Tiszteletben tartjuk neved otthonunkban Elder Cree-L Kofford a Hetvenek közül Vannak közöttünk olyanok, akik iszonyattal visszariadnának annak gondolatától, hogy ellopják más ember pénzét vagy tulajdonát, de egy percet sem gondolkodnak azon, hogy megrágalmazzák más ember nevét vagy jóhírét. Azon tûnõdöm, tudjátok-e milyen könnyû szeretni titeket, s hogy mennyire szeretlek benneteket. Éppen azelõtt, hogy ez az ülés megkezdõdött, néhány unokánk megállt a hotelszobáknál. Nyilvánvalóan elder Marlin Jensen délelõtti beszédjérõl beszélgettek. Egyikük megkérdezte: „Izgulsz, nagypapa?” Azt füllentettem: „Nem nagyon.” Egy másik azt mondta: „Ne aggódj, nagypapa, mi akkor is szeretni fogunk, ha elrontod.” De újra visszaszállt a valóság a szobára, amikor valaki hozzátette: „De, nagypapa, az rendkívül kellemetlen lenne.” Szóval nagyon igyekszem nem elrontani. 1858. június 26-án az Egyesült Államok történelmében - azt hiszem - akkor legnagyobb állandó hadsereg megkezdte elõzetesen eltervezett bevonulását a Sóstó-völgybe. Azért jöttek, hogy leverjenek egy nem létezõ lázadást. Szinte bárki, aki egy kicsit is jártas az egyház történelmében, megmondhatja, hogy viszonylag csendben bemasíroztak néhány jardot ide, ahol most ez az épület áll, át a városon, amit egy író az „elhagyatott” szóval jellemzett, és letáboroztak egy kissé távolabb nyugatra. Ami ezután következett, már kevésbé ismert. Végül a sereg körülbelül 40 mérföldet haladt Salt Lake Citytõl délre Fairfield falujába, egy kis farmer közösségbe a Cédrus-völgyben, amely becslések szerint kevesebb mint 200 embernek adott otthont. Helybéli lelki vezetõjük John Carson volt, az én dédapám. Képzeljétek el, hogy érezhette magát ez a kis gyülekezet! Végül is, hogy örülnétek, ha valamely reggel arra ébrednétek, hogy néhány ezer katona több mint 3 000 szekérrel, 10 000 ökörrel és 12 000 öszvérrel együtt behajt egyházközségetekbe? A kihívás azonnali volt. Szóbeli családtörténetünkbõl, mely hajlamos az ilyen történeteknél a romantikára és a pontatlanságra, megtanultuk, hogy Carson püspök komolyan aggódott azoknak az embereknek a jóléte miatt, akiket vezetett. A hadsereg letáborozásával együttjáró minden feladat attól fogva Fairfieldre szállt majdnem egész éjjel. Carson püspök, hogy amennyire csak lehetséges megoltalmazza a gyülekezet tagjait, találkozott az erõd parancsnokával, aki gyakran étkezett az õ szállójában, s akivel a kölcsönös tiszteleten alapuló jó kapcsolatot alakított ki. A két vezetõ felmérte a helyzetet, aztán egyezség alapján húztak egy határvonalat a földön. A hadsereg egyik alkalmazottja sem mehetett át a civil közösségbe feletteseik különleges jóváhagyása nélkül. És a gyülekezet egyetlen tagja sem mehetett át az erõd területére Carson püspök különleges jóváhagyása nélkül. A vonal a földön egy ki nem mondott parancsot képviselt: „Ne menj át ezen a vonalon!” Amikor gyerekek voltunk, egy vonal a földön különleges jelentéssel bírt. Amikor csak az ifjúi vérmérséklet nézeteltérést okozott, a hagyományos megoldást egy a földön meghúzott vonalnak neveztük. Az ellenfelek a vonal ellenkezõ oldalán álltak megkísérelve annyira megfélemlítõen viselkedni, amennyire csak lehetett. Valaki azt mondta: „Lépd át a vonalat, és megbánod”, bár rendszerint nem ezekkel a szelíd szavakkal. Azokban a pillanatokban tanultam meg a földre húzott vonal nagy értékét, és annak következményét, ha átlépjük azt. Az elkövetkezendõ években megértettem, hogy jelképes vonalak vannak a földön, melyeket egy szeretõ Mennyei Atya húzott meg, aki arra törekszik, hogy megoltalmazzon bennünket Lucifer seregétõl. Noha mindannyiunknak van több tucat földre rajzolt vonal az életében, ma csak az egyikrõl szeretnék beszélni - arról, mely azt mondja: „Tartsd tiszteletben minden ember nevét az otthonodban.” Általános felhatalmazottként való szolgálatom korai évei alatt egy alkalommal abban a kiváltságban volt részem, hogy elder Marion D. Hanks-szel lehettem, amikor elmondta a következõ történetet. Az õ beleegyezésével használom ezt itt: Oscar Kirkham egyike volt az egyház nagy embereinek és a leginkább tisztelt cserkészeknek. A Hetvenek elsõ tanácsában szolgált, és bárhova ment, kiemelkedõ jelenség volt. Gyakran kért a gyûléseken lehetõséget arra, hogy valami személyeset mondhasson, és amikor engedélyt kapott, hozzáfogott, hogy valami jót mondjon valakirõl. Élete vége felé a Brigham Young Egyetemen tartott egy rövid beszédet, melynek témája: „szólj egy jó szót”. Azon a reggelen, amikor meghalt, elder Hanks a Kirkham családhoz volt hivatalos. Ott kapott egy kis, olcsó noteszt, amibe elder Kirkham a feljegyzéseit írta. A két utolsó bejegyzés ez volt: „Szólj egy jó szót” és „tiszteletben tartjuk neved otthonunkban” (lásd Marion D. Hanks, elõszó Oscar A. Kirkham: Say the Good Word címû írásához, [1958.], 4). Micsoda áldás lenne, ha mindannyian követnénk ezt a tanácsot, ha valóban, egyikünk nevét sem nem rágalmaznák mások otthonában. Észrevettétek milyen könnyû átlépni a vonalon és hibát találni másokban? Túl gyakran keresünk mentséget pontosan arra a viselkedésre, amit mi elítélünk másokban. Irgalom nekem, ítélet mindenki másnak - túl gyakori viselkedés. Amikor más nevével és jóhírével foglalatoskodunk, akkor olyasvalamivel foglalkozunk, ami szent az Úr szemében. Vannak közöttünk olyanok, akik iszonyattal visszariadnának annak gondolatától, hogy ellopják más ember pénzét vagy tulajdonát, de egy percet sem gondolkodnak azon, hogy megrágalmazzák más ember nevét vagy jóhírét. A régi közmondás: „Sose ítélj meg senkit, míg nem jártál az õ cipõjében” ugyanolyan jó tanács manapság, mint azon a napon, amikor elõször elhangzott. Egyszer valaki azt mondta, Annyi jó van közülünk a legrosszabban És annyi rossz a legjobban, Hogy egyikünknek sem válik hasznára, Ha hibát talál a másikban. (The Best Loved Poems of the American People, szerk: Hazel Felleman, [1936.], 615) A tantétel nem új, s nem is egyedülállóan napjainkra vagy a mi idõnkre vonatkozik. A Zsoltárok könyve az Ószövetségbõl tartalmazza ezt a sürgetõ figyelmeztetést az Úrtól: „A ki titkon rágalmazza az õ felebarátját, elvesztem azt” (Zsolt. 101:5). Jakab, az Úr egyik szolgája az idõk delén megismételte ezt az örökkévaló igazságot, amikor azt mondta: „Ne szóljátok meg egymást atyámfiai. A ki megszólja atyafiát, és a ki kárhoztatja atyafiát, az a törvény ellen szól, és a törvényt kárhoztatja . . . . . . Kicsoda vagy te, hogy kárhoztatod a másikat?” (Jakab 4:11-12). Ezekben az utolsó napokban az Úr megújította régen tanított parancsát egy Brigham Young prófétán keresztül kapott kinyilatkoztatásban: „Hagyjatok fel a rágalmazással” ((T&Sz 136:23). Ez számomra a leglényegesebb, hogy ez az egyszerû parancsolat az Úrnak az engedetlenség büntetésére vonatkozó szavaiból mindössze néhány versben lett kifejtve: „Pontosan tartsátok be parancsolataimat, nehogy ítélet jöjjön rátok, hitetek elhagyjon és ellenségeitek legyõzzenek” (T&Sz 136:42). Hadd tegyek fel két egyszerû kérdést azoknak, akik kétségbe vonják a parancsolat fontosságát: (1) Hogy mondhatod, hogy szereted embertársadat, amikor a háta mögött arra törekszel, hogy megcsorbítsd jó nevét és jóhírét? (2) Hogy mondhatod, hogy szereted Istenedet, amikor még szomszédodat sem tudod szeretni? Minden arra irányuló erõtlen próbálkozás, hogy igazoljuk az ilyen viselkedést, egyre inkább elménkbe idézi az Üdvözítõnek azokat a nagyerejû szavait, melyeket Máté könyvében találhatunk: „Mérges kígyóknak fajzatai, mi módom szólhattok jókat, holott gonoszok vagytok? . . . De mondom néktek: Minden hivalkodó beszédért, a mit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján. Mert a te beszédidbõl ismertetel igaznak, és a te beszédidbõl ismertetel hamisnak” (Mt. 12:34, 36-37). Szeretnék néhány szót szólni az elemis gyermekekhez, akik talán figyelnek. Gyerekek, próbáltam valami fontosat tanítani anyukátoknak és apukátoknak, de szükségem van a segítségetekre. Kössünk üzletet! Ha ti megígéritek, hogy nagyon figyelmesen hallgattok, akkor én megígérem, hogy nem beszélek túl sokat. Emlékeztek a kis Bambi történetére, a kicsi szarvasra és erdei barátaira? Ha igen, akkor emlékeztek arra, hogy Bambi egyik jó barátja egy Tapsifüles nevû nyúl volt. Tapsifüles körülbelül annyi idõs lehetett, mint ti. Helyes nyuszi volt, de volt egy problémája. Folyton rossz dolgokat mondott az emberekrõl. Egy nap Bambi járni tanult az erdõben, és elesett. Tapsifüles egyszerûen nem tudott ellenállni a kísértésnek. „Nem tud valami jól járni, ugye?” Kottyantotta el magát Tapsifüles. Mamája nagyon rosszul érezte magát, és azt mondta: „Mit mondott a papád ma reggel?” És akkor Tapsifüles a tappancsait bámulva, testsúlyát az egyikrõl a másikra helyezve azt válaszolt: „Ha nem tucc valami kedveset mondani, akkor inkább ne mondj semmit.” Ez egy olyan jótanács, amit mindannyiunknak követnie kell. Amit kérni szeretnék tõletek, fiatal emberkék, az a következõ. Ha azt halljátok, hogy valaki a családotokból rosszat készül mondani valaki másról, kérlek, dobbantsatok egyet, és mondjátok hangosan: „Ha nem tucc valami jót mondani, akkor inkább ne mondj semmit!” Habár nyelvtanilag nem tökéletes, mindenki pontosan érteni fogja, mire gondoltok. Most, anyukák és apukák, ez egy kicsit megkönnyíti, hogy a parancsolat szerint éljetek. Azért imádkozom, hogy az Úr megáldjon mindannyiunkat, hogy sohase lépjük át a vonalat a földön, s hogy úgy éljünk, hogy elmondhassuk: „Tiszteletben tartjuk neved otthonunkban.” Ezen a különleges húsvéti napon beszédemet ünnepélyes bizonyságommal zárom, mely a Lélektõl született, hogy Jézus Krisztus valóban a mi Üdvözítõnk és Megváltónk, s hogy az üdvösség csakis az Õ engesztelõ áldozata által, s azon keresztül lehetséges, semmi más úton. Jézus Krisztus nevében, ámen.