A papság - az Úr hatalmas serege Thomas S. Monson elnök elsõ tanácsos az Elsõ elnökségben Az egyik legnagyobb védelem, amellyel rendelkezünk az egyházban, a melkisédeki papság erõs, szilárd, elkötelezett, odaadó és bizonyságot tevõ alapja. Abban a megtiszteltetésben van részem ma este, hogy együtt lehetek a papságviselõk óriási seregével, akikre nap mint nap hatással van a szolgálatra való felhívás, akik az Úr parancsa szerint szorgalmasan tanítanak, és akik teljes erõvel azon munkálkodnak, hogy iránymódosítást végezzenek egy különleges kihívás közepette, amelynek az egyház meg kell feleljen - és ez a kihívás nem más, mint hogy anélkül éljünk a világban, hogy világiasak lennénk. Abban a korban, amelyben mi élünk, az erkölcstelenség, a felelõtlenség és a becstelenség tengerárja elönti személyes életünk kikötõcölöpjeit. Ha nem óvjuk ezeket a cölöpöket, ha nem ásunk mély alapot, hogy ellenálljunk az ilyen pusztító hatásoknak, biztosan nehézségekbe fogunk ütközni. Az egyik legnagyobb védelem, amellyel rendelkezünk az egyházban, a melkisédeki papság erõs, szilárd, elkötelezett, odaadó és bizonyságot tevõ alapja. Irodámban van két kicsi agyagedény. Az egyik olyan vízzel van tele, amit a Holt-tengerbõl hoztam. A másikban olyan víz van, ami a Galileai-tengerbõl származik. Alkalomadtán megrázom az egyik üveget, hogy biztos legyek benne, van még benne víz. Amikor ezt csinálom, erre a két különbözõ vízre irányul gondolatom. A Holt-tenger élettelen. A Galileai-tenger tele van élettel, és az Úr, Jézus Krisztus küldetésének emlékével. Van egy másik vízgyûjtõ - egy jelképes tó - , amely a mai egyház egészében megtalálható. Az egyes egyházkerületekben és cövekekben élõ leendõ elderek csoportjára, mint tóra gondolok. Képzeljetek el egy folyót, amely a tóba ömlik! Aztán képzeljetek el egy patakocskát, amely ebbõl a felduzzasztott tóból táplálkozik - egy patakocskát, amely azokat jelképezi, akik a melkisédeki papságba tartanak. A leendõ elderek tava egyre nagyobb, szélesebb és mélyebb lesz - gyorsabban, mint el tudnánk egyáltalán képzelni. Nélkülözhetetlen, sõt döntõ jelentõségû, hogy nyomon kövessük az ároni papság útját, mivel túl sok fiú inog meg, botlik el, majd esik bele mindenféle fejlõdés nélkül a melkisédeki papság kvórumaiba, ezáltal rombolva az egyház aktív papságának alapját, és gyengítve a szeretõ feleségek és drága gyermekek aktivitását. Mit tehetünk mi vezetõk, hogy megfordítsuk ezt az irányt? Az ároni papság folyójának forrásánál kell kezdenünk. Van egy õsi kínai mondás, amelynek jelentése helyesen határozza meg a józanságot. Valakinek megmutatnak egy patakot, amely egy mozdulatlan tóba ömlik. Adnak neki egy vödröt, és megkérik, kezdje el kimerni a tavat. Ha elõször afelé tesz lépéseket, hogy eredményesen elzárja a tóba vezetõ víz útját, józannak ítélik meg. Másfelõl viszont ha semmibe veszi a beömlõ vizet, és megpróbálja vödrönként kiüríteni a tavat, õrültnek nevezik. Kinyilatkoztatás által a püspök saját egyházközségében az ároni papság elnöke, és egyben õ a papok kvórumának elnöke is. Ezt az Isten-adta feladatot nem ruházhatja át senkire. Azonban felelõsséget ruházhat azokra, akiket a kvórum tanácsadójává hívtak el, akik hatással lehetnek a fiúk életére - valóban olyan emberek, akik követendõ példák. A püspök tanácsosai, más egyházközségi tisztviselõk és tanítók, de különösen a fiatal férfiak édesapja és édesanyja jelenthet mérhetetlen segítséget. Tehát ez a feladatunk: megmenteni minden fiatal férfit, ezáltal érdemes férjet biztosítva minden fiatal nõ számára, erõs melkisédeki papsági kvórumokat, és olyan gyakorlott misszionárius erõt teremteni, amely alkalmas arra, hogy véghezvigye, amit az Úr elvár. Az elsõ bölcs lépés az, hogy minden diakónust felszentelt elhívása szentségének szellemi tudatára kell vezetni. Egy egyházközségben ezt a leckét hatékonyan tanították a böjti felajánlások begyûjtésére. Böjti napokon az egyházközség tagjait meglátogatták a diakónusok és a tanítók, hogy minden család meg tudja tenni hozzájárulását. A diakónusok elégedetlenek voltak egy kicsit, amiért korábban kellett kelniük, mint máskor, hogy el tudják látni ezt a feladatot. A püspökségnek sugalmazás által az az ötlete támadt, hogy buszt indítanak a diakónusok és tanítók számára a Welfare Square-re. Itt látták, hogy a szegény gyerekek új cipõket és más ruházati cikkeket kapnak. Tanúi lehettek annak, hogy az üres kosarakat megtöltötték élelmiszerrel. Nem volt pénzforgalom. Elhangzott egy rövid megjegyzés: „Fiatal férfiak! Ez abból a pénzbõl van, amit böjti napokon begyûjtötök - élelem, ruha és menedék.” Az ároni papság fiataljai többet mosolyogtak, jobban látták el tennivalóikat, és készségesen szolgáltak feladatuk elvégzésében. Minden felszentelt tanító kap házitanítói feladatot? Micsoda lehetõség a misszióra való felkészülésre! Micsoda kiváltság elsajátítani a kötelességtudatot. A fiúk automatikusan elfordulnak saját gondjaiktól, ha azzal bízzák meg õket, hogy mások felett „õrködjenek”. És mi van a papokkal? Ezeknek a fiatalembereknek lehetõségük van megáldani az úrvacsorát, folytathatják házitanítói feladataikat, és részt vehetnek a keresztelés szent szertartásában. Emlékszem, ahogy diakónusként elnéztem a papokat, akik az úrvacsorai asztalnál ténykedtek. Egy Barry nevezetû papnak kedves hangja volt, és az úrvacsorai imákat tiszta kiejtéssel mondta el - mintha egy beszédmûvelõ versenyen indult volna. Az egyházközség többi tagja megdicsérte õt „arany hangjáért”. Azt hiszem, egy kicsit büszke lett erre. Egy másik pap az egyházközségben, Jack, nagyothalló volt, amitõl beszéde természetellenesen hangzott. Mi diakónusok néha kuncogtunk, amikor Jack áldotta meg az úrvacsorai jelképeket. Nem értem, hogy mertük ezt megtenni, mivel Jacknek olyan keze volt, mint egy medvének, és bármelyikõnket szétlapíthatta volna. Egy alkalommal a gyönyörû hangú Barry és a furcsa hangú Jack együtt szolgáltak az úrvacsorai asztalnál. Elénekeltük az éneket; a két pap megtörte a kenyeret. Barry letérdelt imádkozni, és mi lehúnytuk szemünket. De nem történt semmi. Mi diakónusok hamarosan kinyitottuk a szemünket, hogy megnézzük, mi okozza a késedelmet. Mindig emlékezni fogok Barry arckifejezésére, amint kétségbeesetten kereste az asztalon a kis fehér kártyát, amelyre az úrvacsorai imák voltak nyomtatva. Sehol nem találta. Mit tegyen? Barry arca halvány-rózsaszín, majd karmazsinvörös lett, amint a gyülekezet elkezdett felé nézegetni. Aztán Jack, azokkal a medveszerû kezekkel felnyúlt, kedvesen visszahúzta Barryt a padhoz. Õ maga térdelt le a kis zsámolyra, és elkezdett imádkozni: „Ó, Istenünk, Örökkévaló Atyánk, Fiad, Jézus Krisztus nevében kérünk, hogy áldd meg és szenteld meg ezt a kenyeret mindazon lelkek számára, akik ebbõl vesznek . . . ”1 Folytatta az imát, és kiosztották a kenyeret. Jack megáldotta a vizet is, és azt is kiosztották. Mennyire tiszteltük aznap Jacket, aki bár akadályoztatva volt a beszédben, megjegyezte az úrvacsorai imákat! Barry is becsülte Jacket. Tartós baráti kötelék született. A püspökség és az ároni papság kvórum tanácsadóinak hatásán túl létezik az otthon befolyása is. A szülõk segítsége, ha bölcsen alkalmazzák, gyakran siker és kudarc között dönt. Egy nemrégiben végzett vizsgálatunk rámutat arra, hogy az otthon hatása meghatározó tényezõ a misszionárius szolgálat és a templomi házasság melletti elhatározás tekintetében. Csak három olyan egyházközségrõl tudok, ahol a papok száma eléri a 48-at, a teljes papi kvórumhoz szükséges számot. Ezen egyházközségek felett Joseph B. Wirthlin, Alfred B. Smith és Alvin R. Dyer elnökölt. Szinte kivétel nélkül mindegyik fiatal férfi szolgált missziót, és templomi házasságot kötött. Sikerük egyik kulcsa az volt, hogy olyan férfiakat hívtak el az ároni papság tanácsadóiként szolgálni, akik követendõ példák voltak a fiatal férfiak számára. Ideális példakép egy misszióból frissen hazatért misszionárius, tele bizonysággal, akire egy fiatal ároni papságot viselõ ezt mondhatja: „Õ az az ember, akit követni akarok.” Ha elzárjuk az ároni papság patakjának a leendõ elderek tavába vezetõ útját, több problémát oldunk meg, mint gondolnánk. Biztosak lehetünk benne, hogy minden fiatal férfi sokkal valószínûbb, hogy misszióba megy, és a templomban köt házasságot. Nem lesz ennyire aránytalan az érdemes fiatal férfiak és érdemes fiatal nõk száma az örökkévaló társ kiválasztása szempontjából. Nem egy fiúról beszélünk; olyan emberekrõl beszélünk, akik férjek, apák, nagyapák, pátriárkák lesznek saját családjuk számára. Építsünk szilárd alapot ároni papságunk fiataljai számára! Most pedig arról beszéljünk, mi van azokkal a testvérekkel, akik az inaktivitás mozdulatlan tavában maradtak? Ott vannak azok az egyházközségek és cövekek, amelyek rengeteg nagyszerû embert mentettek meg, akik úgy érezték, csapdába estek, és nincs kiút a tóból. Az egyházi utazásaim során feljegyzéseket készítettem azokról az egységekrõl, akik felfogták ennek a megmentõ munkának a lényegét. Mindannyiuknak hasonló élményeik voltak. Megtanulták, hogy a megmentõ munkát legjobb „egy az egy ellen” végezni, és egyházközségi szinten. A püspöknek is részt kell vennie a munkában, mert ugyebár egyházközségében õ az ároni papság elnöke, valamint az elnöklõ fõpap. Arra érdemes és jól felkészült elõadókat kell elhívni, hogy segítsenek az ilyen döntõ jelentõségû munkában. Testvérek, imádságos lélekkel elemezzétek helyzeteteket, aztán „sorozzátok be” azokat, akiket az Úr felkészített arra, hogy elõre haladva szolgáljanak és mentsenek. „Emlékezzetek arra, hogy a lelkek értéke nagy Isten szemében!”2 Képzeljétek el azt az örömöt, amit a feleség és a gyermekek éreznek, amikor apa meglátja a fényt, megjavul, és követi Jézus Krisztus, a mi Urunk nyomát. Az igaz szeretet és a sugalmazott tanítás példáját találjuk a néhai James Collier életében, aki személyes erõfeszítései által újra aktívvá tett sok testvért a Utah állambeli Bountiful területén. Collier testvér felkért, hogy beszéljek azokhoz, akiket akkor szenteltek elderré, és akik feleségükkel és családjukkal együtt jártak a Salt Lake Templomban, hogy elnyerhessék azokat az örökkévaló szövetségeket és áldásokat, amelyekre oly komolyan törekedtek. A cél megvalósításának tiszteletére rendezett banketten láttam és éreztem azt a szeretetet, amit Jim érzett azok iránt, akiket tanított és megmentett, valamint az õ szeretetüket is Jim iránt. Sajnos Jim Collier akkor végzetes betegségben szenvedett, és rá kellett beszélnie az orvosokat, hogy engedjék ki a kórházból, hogy részt vehessen ezen az elismerést jelentõ záróesten. Amikor Jim felállt a szószékhez, nagy mosoly ült az arcára. Érzelmeivel küszködve fejezte ki szeretetét a csoport iránt. Szem nem maradt szárazon. Collier testvér ironikusan megjegyezte: „Mindenki el akar jutni a celesztiális birodalomba, de senki nem akar meghalni, hogy oda jusson.” Aztán Jim elhalkulva így folytatta: „Én kész vagyok menni, és várni fogok ott a másik oldalon, hogy üdvözölhesselek majd mindannyiótokat, szeretett testvéreim.” Jim visszament a kórházba. Temetési szertartására nem sokkal ezután került sor. Hogy teljesítsük feladatunkat azok iránt, akik az ároni papságot viselik - értem ezalatt a fiatalokat és a leendõ eldereket egyaránt -, azt javaslom, emlékezzünk arra, hogy nem kell egyedül mennünk. Felnézhetünk, és elérhetjük az isteni segítséget. „Egy olyan hatalom elismerése, amely nagyobb, mint maga az ember, semmiképpen nem megalázó. Ha az ember hitében jótékonyságot és magas célt tulajdonít annak a hatalomnak, amely felette áll, magasabb célú rendeltetést és nemesebb tulajdonságokat lát meg, és ösztönözve, bátorítva érzi magát a létért folytatott küzdelemben . . . Keresniük kell azt, hinniük kell abban, imádkozniuk kell azért, és remélniük kell azt, amit találni fognak. Egy ilyen õszinte, imádságos erõfeszítés sem marad viszonzatlan - ez a hit filozófiájának igazi alapszabálya.”3 Így tanított Stephen L. Richards elnök. Az élvezetes „A király és én” címû színdarab egy sora bátorítást ad nekünk munkánkban. Sziám királya holtan fekszik. Vele van Anna, az angoltanár, akitõl fia ezt kérdezi: „Olyan jó volt, . . . mint amilyen lehetett volna? Anna vágyakozva válaszolt: „Nem hiszem, hogy bárki is lehet olyan jó, . . . mint amilyen lehetett volna - de õ legalább megpróbálta.”4 Joseph próféta kijelentette: „A boldogság létezésünk tárgya és célja; és az lesz a vége is, ha követjük azt az ösvényt, amely afelé vezet; és ez az ösvény az erény, a becsületesség, a hûség, a szentség, és Isten minden parancsolatának betartása.”5 Járjunk ezeken a tisztán meghatározott ösvényeken. Segít nekünk ebben, ha követjük a világ legrövidebb prédikációját. Egy közönséges közlekedési táblán található. Ez van ráírva: „Jobbra tarts.” Ezt a tanácsot találta meg és követte Joe, akit arra kértek, hogy keljen fel reggel hatkor, és vigyen el a kb. nyolcvan kilométerre lévõ kórházba egy nyomorék gyermeket. Nem akarta megtenni, de nem tudott nemet mondani. Egy asszony vitte ki a gyermeket a kocsihoz, és leültette a vezetõ melletti ülésre, köszönetet mormogva könnyein keresztül. Joe azt mondta, minden rendben lesz, és gyorsan elhajtott. Körülbelül egy kilométer múlva a gyermek félénken megkérdezte: - Te vagy Isten, ugye? - Attól tartok, hogy nem, pajtás - válaszolta Joe. - Azt hittem, Isten vagy - mondta a gyermek. - Hallottam, amikor anya az ágyam mellett imádkozott, és kérte Istent, hogy segítsen nekem eljutni a kórházba, és így meggyógyulhassak, és játszhassak a többi gyerekkel. Te Istennek dolgozol? - Néha, azt hiszem - mondta Joe -, de nem rendszeresen. Azt hiszem, mostantól sokkal többet fogok dolgozni neki. Testvéreim! Ti fogtok? Én fogok? Mi fogunk? Alázatosan, mégis komolyan imádkozom, hogy úgy legyen. Az Úr, Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. Moróni 4:3. 2. T&Sz 18:10. 3. Elder Stephen L. Richards; Conference Report, 1937. október. 4. Richard Rodgers és Oscar Hammerstein II: A király és én (Williamson Music, Inc., 1951). 5. Teachings of the Prophet Joseph Smith, szerk. Joseph Fielding Smith (Salt Lake City: Deseret Book, 1976) 255-256. o.