Barátság: egy evangéliumi alapelv Elder Marvin K. Jensen a Hetvenek elnökségébõl Ha valóban eszközök akarunk lenni Mennyei Atyánk kezében az Õ céljainak megvalósítása során, akkor csak barátok kell, hogy legyünk. Jó reggelt, testvéreim! Bár õszintén szólva az ember, sosem érzi magát teljesen nyugodtnak egy ilyen megbízás teljesítésekor, én õszintén nagyra értékelem a lehetõséget, hogy ezen a gyönyörû húsvéti reggelen mindannyiótokhoz szólhatok. Bölcs apám egyszer azt mondta nekem, hogy ha nagyon figyelek arra, amirõl az emberek az egyházban a szószéken beszélnek, akkor tudni fogom, mely evangéliumi alapelvek foglalkoztatják õket és melyek azok, amelyekkel egy adott idõben esetleg küszködnek. Az évek során apám megállapítása miatt nagyon óvatos voltam beszédeim témáinak kiválasztásában. Mindazonáltal, ma be kell ismernem valamit. Amióta Gordon B. Hinckley elnök megosztotta velünk, hogy mi az a három alapvetõ dolog, amire minden új egyháztagnak szüksége van - vagyis egy barátra, egy feladatra és arra, hogy Isten jó szavával táplálják -, személyesen nyugtalanít, hogy barátként miképpen teszek ennek eleget. Joseph Smith próféta tanította, hogy „a barátság a mormonizmus egyik legnagyszerûbb alapvetõ elve”.1 Ennek a gondolatnak sugalmaznia és ösztönöznie kellene mindannyiunkat, mert én úgy érzem, hogy a barátság egyike világunk alapvetõ szükségleteinek. Úgy gondolom, mindannyiunkban létezik egy rejtett vágy a barátság után, egy mély sóvárgás azután az elégedettség és biztonság után, amit csak a szoros és tartós barátság adhat meg. Talán a szentírások egyrészt azért említik keveset külön a barátság elvét, mert annak természetesen meg kell nyílvánulnia, amikor az evangélium szerint élünk. Tulajdonképpen, ha a jószívûség tökéletes keresztényi tulajdonságnak van elsõ unokatestvére, akkor az a barátság. Pál apostolt kissé más szavakkal idézve: „A [barátság] hosszútûrõ, kegyes; a [barátság] nem irigykedik, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt. A [barátság] soha el nem fogy.”2 Mint ahogy oly sok értékes dolognak az életben, a barátság utáni igényünknek gyakran az otthon tesz legjobban eleget. Ha gyermekeink barátságot éreznek a családon belül, egymással, a szülõkkel, akkor nem vágynak kétségbeesetten a családon kívüli elfogadásra. Azt hiszem feleségem és az én számomra az élet egyik leginkább elégedettséggel eltöltõ teljesítménye az volt, hogy elég sokáig éltünk ahhoz, hogy lássuk, amint gyermekeink jó barátokká válnak. Minden bizonnyal csoda, hogy családunkban azok, akik fiatalabb éveikben alkalmanként komoly testi sértésekkel fenyegették egymást, most keresik egymás barátságát és annak õszintén örülnek is. Hasonlóképpen, úgy gondolom, nincs szülõknek szóló jobb dicséret annál, mint amikor a gyermekek azt mondják, szüleik a legjobb barátaik között vannak. A barátság az udvarlásnak és a házasságnak is nélkülözhetetlen és csodálatos része. Egy férfi és nõ közötti kapcsolat, ami barátsággal kezdõdik, aztán románccá, majd végül házassággá fejlõdik, általában tartós, örökkévaló barátsággá válik. Napjaink könnyen felbomló házasságainak világában semmi sem lelkesítõbb, mint észrevenni egy férjet és egy feleséget, akik az évek során csenben tisztelik és élvezik egymás barátságát, miközben a halandóság áldásait és megpróbáltatásait élik meg együtt. Egy nemrégiben megjelentetett, 25 évet átfogó házassági kutatás szerint „egy tartós házasság tengelyét . . . egyszerû és tömör fogalommal kifejezve a barátság alkotja”.3 Joseph Smith próféta feleségének, Emmának - az egymástól való elszakadásuk és a Missouriban lévõ megpróbáltatások idején - írt megrendítõ levelében így vígasztalta õt: „Ó, én szeretett Emmám, szeretném, ha emlékeznél rá, én mindig igaz és hûséges barát leszek számodra és a gyermekek számára!”4 Az egyház ihletett szervezete szintén támogatja a barátságot. Legfiatalabb éveinktõl kezdve egészen legöregebb éveinkig olyan környezetben vagyunk, ahol virágozhat a barátság és a társas hajlam. Interjúk során, gyûléseken, osztályokban, kvórumokban, tanácsokban, elnökségekben és különbözõ más társaságokban barátságokat köthetünk és megértésre lelhetünk. A Kirtlandben lévõ Próféták Iskolájába járó elderek üdvözlésére elõírt köszöntés kifejezi a barátságnak azt a szellemét, ami akár hitvallásként is szolgálhatna mindegyikünk számára: „Fogadlak közösségünk tagjául azzal a szilárd, megingathatatlan és megváltoztathatatlan elhatározással, hogy én Isten kegyelmébõl, a szeretet kötelékeiben barátod . . . leszek.”5 Az egyházban kialakult valamennyi kapcsolatunk örömtelibb és termékenyebb, amikor azok a barátság õszinte érzéseivel társulnak. Például, egy olyan evangéliumi tanító, aki nem barátkozik tanítványaival, ritkán fog úgy tanítani, hogy annak tartós befolyása és hatása legyen. Még mindig õrzök egy egy mondatos bejegyzést a középiskolai évkönyvemben, melybe szemináriumi tanítóm - akit szerettem és akitõl sokat tanultam - azt mondta nekem, hálás azért, hogy a barátom lehet. Egy püspök - nem számít, mennyire jártas adminisztratív ügyekben -, barátja kell, hogy legyen a gyermekeknek, fiataloknak és felnõtteknek, ha segíteni akar nekik lelki lehetõségük elérésében. Meghatott, amikor egyszer egy fiatal nõ - akit ismertem - elment a püspökéhez, hogy megvalljon neki egy meglehetõsen komoly bûnt. A fiatal nõ aggódott, hogyan fog a püspök reagálni, amiért õ letért az evangéliumi ösvényrõl, és csak sok bíztatás után ment el hozzá. Amikor megkérdeztem tõle, mit mondott a püspök, akkor nagy lelkesedéssel elmesélte, hogy vele együtt sírt, és minthogy együtt dolgoznak az Úr bocsánatának elnyeréséért, most püspökét az egyik legjobb barátjának tartja. Utolsó napi szentekként különös kihívással nézünk szembe a barátságok kialakításával és megtartásával kapcsolatban. Azért, mert olyan erõs a házasság, a család és az egyház melletti elkötelezettségünk, esetleg természetszerûen vonakodunk attól, hogy kilépjünk abból a belsõ csoportból és szélesítsük barátságaink körét. Az utóbbi napokban én személyesen átéltem ezt a dilemmát, miközben megpróbáltam néhány percet otthon arra fordítani, hogy felkészüljek erre a beszédre. Két múltbéli barátom - akiket csak alkalmanként láttam - bejelentették, hogy meglátogatnak. Az idõ alatt, mely az összejövetel és a visszaemlékezés különleges ideje kellett volna, hogy legyen, észrevettem, belül egyre türelmetlenebbül vártam a látogatások végét, hogy visszatérhessek a barátságról szóló beszédem írásához. Azóta is szégyenlem magam. Milyen önzõk tudunk lenni! Mennyire nem vagyunk hajlandóak elviselni a kényelmetlenségeket, nem vagyunk hajlandóak adni, áldani és áldásban részesülni! Milyen szülõk, szomszédok vagy az Úr Jézus Krisztus milyen szolgái lehetünk, ha nem vagyunk önként barátok? Ebben az információs korszakban nem a barátság a legjobb eszköz ahhoz, hogy megosszuk egymással azokat az igazságokat és életutakat, amelyeket kincsként õrzünk? Nem az jelenti legnagyobb akadályát annak, hogy segítsünk Isten örökkévaló céljainak megvalósításában, hogy vonakodunk önként barátsággal fordulni mások felé? Évekkel ezelõtt, amikor püspökként szolgáltam, egy nemrégiben megtért család költözött vidéki, utahi közösségünkbe. Ezek a jóemberek az Egyesült Államok keleti részén csatlakoztak az egyházhoz, melegen fogadták és bevonták õket a munkába az ottani kis gyülekezetben. Amikor a mi nagyobb és megalapozotabb egyházközségünkbe jöttek, valahogy megfeledkeztek róluk. A család néhány tagja, különösképpen pedig az apa kiábrándult az egyházból és annak tagjaiból. Egy vasárnap délelõtt, amikor észrevettem, hogy az apa hiányzik a papsági gyûlésrõl, elmentem a gyülekezeti házból és elhajtottam hozzájuk. Õ behívott és nagyon õszintén beszélgettünk arról a küzdelemrõl, amelyet ezzel az új hittel és az új szomszédokkal vívott. Miután megvizsgáltunk különféle, az õ aggodalmaira válaszoló lehetõségeket - melyek egyike sem tetszett neki túlzottan - egy kissé csalódott hangon megkérdeztem, hogyan tudnánk segíteni neki. Sosem fogom elfelejteni a válaszát: „Nos, püspök - mondta (és itt egy kissé más szavakat használok) - az ég szerelmére, bármit is tesz, kérem ne jelöljön ki nekem barátot!” Nagyszerû leckét tanultam meg azon a napon. Senki sem akar egy „terv” lenni; mi mindannyian azt akarjuk, hogy önként szeressenek minket. És ha barátokat szeretnénk, akkor azt akarjuk, hogy õk természetesek és õszinték legyenek, nem pedig olyanok, akiket „kijelöltek”. Testvérek, mai üzenetem nagyon egyszerû: ha valóban eszközök akarunk lenni Mennyei Atyánk kezében, hogy megvalósítsuk az Õ örökkévaló céljait, akkor csupán barátnak kell lennünk. Vegyük fontolóra azt az erõt, amellyel mindegyikünk - 10 millióan vagyunk -rendelkezik, „saját szabad akaratunkat és választásunkat”, miközben feltétlen barátsággal fordulunk azok felé, akik még nincsenek a mi hitünkön! Többé nem fognak minket azzal vádolni, hogy meleg a fogadtatás, de aztán hûvösen bánunk másokkal. Képzeljétek el a jó következményeit annak, ha mindegyik aktív család az egyházban következetes törõdést és õszinte barátságot nyújtana egy kevésbé aktív vagy egy új egyháztag családnak! Mindegyikünkben ott az erõ, hogy barátok legyünk. Idõsnek és fiatalnak, gazdagnak és szegénynek, tanultnak és tanulatlannak, minden nyelven és országban, mindannyiunknak lehetõsége van arra, hogy barátok legyünk. Üdvözítõnk, nem sokkal keresztrefeszítése elõtt ezt mondta tanít- ványainak: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az õ barátaiért. Ti az én barátaim vagytok.”6 Olyannyira áldott lévén Krisztus barátságával, azért imádkozom, hogy most azok legyünk egymás számára, mint ami Õ nekünk - igaz barát. Nem máskor leszünk krisztusiabbak mint akkor, amikor barátok vagyunk. Bizonyságomat teszem arról, milyen felbecsülhetetlen értéket jelentenek a barátok az én saját életemben, és hálámat fejezem ki mindannyiuknak ma reggel. Tudom, hogy amikor barátságunkat kínáljuk fel, akkor jelentõsen hozzájárulunk Isten munkájához, az Õ gyermekeinek boldogságához és fejlõdéséhez. Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. Teachings of the Prophet Joseph Smith, Joseph Fielding Smith válogatása, 316. 2. 1. Korinthusbeliekhez 13:4-8. 3. John Gottman, ahogy Karen S Peterson idézte: „Frienship Makes Merriages a Succes”, USA Today, 1999. ápr. 1. 1D o. 4. Az idézet a következõ kiadványban szerepel: Deniel H. Ludlow válogatása, Encyclopedia of Mormonism, 5 kötet (1992), 3:1345. 5. Tanok és szövetségek 88:133. 6. János 15:13-14.