Hidak és örökkévaló emlékek Elder Dennis B. Neuenschwander a Hetvenek közül Az õskutatás, családtörténet, történeti beszámolók és hagyományok . . . hidat képeznek a múlt és a jövõ között, és összekötik a nemzedékeket oly módon, ahogy más emléktárgyak nem képesek. Testvérek, minden családnak vannak emléktárgyai. A családok bútorokat, könyveket, porcelánt és más értékes dolgot gyûjtenek, majd továbbadják utódaiknak. Az ilyen gyönyörû emléktárgyak eszünkbe juttatják elhunyt szeretteinket, és elménket a még meg sem született hozzátartozóink felé fordítják. Ezek hidat létesítenek a család múltja és jövõje között. Minden családnak vannak más, értékesebb emlékei is. Ide tartozik az õskutatás, családtörténet, történeti beszámolók és hagyományok. Ezek az örökkévaló emlékek is hidat képeznek a múlt és a jövõ között, és összekötik a nemzedékeket oly módon, ahogy más emléktárgyak nem képesek. Szeretnék megosztani néhány gondolatot a családtörténetrõl, hidakról és örökkévaló emlékekrõl. A családtörténet hidakat létesít családunk nemzedékei között, hidakat épít az egyházban való aktivitásunkhoz, és hidakat emel a templomhoz. Elsõ, a családtörténet hidat létesít családunk nemzedékei között. A nemzedékek közti hidak nem véletlenül épülnek. Ennek az egyháznak minden egyes tagjának személyes felelõssége, hogy saját családja számára ennek a hídnak örökkévaló építésze legyen. Egy családi összejövetelen tavaly karácsonykor figyeltem 89 éves édesapámat és legidõsebb unokánkat, Ashlint, aki négy és fél éves. Élvezték az együttlétet. A felismerésnek egy kesernyés pillanata volt ez számomra. Bár Ashlin kellemes, de múló emlékeket õrzi majd apámról, anyámról, aki meghalt az õ születése elõtt, nem lesznek emlékei. Egyik gyermekemnek sincs emléke nagyszüleimrõl. Ha azt akarom, hogy gyermekeim és unokáim ismerjék azokat, akik még mindig élnek emlékezetemben, akkor fel kell építenem a hidat közöttük. Én vagyok az egyedüli láncszem a két oldalamon álló nemzedékek között. Az én felelõsségem egyesíteni szívüket a szereteten és tiszteleten keresztül, mégha nem is ismerhették egymást személyesen soha. Unokáim sohasem fogják ismerni családjuk történetét, ha én semmit sem teszek azért, hogy megõrizzem azt számukra. Az, amit nem örökítek meg valami módon, halálomkor elvész, és amit nem adok tovább utódaimnak, az sose lesz az övék. Az örökkévaló családi emlékek összegyûjtése és megosztása személyes felelõsség. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, vagy adhatjuk másnak. Az az élet, melyrõl nincs feljegyzés, olyan élet, amely egy vagy két nemzedéken belül jórészt feledésbe merül. Micsoda tragédia lehet ez egy család történetében! Õseink ismerete formál bennünket, s értékeket olt belénk, amik irányt és értelmet adnak életünknek. Néhány évvel ezelõtt találkoztam egy orosz ortodox kolostor vezetõjével. Megmutatta saját terjedelmes családkutatásának köteteit. Munkája terjedelmes és alapos volt. Azt mondta nekem, az õskutatás egyik értéke, talán éppen a fõ értéke, a családi hagyomány megerõsítése, és továbbadása a fiatalabb nemzedékeknek. „Ezeknek a hagyományoknak, és a családtörténeteknek az ismerete - mondta, - összeforrasztja a nemzedékeket.” Késõbb azt mondta nekem: „Ha valaki tudja, hogy becsületes õsöktõl származik, kötelessége és becsületbeli ügye tisztességesen élni. Senki sem lehet becstelen anélkül, hogy cserben ne hagyná családja tagjait.”1 Ha te vagy családodban az elsõ, aki elfogadta az evangéliumot, építs hidakat utódaid számára azáltal, hogy lejegyzed életed eseményeit, és buzdító szavakat írsz nekik. 1892-ben a Utah állambeli Springville-ben a Kolob cövek nõtestvérei leveleket írtak gyermekeiknek, és lezárták egy idõkapszulába, hogy csak 1942. március 17-én, a segítõegylet százéves évfordulóján nyissák újra ki. Miután elkészítette családja rövid genealógiáját visszanyúlva egészen azokig, akik elsõként csatlakoztak az egyházhoz, Mariah Catherine Boyer a következõket írta két gyermekének: „Drága gyermekeim, . . . amikor ezt olvassátok, szüleitek és nagyszüleitek csendes sírboltban nyugszanak. Azok a kezek, melyek szeretettel oly keményen dolgoztak értetek, többé nem dolgoznak, és azok a szemek, amelyek szeretettel és elismerõen nézték ártatlan arcotokat, nem látnak benneteket többé, míg nem találkozunk a mennyben. Drága gyermekeim, . . . fonja körül szíveteket a testvéri szeretet . . . Tegyetek jót embertársaitokkal, kövessétek lelkiismeretetek parancsait, kérjétek Istent, adjon erõt ellenállni mimden gonosz cselekedetre csábító kísértésnek, és hadd mondják rólatok: ‘a világ jobbá vált, mert ti benne éltetek.’ Tartsátok be Isten parancsolatait! Életetek ösvényét hintsék be virágokkal, és mindig cselekedjétek a jót. Sohase kostóljátok meg a szerencsétlenséget! Anyátok azért imádkozik, hogy mindig Isten Lelke és áldásai kísérjenek benneteket. Mellékelem családunk fényképeit. Isten veletek gyermekeim, míg újra találkozunk!”2 Ezek a gyengéd és gyönyörû szavak most hidat vernek egy hithû család hat nemzedéke között. A családtörténeti kutatás és a templomi munka nagy erõvel bír, ami a szentírásbeli és isteni ígéretben van lefektetve, hogy az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz.3 Woodrow Wilson jelentette ki: „Egy nemzet, mely nem emlékszik arra, mi történt tegnap, nem tudja, mi történik ma, sem azt, mire törekszik. Hiábavaló dolgot próbálunk tenni, ha nem tudjuk, honnan jöttünk, vagy mit szándékozunk megvalósítani.”4 Ugyanez mondható el a családokról is: Az a család, „amely nem emlékszik arra, mi történt tegnap, nem tudja, mi történik ma, sem azt, mire törekszik. Hiábavaló dolgot próbálunk tenni, ha nem tudjuk, honnan jöttünk, vagy mit szándékozunk megvalósítani.” Második, a családtörténet hidakat épít az egyházi aktivitáshoz. A családtörténeti munka megszilárdítja a megtértek bizonyságát, és megerõsíti az egyház minden tagját. A családtörténeti kutatásnak és a nevek elõkészítésének a templom számára lehet a legnagyobb értékük az új egyháztagok megtartásában. A hit és a bizalom növekszik, amint a családtagok részesednek az evangélium üdvözítõ szertartásaiban. Egy közelmúltbeli cövekkonferencia alkalmával találkoztam John és Carmen Day-jel, akik nemrég keresztelkedtek meg. Azt mondták, már elõkészítettek családi neveket és azt tervezik, amilyen hamar lehet, elmennek a templomba. Kell ebben az esetben aggódni a megtartásért? A misszionáriusok, barátok, szomszédok, papsági és segéd vezetõk nagyon gyorsan megismertethetik az egyház új tagját a családtörténeti és templomi munkával. Végül is a templomi szertartásokon való résztvétel áll evangéliummal kapcsolatos élményünk középpontjában. Nincs szükség hivatalos elhívásra a családtörténetben, és a hozzá kapcsolódó evangéliumi szertartásokban való részvételhez. Nemrég olvastam egy cikket az Improvement Era 1940. augusztusi számában. Idézem: „A tavaly áprilisi konferencián dr. John A. Widtsoe a Tizenkettekbõl megkérdezte az egyház misszióelnökeit arról, hogy az evangélium mely egyszerû része volt a leginkább felelõsségteljes saját missziójuk során, hogy új barátokat, új érdeklõdést, új megtérteket szerezzenek. Frank Evans, a keleti államok misszióelnöke megfontolta a dolgot, és arra a következtetésre jutott, hogy az õskutatás, az azt kísérõ evangéliumi szertartások és meggyõzõdés, voltak a leginkább számottevõ tényezõk missziójában.”5 Egy újabb keletû egyházi felmérés rávilágított arra, hogy a családi nevek megtalálásában és azoknak a templomok részére való elõkészítésében történõ mielõbbi közremûködés, s ahol lehetséges, a családtagokért elvégzett helyettesítõ keresztelésekben való részvétel a fõ tényezõk az új megtértek megtartásában. Az Elsõ Elnökség és a Tizenkettek Kvóruma arra buzdít, hogy sokkal kiterjedtebben használjuk a családtörténetet és a családtörténeti központokat (Family History CentersTM) az új megtértek megtartása és azok aktiválása érdekében, akik kiestek a rendszeres egyházi aktivitásból. A papsági vezetõk, misszionáriusok és a családtörténeti központok vezetõi mind fontos szerepet játszanak ezeknek a központoknak a széleskörû használatában. Harmadik, a családtörténet hidat emel a templomhoz. A családtörténeti munka a templomhoz vezet bennünket. A családtörténeti és a templomi munka egy munka. A családtörténet szót valószínûleg sose lenne szabad a templom szó nélkül említenünk. A családtörténeti kutatás a nevek elsõdleges forrása kellene, hogy legyen a templomi szertartásokhoz, és a templomi szertartások a fõ okai a családtörténeti kutatásnak. Gordon B. Hinckley mondta: „Minden családtörténettel kapcsolatos törekvésünk a templomi munkára irányul. Ennek nincs más célja.”6 A családtörténeti kutatás teremti meg az érzelmi hidat a nemzedékek között. A templomi szertartások gondoskodnak a papsági hídról. A templomi szertartások papsági megerõsítései a kapcsolatnak, melyet már megalapoztunk szívünkben. Teréz anya mondta, hogy „a magányosság és a feleslegesség érzése a legszörnyûbb nyomor.”7 A gondolat, hogy a magányosság eme nyomora - ez a feleslegesség, és a szeretteinktõl való elszakadás - kiterjedhet erre az életre, igazán szomorú. A családtörté- net és templomi munka ígérete mind szeretetbõl, mind papsági szertartásokból született örökkévaló kapcsolat. Testvérek, a családtörténet és a templomi munka örökkévaló családi emlékek, amik hidakat építenek. Hidakat létesítenek családunk nemzedékei között, hidakat építenek az egyházban való aktivitáshoz, és hidakat emelnek a templomi munkához. Arra vágyom, hogy mindannyian ismerjük fel a nagyszerû emlékeket, melyeket azoktól kaptunk, akik megelõztek bennünket, és saját személyes felelõsségünket, hogy továbbadjuk azokat a jövendõ nemzedéknek. Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. Dennis B. Neuenschwander, személyes napló, 1975. aug. 14. 2. Mariah Catherine Boyer levele két gyermekének: Irena B. Mendenhallnak és ifj. Richard Lovell Mendenhallnak. 3. Malakiás 4:5-6. 4. Idézet a „The Rebirth of America”-ból, 1986., 12. 5. Improvement Era, 1940. aug., 495. 6. Conference Report, 1998. ápr., 115-16; vagy Ensign, 1998. május, 88. 7. Idézet a Church News-ból, 1998. június 20., 2.