumában:
„A kis gyermek pedig növekedék, és erõsödék lélekben, teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme vala õ rajta” (Lukács 2:40).
Ezt egy beszámoló követi a szentírásban az Üdvözítõ korai életérõl. Amikor 12 éves volt, elkísérte szüleit Jeruzsálembe, hogy megünnepeljék a zsidó Húsvét ünnepét, szokásukhoz híven. Miután visszatértek otthonukba az ünnepség után, észrevették, hogy Jézus nincs velük. Jeruzsálembe visszatérve, megtalálták Õt.
„És lõn, hogy harmadnapra megtalálták õt a templomban, a doktorok között ülve, és azok õt hallgatták és kérdéseket tettek fel neki.
És mindnyájan, akik õt hallgatták, elálmélkodának az õ értelmén és feleletein” (JSF Lukács 2:46-47).
Ez az Üdvõzítõ korai életébõl vett példa megmutatja, milyen sürgetést érzett Õ Isten igéjének tanítására. Egy másik próféta, aki hasonló sürgetõ érzést érzett, volt Jákób, Nefi ifjabbik fivére. Jákób és fivére, József, népük felszentelt papjai és tanítói voltak. Nagyon komolyan vették kötelességüket, magukra vállalva azt, hogy õk személyesen lesznek felelõsségre vonva, ha nem tanítják az embereket teljes szorgalommal. Jákób elsõ fejezetének a 19. versében ezt írta:
„Mi pedig komolyan vesszük hivatásunkat az Úrban, mert magunkra vesszük a felelõsséget és saját fejünkkel felelünk e nép bûneiért, hogyha nem tanítanánk nekik Isten igéjét teljes buzgósággal. És így, ha teljes erõnkkel munkálkodunk, akkor vérük nem szennyezi be ruhánkat, mert ha vérük beszennyezné ruhánkat, akkor nem találtatnánk szeplõtlennek az utolsó napon” (Jákób 1:19).
Az Üdvözítõhöz hasonlóan a tanítóknak is ugyanezt a sürgetést kell érezniük Isten igéjének tanulását illetõen. A Tanok és szövetségek 93. részében felfedezhetjük, hogy az Üdvözítõ „a teljességet nem kezdettõl fogva kapta, hanem kegyelmet kegyelemre kapott” (12. v.). Amikor az Úr Hyrum Smitht megdorgálta, bölcs tanácsot adott minden tanárnak. Így szólt:
„Ne arra törekedjetek, hogy igémet hirdessétek, hanem arra, hogy megismerjétek azt, és akkor fog majd nyelvetek megoldódni; és akkor, ha úgy kívánjátok, veletek lesz Szellemem és igém, sõt isteni hatalmam is az emberek meggyõzésére” (T&Sz 11:21).
Alapvetõ a jó tanítóvá váláshoz az Úr igéjének komoly tanulmányozása azért, hogy megszerzett tudásunkat másoknak átadhassuk.
Mennyire áldottak vagyunk, hogy a szent próféták szavai megõrzõdtek a sok adományozási korszakon keresztül! Mivel az Úr megparancsolta prófétáinak, hogy jegyezzék le az Õ tanításait, az Ó- és az Új testamentum az evangélium tanításának folyamatosságát nyújtja nekünk az idõk kezdetétõl. Majd a Mormon könyvének csodája került elõtérbe Urunk és Üdvözítõnk küldetésének egy másik tanúbizonyságaként. Ehhez kapcsolódóan birtokunkban vannak a kinyilatkoztatások, melyeket a Tanok és szövetségek tartalmaz, és a tanítások és kinyilatkoztatások, melyeket az Igazgyöngyben találunk.
Mivel a tanítás ennyire mindenkire kiterjedõ megbízás, minden egyháztag számára elengedhetetlen, hogy felkészítse erre magát a szentírások tanulmányozásán keresztül.
Az új kézikönyv tanításról szóló részében a második oktatási egység kihangsúlyozza a Szellem általi tanítás fontosságát. Ezt olvassuk a Tanok és szövetségek 42. részében:
„És ismerjék és tartsák be az egyház szövetségeit és elõírásait, amelyekrõl a Szellem utasítása szerint tanítanak.
A Szellem hívõ imádság révén adatik nektek; ha azonban nem kapjátok meg a Szellemet, akkor nem taníthattok!” (T&Sz 42:13-14).
A mi kiváltságunk birtokolni a Szent Szellemet, az Istenség egyik tagját, mint állandó társunkat, hogy építsen és inspiráljon bennünket a tanítói munkára való felkészülésünkben. Fel kell készítenünk magunkat Isten parancsolatainak betartása által, hogy bizalmunk megerõsödjön, amikor az Úrhoz fordulunk, és Szelleme építhessen bennünket, amikor tanítunk. Amennyiben velünk van a Szellem, hogy irányítson, képesek vagyunk arra, hogy nagy erõvel tanítsunk. Megint a Tanok és szövetségekben arról olvasunk, hogy az inspirált tanítás igazi lényege abban rejlik, hogy a Szellem segítségével áramlik a tudás az azt nyújtótól a befogadóhoz:
„Bizony, mondom nektek: Akit én avatok fel és küldök el, hogy az igazság Szellemével, a Vigasztaló által prédikálja az igazságot, az az igazság Szellemével prédikál-e, vagy valami más módon?
Mert ha valami más módon prédikál, akkor az nem Istentõl való.
Továbbá: aki befogadja az igazságot, az az igazság Szelleme által fogadja-e be, vagy valami más módon?
Mert ha valami más módon teszi, akkor az nem Istentõl való.
Hogy van az, hogy ezt nem tudjátok és nem értitek, hogy aki az igazság Szelleme által tanulja az igét, az úgy tanulja, ahogy az igazság Szelleme prédikálja?
Ennélfogva a prédikátor és a hallgató megértik egymást, együtt okulnak és együtt örvendeznek” (T&Sz 50:17-22).
Tanításunk úgy lesz hatékony, ha alázatosan, az imán és a tanulmányozáson keresztül készülünk rá. Akkor majd segítségünkre szolgál a Szellem az ige továbbításában, következetesen és harmóniában azzal, amit az Úr szeretne, ha tanítanánk.
A legtöbb tanító soha nem érzékeli igazán tanításának teljes hatását. Biztos vagyok abban, hogy egy bizonyos elemis tanító soha nem remélte volna, hogy a mód, ahogyan õ tanított akkora hatással lesz rám, hogy évekkel késõbb egy New York-i tanácsteremben, egy üzleti megbeszélésen utánozom majd az õ tanítási technikáját. Õ nagyon tehetségesen ragadta meg a figyelmünket képi segédeszközök használatával. Akkoriban a flanelltábla volt népszerû, amit õ is használt elõadásai során.
Most akkor szaladjunk elõre az idõben az elemiben töltött idõtõl szakmai karrierem egy válságos pontjáig. 1962-ben elfogadtam egy állást New Yorkban, mint egy nagy, kiskereskedelmi cég pénzügyi szakembere. Új feladataim egyike az volt, hogy költségvetési tervezeteket vezessek elõ az Igazgató Tanácsnak. Hetekkel a beszámoló elõtt behívtak a vállalat elnökének irodájába és közölték, hogy mennyire nagy elvárásokat támaszt az Igazgató Tanács a költségvetés elõvezetõjével szemben. Figyelmeztettek, hogy olyan beszámolót készítsek, ami elnyerné a Tanács tetszését, és biztosítaná az általunk javasolt költségvetés támogatását. Az irodájából kifelé jövet úgy éreztem, hogy teljesen rám nehezedik és elönt a kétségbeesés.
Másnap bementem a tanácsterembe, körbenéztem és próbáltam olyan módszert találni, hogy hatásossá tegyem a beszámolót. Amint ott ücsörögtem a tanácsteremben, felfigyeltem egy nagy flanelldarabra, ami betakarta az egyik fal nagy részét. Bizonyára akusztikai értéke miatt helyezték oda. Ahogy elnéztem azt a nagy flanelldarabot, eszembe jutott elemis tanárom és a flanelltábla alkalmazása. Elküldettem pár flanell-hátoldalú papírért Salt Lake Citybe. Amikor meghozták, elkészítettem három különbözõ költségvetési projektet azon a papíron. A költségvetési beszámoló végeztével a vita került sorra, ezalatt le tudtam húzni az egyik költségvetési projektet és feltettem helyette egy másikat, mint egy jobban megfelelõt. A Tanács tagjait lenyûgõzte a flanelltáblás technikával elõvezetett bemutatóm. Minden alkalommal, amikor bemutattam a mi második választási lehetõségeink egyikét és vázoltam a Tanácsnak a következményeit, õk azonnal vissza akartak menni az elsõ költségvetési projekthez, ahhoz, amit mi valójában el akartunk fogadtatni. A beszámoló nagyon hatásosnak bizonyult és amikor véget ért, megdicsértek, hála elemis tanítómnak. Nem tudom, hogy a beszámoló volt-e az oka vagy sem, de a következõ héten behívtak az elnök irodájába és arról tájékoztattak, hogy az Igazgató Tanács támogatta elõléptetésemet az ügyviteli szintrõl a csoportvezetõi szintre.
Ez csak egy egyszerû példa arra, hogy a hatékony tanítás, történjen akár otthon, akár egyházi osztályban, vagy bárhol másutt, mély hatással lehet egy egyénre és az õ jövõjére. Egy nagyszerû tanító nagy befolyással bír nagyon sok emberi életre.
David O. McKay elnök ezt a utasítást adta nekünk a tanítás fontosságáról:
„A tanítás a legnemesebb foglalkozás a világon. A fiatalság megfelelõ oktatásától függ az otthon állandósága és tisztasága, a nemzet biztonsága és folytonossága. A szülõ egy lehetõséget ad a gyermeknek az életre; a tanító pedig lehetõvé teszi a gyereknek, hogy jól éljen” (David O. McKay, Gospel Ideals, [1953], 436.o.).
Áldjon meg bennünket az Isten, hogy elszántabban tanuljunk, készüljünk, és fejlesszük képességeinket a hatékonyabb tanítóvá válás érdekében. Ne felejtsük el, hogy az inspirált tanításon keresztül jut el az evangélium üzenete a világhoz! Alázatosan imádkozom azért, hogy mindannyian fogadjuk el azt a kihívást, hogy tanítsuk testvéreinknek Isten igéjét teljes buzgósággal. Jézus Krisztus nevében, ámen.
Previous
