Mert vak voltam, de most látok Thomas S. Monson elnök Elsõ tanácsos az Elsõ Elnökségben Ha világosságot akarsz adni másoknak, akkor magadnak is világítanod kell. Amikor Jézus a nép között járt és tanított, könnyen érthetõ nyelven beszélt. Akár a poros úton utazott Pereából Jeruzsálembe, akár beszédet intézett a sokasághoz a Galileai-tenger partján, vagy Jákób kútjánál idõzött Szamáriában, példázatokban tanított. Jézus gyakran beszélt olyan szivekrõl, amelyek képesek ismerni és érezni, olyan fülekrõl, amelyek képesek hallani és olyan szemekrõl, amelyek igazán tudnak látni. A vak ember, aki nem volt olyannyira megáldva a látás ajándékával, azon fáradozván, hogy életben maradjon, nap nap után kiült szokásos helyére egyik nagy városunk forgalmas járdaszegélyére. Egyik kezében egy ócska filckalapot tartott, amely tele volt ceruzákkal. A másik kezében egy bádogpoharat szorongatott. A járókelõkhöz intézett egyszerû felhívása tömör és lényegretörõ volt. Valami véglegesség volt benne, csaknem a a kétségbeesettség egyfajta színezetével. Az üzenetet egy a nyakában zsinóron függõ kis tábla hordozta. Ez állt rajta: „Vak vagyok.” A legtöbben nem álltak meg, hogy vegyenek a ceruzáiból vagy hogy pénzérmét dobjanak a bádogpohárba. Túlságosan elfoglaltak voltak, túlságosan lekötötték õket saját problémáik. Az a bádogpohár soha nem telt meg, soha, még félig sem. Aztán egy szép tavaszi napon egy ember megállt és egy filctollal több új szót írt a kopott táblára. Többé nem ez volt olvasható rajta: „Vak vagyok.” Most az üzenet így szólt: „Tavasz van és én vak vagyok.” A pohár hamarosan csordultig megtelt. Talán az elfoglalt embereket megérintette Charles L. O’Donnel felkiáltása: „Sosem tudtam megzabolázni szemem a fiatal április kék meglepetése láttán.” A pénzérmék összessége azonban túl kevésnek bizonyult ahhoz a vágyott képességhez, hogy végül visszaadja a látást. Mindegyikünk ismer olyanokat, akik nem látnak. Ismerünk sok más olyan embert is, akiknek szemevilága ép, mégis sötétségben járnak fényes nappal is. Azok, akik ebbe az utóbbi csoportba tartoznak, talán soha nem hordják magukkal a szokásos fehér botot, és útjukat nem az ismerõs „kopp, kopp, kopp” hangra figyelve járják. Talán nincs egy hûséges vakvezetõ kutya mellettük, s nem is hordanak táblát a nyakukban, amely azt mondja, „Vak vagyok”, mégis õk biztosan azok. Némelyeket elvakított a harag, másokat a közömbösség, a bosszú, a gyûlölet, az elõítélet, a tudatlanság, az értékes lehetõségek elszalasztása. Az ilyenekrõl mondta az Úr: „füleikkel nehezen hallottak, és szemeiket behunyták; hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, és ne halljanak füleikkel, és ne értsenek szívükkel, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam õket.”1 Nos, egyesek így siránkozhatnak: „Tavasz van, Jézus Krisztus evangéliuma visszaállíttatott és én mégis vak vagyok.” Egyesek Filep barátjához hasonlóan így kiáltanak: „Mimódon érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nékem?”2 Sok évvel ezelõtt, amikor egy cövekkonferencián vettem részt, észrevettem, hogy az egyik tanácsos a cövekelnökségben vak. Õ gyönyörûen ellátta hivatalát és úgy teljesítette kötelességeit, mintha látna. Viharos este volt, amikor az épület második emeletén lévõ cövekirodában találkoztunk. Hirtelen hangos mennydörgés támadt. Az épületben a fények csaknem azonnal kialudtak. Ösztönösen világtalan vezetõnk felé nyúltam és ezt mondtam: Tessék, karoljon belém, lesegítem a lépcsõn.” Biztos vagyok abban, hogy mosoly jelent meg az arcán, miközben így válaszolt: „Nem, Monson testvér, adja ön a karját, hogy én segíthessek - és hozzátette, - Ön most az én felségterületemen van.” Elült a vihar, visszatértek a fények, de én sosem felejtem el azt az utat a lépcsõn lefelé, amikor az az ember vezetett, aki bár világtalan, mégis telve volt fénnyel. Régen történt, egy távoli helyen, hogy amikor Jézus arra járt, meglátott egy embert, aki születésénel fogva vak volt. Tanítványai megkérdezték a Mestert, miért vak ez az ember. Bûnt követett el õ vagy szülei, ezzel elõidézve ezt a szerencsétlenséget? „Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai . . . Míg e világon vagyok, e világ világossága vagyok. Ezeket mondván, a földre köpe, és az õ nyálából sárt csinála, és rákené a sarat a vak szemeire. És monda néki: Menj el;, mosakodjál meg a Siloám tavában . . . Elméne azért és megmosakodék, és megjöve látása.”3 E csodával kapcsolatban nagy vita támadt a farizeusok között. „Másodszor is szólíták azért az embert, a ki vak vala, és mondának néki: Adj dicsõséget az Istennek; mi tudjuk, hogy ez az ember [Jézus] bûnös. Felele azért az és monda: Ha bûnös-é, nem tudom: egyet tudok, hogy noha vak voltam, most látok.”4 Van, aki a Simon nevû halászra gondol, aki számotokra és számomra inkább Péterként, a fõapostolként ismert. Az indulatos Péter, kétkedve és hitetlenkedve a Mester jövendölésének beteljesülésében, valóban háromszor tagadta meg Õt. A gyötrõdés, a gúnyolódás és az ütések közepette az Úr megalázásának nagy fájdalmában, csendességének fenségességében Péterhez fordult és ránézett.5 Mint ahogy egy kronológus jellemezte a változást: „Ez elég volt. Péter nem ismert többé veszélyt, nem félt többé a haláltól.’ . . . Belerohant az éjszakába . . . ,hogy találkozzon a reggeli pirkadattal.’ . . . Ez a megtört szívû vezeklõ ott állt saját lelkiismerete bírói széke elõtt, és ott az õ régi élete, régi szégyene, régi gyengesége, régi önmaga meghalt attól az isteni szomorúságtól, amely kezdete volt egy új és nemesebb születésnek.”6 Pál apostolnak hasonló élményben volt része, mint Péternek. Megtérésének napjától haláláig Pál arra biztatta az embereket, hogy „Vetkezzék le ama . . . ó embert” és „öltözzék fel amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.”7 Simonból, a halászból lett Péter apostol. Saulból, az üldözõbõl lett Pál, a hittérítõ. Az idõ múlása nem változtatta meg a Megváltónak azt a képességét, hogy átalakítsa az emberek életét. Mint ahogy a halott Lázárnak mondta, úgy szól hozzátok és hozzám is: „jõjj ki!”8 Harold B. Lee elnök mondta: „Minden lélek, aki a földön jár, bárhol is éljen, bármilyen nemzet közé szülessen, nem számít, akár gazdag vagy nyomorban él, születésekor rendelkezett annak az elsõ világosságnak az adományával, amit Krisztus világosságának, az Igazság Szellemének vagy Isten Szellemének neveznek - az értelemnek azzal az egyetemes világosságával, amelynek áldásában minden lélek részesül. Moróni szólt arról a Szellemrõl, amikor ezt mondta: ,Mert íme, Krisztus Lelke minden embernek megadatott, hogy különbséget tudjon tenni a jó és a rossz között; és most megmutatom nektek, hogy miképpen ítélkezzetek. Minden tehát, ami jó cselekedetre ösztönöz és a Krisztusban való hitre indít, Krisztus adománya, és így arról biztosan tudhatjátok, hogy Istentõl való.’”9 Ti és én ismerünk olyanokat, akik e meghatarozásnak megfelelõen érdemesek az Üdvözítõ áldására. Ilyen volt Walter Stover Salt Lake Citybõl. Walter Németországban született, elfogadta az evangéliumi üzenetet és eljött Amerikába. Létrehozta saját üzletét. Bõkezûen adott idejébõl és javaiból. A II. világháborút követõen Walter Stover elhívást kapott, hogy térjen vissza szülõföldjére. Az egyházat irányította abban az országban és áldást hozott mindazok életébe, akikkel találkozott és akikkel együtt szolgált. Saját tõkéjével megépített két kápolnát Berlinben - egy gyönyörû városban, amit olyannyira elpusztított a konfliktus. Eltervezett egy gyûlést Drezdában az országban élõ valamennyi egyháztag számára, aztán kibérelt egy vonatot, hogy az ország minden tájáról elhozza õket, s így találkozhassanak egymással, vehessenek az úrvacsorából és bizonyságot tehessenek Istennek irántuk való jóságáról. Walter Stover temetési szertartásán veje, Thomas C. LeDuc ezt mondta róla: „Azzal a képességgel rendelkezett, hogy lássa Krisztus arcát minden arcban, akivel összetalálkozott, és õ ennek megfelelõen cselekedett.” A költõ írta: Egy idegennel találkoztam az éjszakában, kinek lámpája kialudt; Megálltam és hagytam, hogy lámpáját az enyémmel meggyújtsa. Hirtelen vihar támadt és megrázta a világot, És amikor elült a szél, kihúnyt a lámpásom. De visszatért az idegen - lámpája fényesen ragyogott; Tartotta a drága lángot és meggyújtotta lámpásom.10 Talán e vers tanulsága egyszerûen az, hogyha világosságot akarsz adni másoknak, akkor neked magadnak is ragyognod kell. Amikor Joseph Smith próféta elvonult a ligetbe, amit szentté tett az, ami ott történt, így írta le az eseményt: „Gyönyörû tiszta reggel volt ezernyolcszázhúsz kora tavaszán. Életemben elõször tettem ilyen kísérletet, mert minden nyugtalanságom ellenére, addig még sohasem próbáltam meg hangosan imádkozni.”11 Miután túlélte a láthatatlan erõtõl származó félelmetes élményt, Joseph így folytatta: „Egy fényoszlopot pillantottam meg fejem felett, amely fényesebb volt a napnál, s amely fokozatosan kezdett lefelé ereszkedni, míg végül is megpihent rajtam . . . Amikor pedig a fény megpihent rajtam, két alakot láttam felettem a levegõben állni, akiknek fényessége és dicsõsége leírhatatlan volt. Az egyik nevemen szólított, és a másikra mutatva ezt mondta: Ez az én Szeretett Fiam, õt hallgasd!”12 Joseph hallgatott. Joseph tanult. Egy alkalommal majd meg fogják kérdezni tõlem: „Monson testvér, ha az Üdvözítõ megjelenne neked, milyen kérdéseket tennél fel Neki?” Válaszom mindig ugyanaz: „Nem kérdeznék Tõle semmit. Inkább figyelnék!” Egy késõ estén, egy csendes-óceáni szigeten, kis csónak siklott halkan a kezdetleges mólónál lévõ kikötõbe. Két polinéz asszony segítette ki Meli Mulipolát a csónakból és vezette el ahhoz a jól kitaposott ösvényhez, amely a falusi úthoz vitt. Az asszonyok elcsodálkoztak az éjféli égen ragyogó fényes csillagokon. A barátságos holdfény vezette õket útjukon. Meli Mulipola azonban nem tudta méltányolni a természet e gyönyörûségeit - a holdat, a csillagokat, az eget -, ugyanis vak volt. Látásával minden rendben volt addig a végzetes napig, amikor is mialatt egy ananászültetvényen dolgozott, a világosság hirtelen sötétséggé változott és a nappal örökös éjszakává. Korábban már tudomást szerzett az evangélium visszaállításáról és az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tanításairól. Életét összhangba hozta ezekkel a tanításokkal. Õ és szerettei megtették ezt a hosszú utat, mert megtudták, hogy valaki, aki viseli Isten papságát, ellátogat a szigetekre. Arra vágyott, hogy áldást kapjon olyanok kezétõl, akik viselik a szent papságot. Kívánsága teljesült. Könnyek patakzottak világtalan szemébõl, végigfolytak barna arcán, majd végül népviseleti ruhájára hullottak. Térdre rogyott és így imádkozott: „Ó, Isten, te tudod, hogy vak vagyok. Szolgáid megáldottak engem, hogy ha te is úgy akarod, térjen vissza a látásom. Bölcsességedben akár világosságot, akár sötétséget látok életem minden napján, én örökké hálás leszek evangéliumodnak azért az igazságáért, amit most látok, s ami az élet világosságát nyújtja nekem.” Felállt, köszönetet mondott nekünk az áldásért, és eltûnt az éjszaka sötétjében. Csendben jött; csendben távozott. De megjelenését sosem fogom elfelejteni. Elgondolkodtam a Mester üzenetén: „Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.”13 Manapság a templomépítés idejét éljük. Soha azelõtt nem emeltek és nem szenteltek fel ilyen sok templomot. Gordon B. Hinckley elnök, aki Isten prófétája ezen a földön, elõre látja azokat a létfontosságú szertartásokat, amelyeket az Úr ezen házaiban végeznek. A templomok áldást hoznak mindazokra, akik ellátogatnak oda, s akik áldozatot hoznak befejezésükért. Krisztus világossága mindenkire ráragyog majd - még azokra is, akik már eltávoztak közülünk. Joseph F. Smith elnök a halottakért végzett munkáról szólva kijelentette: „Értük tett erõfeszítéseink által rabláncaik majd lehullanak róluk, és eloszlik az õket körülvevõ sötétség, hogy világosság ragyoghasson rájuk, és halljanak a szellemvilágban arról a munkáról, amit gyermekeik végeztek itt értük, és veletek együtt örvendezni fognak, hogy eleget tettetek ezeknek a kötelességeknek.”14 Pál apostol így buzdított: „légy példa a hívõknek”.15 És Jakab: „Az igének pedig megtartói legyetek és ne csak hallagatói, megcsalván magatokat.”16 A költõ, Minnie Louise Haskins szavaival fejezem be, aki ezt írta: Azt mondtam az embernek, aki az év kapujában állt: „Adj nekem világosságot, hogy biztonságban járhassak az ismeretlenben.” És õ így felelt: „Menj ki a sötétségbe és tedd kezed Isten kezébe! Az jobb lesz a világosságnál és biztonságosabb az ismert útnál.” Igy aztán elõrementem, és rátalálva Isten kezére, örömmel jártam az éjszakában; És Õ a hegyek valamint a virradat felé vezetett engem az elhagyott keleten.17 Ezen a húsvéti reggelen és mindig, úgy ragyogjon világosságunk, hogy azzal Mennyei Atyánkat és az Õ Fiát, Jézus Krisztust dicsõítsük, kinek neve az egyetlen az ég alatt, amely által üdvözülhetünk. Alázatos imám az, hogy mindig Jézus Krisztus lábnyomában járjunk. Az Õ szent nevében, ámen. JEGYZETEK 1. Máté 13:15. 2. Ap.csel. 8:31. 3. János 9:3-7, 5-7. 4. János 9:24, 25. 5. Frederic W. Farrar: The Life of Christ (1874), 580; Lulács 22:61 6. Farrar, The Life of Christ, 581. 7. Efézusbeliekhez 4:22, 24. 8. János 11:43. 9. Harold B. Lee, Stand Ye on Holy Places (1974), 115; Moróni 7:16. 10. A szerzõ ismeretlen. 11. Joseph Smith - története 1:14 12. Joseph Smith - története 1:16, 17; a kiemelések a forrásanyagban is szerepelnek. 13. János 8:12. 14. Conference Report, 1916. okt. 6. 15. 1 Timótheushoz 4:12. 16. Jakab 1:22. 17. „The Gate of the Year,” - bõl, James Dalton Morrison szerkesztésében, Masterpieces of Religious Verse (1948), 92.