Kövesd a fényt! Margaret D. Nadauld nővér a fiatal nõk általános elnöke Az úr hiv bennünket, hogy menjünk a világiasság hideg veszélyébõl az õ világosságának melegébe. Elõfordult már veletek, hogy a sötétben tapogatózva beütöttétek a lábujjatokat, és így szóltatok: „Jaj, ez fáj!”? Mi lenne, ha ma este kimenne a világítás ebben az épületben? Hatalmas zûrzavar lenne! A sötétség veszélyes lehet egészségünkre - a testi és a szellemi egészségünkre. Nagyszerû áldás számunkra, hogy életünkben van fény - fény, amely segít nekünk olyannak látni a dolgokat, amilyenek valójában; fény, amely megvilágítja értelmünket; fény, amelyet magabiztosan és tökéletes bizalommal követhetünk. Engedjétek meg, hogy megosszak veletek egy történetet, amely érzékelteti, mire gondolok. Már csak néhány nap volt karácsonyig, és fiatal házasokként hazafelé tartottunk az ünnepekre. Az út negyvennégy órás volt autóval, ez azonban egyáltalán nem szegte kedvünket, mivel annyira izgatottak voltunk attól, hogy újra otthon leszünk a családunkkal. Egész nap és az éjszaka legnagyobb részében úton voltunk, amikor utolért bennünket egy szörnyû hóvihar. Egy hófúvás kellõs közepén találtuk magunkat, és a hó egyik pillanatról a másikra nõtt az országúton. Az éjszaka koromfekete volt, nem láttuk, merre járunk, és a nagy hó miatt nem láttuk az útburkolati jeleket. Félelmetes helyzet volt! Egyszerre csak észrevettünk magunk elõtt egy hatalmas pótkocsis vontatót, amely lassan és egyenletesen haladt elõre. Éppen csak ki tudtuk venni a hátsó világítását, de az, hogy láttuk, reményt adott számunkra. Férjem, aki vezetett, a teherautó fényére szegezte tekintetét, és végig azon a nyomon haladtunk, amelyet a kamion hagyott maga után az egyre nagyobb hóban. Aggodalmunk némiképp alábbhagyott az elõttünk haladó útmutatásnak köszönhetõen. A kamion vezetõje ismerte az utat; magasabban ült, mint mi, így jobb rálátása volt az útra; és bizonyára kommunikációs eszközei is voltak, ha szükség lett volna rá. Ajkunkon imával, és a kapaszkodástól elfehéredett ujjakkal követtük azt a fényt a viharban. Mielõtt észrevettük, hogy a kamion lelassít és lehajt a fõútról, sok olyan autó mellett mentünk el, amelyek lecsúsztak az útról. Hitünkben bízva követtük õt, és hamarosan, nagy megkönnyebbülésünkre biztonságos helyen találtuk magunkat, egy menedékhelyen. Annyira hálásak voltunk! Alig tudtuk kivárni, hogy elmondhassuk a teherautó vezetõjének, milyen hálásak voltunk a segítségéért - hogy mutatta az utat. Mindannyian egy hazafelé tartó úton vagyunk, de mi nem a karácsony miatt próbálunk meg hazajutni, hanem az örökkévalóság miatt. Biztonságban akarunk hazaérkezni szeretõ Mennybéli Atyánkhoz. Õ azt akarja, hogy minden baj nélkül érkezzünk meg oda, így hát útmutató fényt küldött nekünk, amelyet követhetünk - az Üdvözítõt, az Úr Jézus Krisztust, a tökéletes példát. Õ ismeri az utat. Megvilágítja utunkat az éjszaka sötétjében, a viharban, a keresztezõdésekben és nappal is. Mindig kész mutatni a hazavezetõ utat. Azt mondja nekünk: „Világosságotok is leszek . . . , és egyengetem utatokat. Ha tehát betartjátok parancsolataimat, . . . ti tudni fogjátok, hogy én vezetlek benneteket” (1 Nefi 17:13). Egy fiatal nõ írt nekem egy esetrõl. Így írt: „Barátaim egy csoportjával videót néztünk. Olyan film volt, amirõl tudtam, nem kellene megnéznem. A Lélek arra buzdított, hogy menjek el. Képes voltam hallgatni rá, felállni és elmenni. Nagyon erõsen éreztem a Lelket. Tudom, hogy ez az általam hozott döntés miatt volt” (A levél a fiatal nõk hivatalának tulajdonában van). Követte a biztonságban vezetõ fényt. Ugyanez a fény mutatta az utat két tizenéves nõvérnek is egy nagyon félelmetes napon 1833-ban. Egy haragos csõcselék tombolt végig a Missouri állambeli Independence csendes utcáin, ahol a tizenöt éves Mary Elizabeth Rollins, és Caroline nevû tizenhárom éves húga élt. Az ijesztõ tömeg birtokokat rombolt, gyújtogatott és lármázott. A csõcselék néhány tagja betört William Phelps testvér otthonába, ahol a nyomdagép volt. Õ éppen a Joseph Smith próféta által kapott kinyilatkoztatásokat nyomtatta ki. Szétverték a nyomdagépet és kihajították az utcára. Elvitték a felbecsülhetetlen értékû nyomtatott oldalakat az épületbõl, majd az udvarban halomba szórták, hogy elégessék. Mary Elizabeth és húga, Caroline egy kerítés mögött rejtõzött el, és reszkettek a pusztítást látva. Mary teljesen tisztában volt a haragos csõcselék veszélyességével, de ennek ellenére sürgõs szükségét érezte annak, hogy megmentse az értékes oldalakat. A két tizenéves testvér kifutott az utcára, megragadták a szentírásokat, és elmenekültek. A csõcselék néhány tagja látta ezt, és megparancsolták nekik, hogy álljanak meg, amint üldözték a bátor testvéreket. A lányok befutottak egy nagy kukoricatáblába, ahol levegõt sem véve estek a földre. A kukoricasorok között a földre tették a kinyilatkoztatásokat, aztán pedig ráfeküdtek a lapokra. A férfiak kérlelhetetlenül keresték a lányokat a magas kukorricaszárak között, és néha nagyon közel jártak, de soha nem tudták megtalálni a lányokat, és végül feladták - elmentek befejezni pusztításukat a városban. Az Úr világossága mutatta meg ezeknek a fiatal nõknek, mit kell tenniük, és hová menjenek, hogy biztonságban legyenek. Ugyanez a fény ragyog neked is. Biztonságot nyújthat neked is, mint nekik. Jane Allgood Baileynek nem állt szándékában feladni új vallásának világosságát. Nem gyõzhette le õt a hideg, az éhínség és a betegség a Wyoming-síkságon. Kezeit összekulcsolta más asszonyokéval, és így gázoltak át a jeges folyókon. A másik oldalon úgy jöttek ki, hogy ruhájuk ráfagyott a testükre, de továbbmentek. Az út során tizennyolc éves fia, Langley megbetegedett, és olyan gyenge volt, hogy az út nagy részét a kézikocsin utazva tette meg. Egyik reggel felkelt a kocsin elkészített ágyából, amelynek a kocsi fagyott vászna volt az ágynemûje, a társaság elejére ment és lefeküdt egy zsályacserje alá meghalni, mivel túl nagy tehernek érezte magát. Amikor hûséges édesanyja megtalálta, megfeddte õt, és azt mondta neki: „Szállj fel a kocsira! Segítek neked, de te nem adhatod fel!” Aztán a család továbbment a Martin/Willey kézikocsis társaság még megmaradt tagjaival. A Sóstó-völgybe történõ megérkezéskor Langley még mindig életben volt! Tizennyolc éves volt, és csak 28 kilogramm. Az a tizennyolc éves fiú az én dédapám volt. Hálás vagyok azért, hogy fiatal élete megmenekült, valamint hálás vagyok nagyszerû, bátor édesanyja állhatatosságáért és kitartásáért is, aki világosság volt családja számára, és fiát továbbvitte annak ellenére, hogy nagyon kicsi volt a valószínûsége annak, hogy életben marad. Valószínûleg nektek nem kell kézikocsit húznotok hóviharban a síkságon, vagy megmentenetek a szentírásokat és elfutnotok a csõcselék elõl, de lehet, hogy el kell hagynotok olyan barátokat, szokásokat és el kell utasítanotok olyan meghívásokat, amelyek veszélyeztethetik helyes irányelveiteket. És ehhez bátorságra van szükség. Hamarosan segítõegyleti nõvérek lesztek, egy napon pedig anyák, akik erõt és bizonyságot kell, hogy adjanak az eljövendõ nemzedékeknek. Most, felkészülésetek éveiben nem engedhetitek meg magatoknak, hogy azt mondjátok: „Feladom. Az egyház irányelvei túl magasak. Túl nehéz pontosan a személyes tisztaság irányelvei szerint élni. Túl gyenge vagyok.” Meg tudjátok csinálni! A jövõtök érdekében, meg kell tennetek! Élhettek a világban, de nem világiasan. Az Úr hív bennünket, hogy menjünk a világiasság hideg veszélyébõl az Õ világosságának melegébe. Ez feddhetetlenséget, erõs jellemet igényel, és hitet - hitet az Úr Jézus Krisztus által tanított igazságokban. „Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága” (János 8:12). Az Úr világossága segített Shelly Ann Scottfieldnek fiatal korában megbirkózni egy félelmetes megpróbáltatással, de megbirkózott vele nagy hittel és a Mennyei Atya iránti szeretettel. Shelly a BYU-ra járt, amikor kezdte rosszul érezni magát. Elment egy orvoshoz, aki megállapította, hogy valami komoly baj van. Shelly azt mondta: „Megrémültem. Óriási foltok voltak a tüdõmön, és az orvos olyanokat kezdett mondani, hogy rák, kemoterápia meg sugárkezelés.” De nem adta meg magát a félelme elõtt. A személyes fejlõdés során tanultakhoz hûen hozzálátott a munkához, és hosszú listában tûzte ki céljait, amelyeket azalatt tervezett megvalósítani, amíg nem tudott iskolába menni a kezelései miatt. Azzal foglalta el magát, hogy jó dolgokat vitt véghez. Számba vette áldásait is, amelybe beletarozott egy papságot viselõ édesapa, aki áldásokat adott neki, egy csodálatos család, szuper barátok és nagyszerû orvosok. „De a legjobb az - mondta Shelly -, hogy bizonyságom van Mennyei Atyámról, arról, hogy Õ szeret engem, és átsegít ezen a küzdelmen.” Shelly feljegyezte gondolatait fiatal barátnõi számára, és meg szeretném osztani veletek egy részét annak, amit mondott: „Azt akarom, lányok, hogy tudjátok: most van itt az ideje annak, hogy közelebb kerüljetek Mennyei Atyátokhoz. Dolgozzatok, hogy bebizonyítsátok a Mennybéli Atyának, véghez tudjátok vinni mindazt, amit megígértetek neki. Én igyekszem. Többet tanulok most az evangéliumról, mint amennyit életemben valaha tudtam róla, és tudom, hogy a Mennyei Atya velem van. Amikor fájdalmat érzek és szomorú vagyok, õ is az; csak azt akarja tõlem és mindannyiótoktól - amikor így érzitek magatokat -, hogy ereszkedjetek térdre és imádkozzatok a segítségéért, mert õ nagyon készséges. Nagyon szeret benneteket. Imádkozom azért, hogy életetek során, megpróbáltatásaitok közepette tanuljatok azokból, maradjatok az Úr közelében, és higgyetek. Nyerjetek bizonyságot, és maradjatok hûek ahhoz, ami helyes.” Shely Scoffield 1998. november 3-án, erõs hittel távozott el közülünk. Kedves, drága fiatal nõvérek! Nem lesz mindannyiunknak olyan élményekben része, mint Shellynek, vagy a ma este elmondott történetek résztvevõinek, de mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy közel kerüljünk az Úrhoz életünk során. Hadd javasoljunk három olyan dolgot, ami segít nektek életetekben meglátni a fényt és követni azt. Az elsõ, és egyben a legfontosabb, hogy imádkozzatok. Amikor beszéltek Mennyei Atyátokkal, és kiöntitek neki szíveteket, közelebb kerültök hozzá. Aztán tartsatok szünetet, álljatok meg, és figyeljetek szívetek érzéseire! Próbáljátok megérteni a Lélek sugallatait! Ha õszintén imádkoztok, érezni fogjátok a Mennyei Atya irántatok érzett nagy szeretetét. A második: tanulmányozzátok a szentírásokat! A szentírások tanítják nekünk az Úr útjait. Választ adnak az olyan kérdésekre, hogy hogyan kell ma élni. Olyan fényt és lelket hoznak életünkbe, amelyben másképp nem lenne részünk. A harmadik: buzgón munkálkodjatok a jó ügy érdekében! Ami azt jelenti, hogy szolgáljátok családotokat és barátaitokat. Legyetek aktívak az egyházban és a szemináriumon! Fejlesszétek képességeiteket és ügyességeteket! Mutassatok jó példát. Tegyetek bizonyságot Istenrõl mindenkor, mindenben és mindenhol! Ha ezt teszitek, a világosság ragyogóbb lesz életetekben, és ez ki fog ülni arcotokra. A Fiatal Nõk Hivatalának ablaka a szent Salt Lake Templomra néz, és innen látjuk a menyasszonyokat, amint kijönnek fényképezkedni. Ezek a bájos, templomban házasodott menyasszonyok mind gyönyörûek, mert ragyogás van az arcukon és fény van a szemükben. Ez azért van, mert megértik az Üdvözítõ hatását életükben. Van valami nagyon különleges abban a fiatal nõben, aki felkészült és érdemes szent szövetségeket kötni és megtartani, valamint részesülni a templomi szertartásokban. Ahogy mi követtük a teherautó fényét egy viharos téli éjszakán, éppúgy követte az Úr világosságát Shelly, Mary Elizabeth és Jane is, és ti is követhetitek. És amikor elérkeznek azok az idõk, amikor bátorságra, erõre és hitre lesz szükség, jussanak eszetekbe a himnusz szavai: Az Úr az én világosságom; hát miért féljek? Nappal és éjjel is itt van közel. (Himnuszok #89). Bizonyságomat teszem, hogy az Úr mindig kész segíteni nektek. Életének és tanításainak példája állandó, biztos útmutató. Magabiztosan és tökéletes bizalommal követhetjük õt, mert Õ a mi Üdvözítõnk. Szeretem Õt. Szeretlek titeket, és bizonyságomat teszem arról, hogy Õ is szeret titeket, Jézus Krisztus nevében, ámen.