Celesztiális utazásotok Thomas S. Monson elnök elsõ tanácsos az Elsõ Elnökségben Mindegyikõtöknek része lesz azokban a tanító idõkben, amikor tanúi lesztek édesanyátok szeretetének, édesapátok erejének, es Isten ösztönzésenek. Kedves nõvéreim! Micsoda áldás számomra, hogy elõttetek állhatok ma este, és láthatom, hogy itt a Tabernákulumban összegyûlteken kívül több ezren nézik és hallgatják az eseményeket mûholdas adáson keresztül. Imádkozom az Úr segítségéért. Henry Wadsworth Longfellow egy klasszikus versében titeket és jövõtöket jellemezte. Ezt írta: Mily gyönyörû az ifjúság! Mily fényes e ragyogás! S benne ábrándok, álmok, megannyi vágyakozás. Vég nélküli regény, melyben nincsenek határok, A lányok mind hõsnõk, a fiúk mind barátok.1 Drága fiatal nõk, édesanyák, tanítók és vezetõk! Hadd osszak meg veletek néhány gondolatot és javaslatot, amelyek lépéseiteket a halandóságon keresztül visszavezetik Mennyei Atyánk celesztiális birodalmába. Gondosan kiválasztottam négy olyan cselekedetet, amelyet célként használhattok ahhoz, hogy vezessenek benneteket és örök boldogságot nyerjetek. Ezek a következõk: 1. Tekints felfelé; 2. Nézz befelé; 3. Nyújtsd ki a kezed; és 4. Törekedj elõre! Elõször beszéljünk az elsõrõl: Tekints felfelé! Mennyei Atyánk mindannyiunkban elültette a felfelé való törekvést. A szentírás szavai hangosan és érthetõen szólnak: „Istennel járj és élni fogsz.”2 Nincs olyan probléma, amely túl kicsi ahhoz, hogy Õ meghallgassa, és nincs olyan sem, amely túl nagy ahhoz, hogy ne tudna válaszolni a hívõ imádságra. Az ima kétségtelenül útlevél a szellemi erõhöz. Akkor tudtok céltudatosan imádkozni, amikor felismeritek, hogy kik vagytok, és hogy a Mennyei Atya mit szeretne, kikké váljatok. Nem fogjátok nehéznek találni, hogy õszinte imátokkal hozzá forduljatok, ha felidézitek Pál apostol szavait: „Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten lelke lakozik bennetek?”3 Ha örömöt akartok szerezni Mennyei Atyánknak, tiszteljétek atyátokat és anyátokat, ahogy Õ ezt megparancsolta. Õk nagyon szeretnek benneteket. A ti boldogságotok az õ boldogságuk, és a ti bánatotok az õ bánatuk is. Azt a mennyei irányítást akarják nektek, amirõl az Úr gondoskodik. Hallottam, amint néhány csalódott szülõ lányáról vagy fiáról úgy beszél, mint „borzasztó tizenévesekrõl”. Én sokkal inkább úgy jellemeznélek benneteket, hogy „klassz tizenévesek”. Az élet soha nem lehetett csupa mosoly és boldogság. Mindannyiótok számára eljönnek majd azok a tanulságos idõszakok, amikor tanúi lesztek édesanyátok szeretetének, édesapátok erejének, és Isten sugalmazásának. Engedélyt kértem elder Russell M. Nelsontól, hogy megoszthassak veletek egy szomorú történetet, amelyet Mennyei Atyánk tervének ismerete enyhít némiképp. Elder Nelsont és feleségét kilenc lánnyal áldotta meg az Úr, és õket követte egy fiú. Boldog család, nagyon ragaszkodnak egymáshoz. Amikor a gyermekek fiatalabbak voltak, egyik este összegyûltek anyjuk és apjuk társaságában, és édesapjuk elkezdte tanítani õket. Ezt mondta: „Sok házaspárt elhívnak misszionáriusként szolgálni, és a misszióelnökök esetében magukkal kell vinniük gyermekeiket is arra a területre, ahová feladatukat kapták.” Aztán apa felvetette a kritikus kérdést: „Ha édesanyátokat és engem elhívnának egy ilyen feladatra, hajlandóak lennétek velünk jönni?” Vártak a válasszal. Egyik lányunk így szólt: „Apa, nem hívhatnak el titeket; én vagyok a szurkolókórus vezetõje a középiskolában!” Egyik idõsebb gyermekük hozzátette: „Nem mehetek. Egyetemre járok.” A tizenéves válaszok folytatódtak, egészen a kis Emilyig, aki tiszta szívbõl így válaszolt: „Apa, ha elhívnának, én veletek mennék.” Valójában mindegyik gyermek hajlandó lett volna menni, de Emily mély és mégis egyszerû válaszával érzékeny könnyeket váltott ki a családban. Az évek gyorsan elszálltak. A gyermekek megházasodtak. Unokák születtek. Aztán a rettegett rák megtámadta Emilyt, majd egy derék és bátor csatát követõen eltávozott közülünk. Elder Nelson beszélt a temetési szertartáson. Soha nem hallottam szebb vagy kedvesebb üzenetet. A megváltás tervérõl beszélt, és elmondta Istennek a család örökkévaló természetére vonatkozó ígéreteit. Csendesen azt mondta: „Emily kicsit korán távozott a halandóságból.” Micsoda tanulságos pillanat! Amikor a nagy család elhaladt a koporsó mögött, elder Nelson kezében vitte Emily két kisgyermekét. A jelenlevõk közül mindenki részese lett a tanított igazságnak, és mindenki tanult. Késztetést éreztünk arra, hogy a menny felé tekintsünk. A második: Nézz befelé! Kérdezze meg mindenki magától: Tudom-e, hogy hová megyek, mi akarok lenni, mit akarok tenni? Az Úr megválaszolta az ilyen kérdéseket: „A legjobb könyvekben keressétek a bölcsesség szavát; kutassátok a tudást tanulás és hit által is.”4 A szentírások, szüleitek útmutatása, és a szorgalmas tanítás, amelyet az elemi, a fiatal nõk gyûlésein, a vasárnapi iskolán, az istentiszteleten és a szemináriumon kaptok, megerõsítenek benneteket döntéseitekben, hogy a legjobbat hozzátok ki magatokból. Céltudatosan tanuljatok mind az egyházban, mind az iskolában! Írjátok le céljaitokat, és hogy mit terveztek megvalósítani! Törekedjetek magasra, mert képesek vagytok elnyerni az örökkévaló áldásokat. Nem lehet elvárni, hogy az élet útja akadálytalanul feltáruljon egy olyan személy elõtt, aki most indult el az úton. Meg kell éreznetek a közeledõ útelágazásokat és kanyarokat az úton. De nem is reménykedhettek abban, hogy eléritek a vágyott úticélt, ha céltalanul gondolkoztok azon, kelet vagy nyugat felé menjetek-e. Tervszerûen kell döntést hoznotok. Ahogy Lewis Carroll meséli el nekünk a jól ismert Alíz Csodaországban címû mûvében, Alíz egy ösvényen haladt keresztül egy erdõn Csodaországban, amikor az út kétfelé ágazott. Amint tétovázva állt ott, megkérdezte a macskától, amely hirtelen jelent meg egy közeli fán, hogy melyik utat válassza. - Hová akarsz menni? - kérdezte a macska. - Nem tudom - mondta Alíz. - Akkor - mondta a macska - végülis mindegy, nem?5 Mi tudjuk, hová akarunk menni. Megvan-e az elszántságunk - és a hitünk -, hogy odaérjünk? „Jõjetek . . . és tanuljátok meg tõlem”6 - mondta az Úr. „Jer, kövess engem”7 - buzdított. Igenlõen válaszolva kedves hívására mindannyian készen álltok továbblépni következõ témánkra, és kinyújtjátok kezeteket a szolgálatra. Pál apostol ezzel a bölcs tanáccsal látott el benneteket: „Senki a te ifjúságodat meg ne vesse; hanem légy példa a hívõknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban.”8 Fiatal nõvérek! Korlátlan a lehetõségetek abban, hogy kinyújtsátok a kezeteket, és megáldjátok mások életét. Gondoljatok például arra a kiváltságra, hogy szent templomba járhattok, ahol kinyújthatjátok kezeteket mások felé, akik eltávoztak közülünk, hogy helyettesítõ személyként szolgálva lehetõvé tegyétek számukra a keresztelés áldásait. Egyik reggel, amint a templomba tartottam, láttam egy csoport fiatal nõt, akik kora reggel keresztelésekben vettek részt azokért, akik már nem élnek. Hajuk vizes volt. Mosolyuk ragyogott. Szívük örömteli volt. Az egyik lány visszafordult a templom felé, és így fejezte ki érzéseit: „Ez volt életem legboldogabb napja.” Az élõk szolgálatára más lehetõségek is vannak. Megtehetitek ezt, és kimondhatatlan örömöt okozhattok nekik. A kiterjedt gondozó rendszer otthont teremt azoknak, akik betegek vagy idõsek, és ilyen gondoskodásra szorulnak. Sóvárognak ifjúságuk napjai után. Családjuk társaságára és otthonuk kényelmére vágynak. Az egyik istentiszteleten, amelyen egy gondozási központban vettem részt, miután a tolószékhez kötött ápoltak részesültek az úrvacsorából, egy korotokbeli fiatal nõ szólót játszott hegedûjén. Az idõsebb nõvérek nagyra értékelték. Hálájukat hangosan kinyilvánították olyan megjegyzésekkel, hogy „szép”, „gyönyörû”, „szeretlek”. Az efféle zavarások nem rettentették vissza a hegedûst; inkább képessé tették õt arra, hogy elõadásában újabb magasságokat érjen el. Aznap azt mondta nekem: „Soha nem játszottam jobban életemben. Úgy tûnt, mintha valami felemelt volna önmagam és saját képességeim fölé. Éreztem Mennyei Atyám szeretetének ösztönzését.” Emlékeztettem õt: „Hogyha felebarátotokat szolgáljátok, azzal Istent szolgáljátok.”9 Köszönetképpen bólintott, óvatosan a tokjába helyezte hegedûjét, és miközben az öröm könnyei gördültek végig arcán, visszaült a helyére. Emlékezzünk arra, hogy nyújtsuk ki kezünket. Végül törekedj elõre! Óvakodjatok az arra való hajlandóságtól, hogy nem figyeltek oda egy sugallatra, vagy elmulasztotok egy alkalmat a fejlõdésre és a szolgálatra. A halogatás tényleg az idõ tolvaja. Feleljetek meg életetek mindennapi kihívásainak! Mennyire volt régen az, amikor édesanyátok szemébe néztetek, és semmit nem tartva vissza ezeket az örömteli szavakat mondtátok: „Anya, õszintén szeretlek”? És mi van apával, aki minden nap keményen dolgozik, hogy gondoskodjon rólatok? Az apák is értékelik ezeket a drága szavakat egy gyermek szájából: „Szeretlek.” Túl könnyû a szülõket természetesnek venni, és nem felismerni azt, hogy valójában milyen sokat jelentenek õk nektek, és ti nekik. Erre történt egy példa egy tanteremben. Az Olympus Junior High iskolában, miután a mágnesekrõl tanultak a gyerekek, az egyik kérdés ez volt: „Mi az, ami M betûvel kezdõdik, és összeszedi a dolgokat?” A gyerekek több mint egyharmada így válaszolt: „Mama.” Tegyetek az olyan átmeneti megpróbáltatások vagy korlátok ellen, amelyek meggátolnak benneteket a fejlõdésetekben. Az az áldás, amit képesek lehettek megszerezni, az a pátriárkai áldásotok. Szüleitek és püspökeitek tudni fogják, mikor jön el az ideje annak, hogy megkapjátok. A pátriárkai áldás fejezeteket tartalmaz életetek lehetõségeinek könyvébõl. Számotokra ez olyan lesz, mint egy világítótorony a dombon, amely figyelmeztet a veszélyre és elvezet a biztonságos kikötõk nyugalmába. Ez egy prófétai kijelentés olyan valakinek a szájából, akit azért hívtak el és szenteltek fel, hogy ilyen áldásban részesítsen benneteket. Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy kifejezzem, mindannyiótok nevében is, szívbõljövõ köszönetemet szüleiteknek, tanítóitoknak, vezetõiteknek. Õk példaképek számotokra. Tudják, hogy lesznek csalódások, rossz napok és személyes kudarcok életetekben. Megmutatják nektek, hogyan emelkedjetek fölé az ilyen helyzeteknek, és hogyan haladjatok tovább az élet fõútján, amely felfelé vezet, elõre a celesztiális dicsõségbe. Jusson eszetekbe, hogy ha egyszer megtapasztaltátok a kiválóságot, többé nem lesztek megelégedve a középszerûséggel. Néhány évvel ezelõtt egy kedves fiatal nõt toltak be szülei az irodámba: Jami Palmert, aki akkor tizenkét éves volt. Rákos volt. Mûtétre volt szüksége. A kezelés sok volt, a felépülési idõ pedig hosszú. Ünnepélyes pillanat volt, amikor meglátogattuk. Az apa megkért, csatlakozzak hozzá elcsüggedt lánya megáldásában, akinek álmai, reményei és tervei épp most kerültek halasztásra. Mindannyian sírtunk. A papsági áldást elvégeztük. Tartottam a kapcsolatot Jamivel és családjával. Az évek elszálltak. Határtalan szolgálatot végzett másokért azáltal, hogy szóvivõje lett a „Lehet egy kívánságod” Alapítványnak, amely az életveszélyes betegségekben szenvedõ fiatalokra hoz áldást. Jamibõl szép fiatal nõ lett. Most a Brigham Young Egyetemen tanul. Egészséges. Keresztülment az ötvösök tüzén, és élete meghosszabbodott. Hálát ad mindazoknak, akik segítették õt a nehéz évek során, és különösen Mennyei Atyjának azért, hogy ma egyáltalán élhet. Jami életében a fordulópont a rákkal kapcsolatos kezelés elején következett be. Õ és az egyházközségében lévõ fiatalok túrát terveztek a Timpanogos-barlangba. Azok, akik közületek ezt a túrát már megtették tudják, hogy az út meredek, és egy örökkévalóságnak tûnik elérni a barlangot. Jami szomorúan mondta barátainak: - Nem tudok elmenni veletek a túrára. - Miért nem? - kérdezték. - Nem tudok járni - válaszolta Jami. Pillanatnyi csend következett, majd egyikük így válaszolt: - Jami, ha nem tudsz járni, majd mi viszünk. - És vitték - oda-vissza! Fiatal nõk! Tekintsetek felfelé, nézzetek befelé, nyújtsátok ki kezeteket és törekedjetek elõre! Ha megteszitek, nagy lesz a jutalmatok és örökkévaló a dicsõségetek.10 Bizonyságomat teszem nektek, szeretett nõvéreim, hogy a Mennyei Atya él, hogy Jézus a Krisztus, és hogy korunk prófétája vezet ma minket, aki nem más, mint Gordon B. Hinckley elnök. Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. Henry Wadsworth Longfellow: „Morituri Salutamus”; The Complete Works Of Longfellow, Cambridge, Mass.: The Riverside Press 1922, 311. o. 2. Alma 37:47. 3. 1 Korinthusbeliekhez 3:16. 4. Tanok és szövetségek 88:118. 5. Az Alice Csodaországban címû mûbõl átvéve. 6. Lásd Máté 11:28, 29. 7. Lukács 18:22. 8. 1 Timótheushoz 4:12 9. Lásd Móziás 2:17. 10. Lásd Tanok és szövetségek 76:6.