Az atyáktól megkívánt dolgok Elder Jeffrey R. Holland a Tizenkét Apostol Kvórumából Az atyáktól megkívánt dolgok közül bizonyára a legnagyobb az lesz, hogy mindent tegyenek meg a gondozandó gyermekek boldogságáért és szellemi biztonságáért. Ezen a húsvéti hétvégén nem csak a feltám adott Úr Jézus Krisztusért szeretnék köszönetet mondani, hanem az Õ igaz Atyjáért is, a mi szellemi Atyánkért és Istenünkért, aki elfogadva az Õ elsõszülött, tökéletes Fiának áldozatát, megáldotta összes gyermekét az engesztelõ áldozat és a megváltás azon óráiban. Pontosan húsvét idején van olyan nagy jelentõsége János, a szeretett tanítvány, által tett kijelentésnek, ami az Atyát és Fiát is dicséri egyben: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az õ egyszülött fiát adta, hogy valaki hiszen õ benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”1 Apa vagyok, bizonyára nem a legjobb, de én fel sem foghatom, mekkora teher lehetett ez Istennek a mennyben, látni szeretett Fiának mély szenvedését és ilyen módon történõ keresztrefeszítését. Minden szívdobbanása és megérzése arra kellett, hogy ösztönözze, hogy állítsa meg, küldjön közbeavatkozó angyalokat - de nem lépett közbe. Végigszenvedte, amit látott, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy egy megváltó módon, más fizessen meg Ádám-Évától kezdve a világ végéig születendõ többi gyermeke bûneiért. Mindörökre hálás vagyok a tökéletes Atyáért és az Õ tökéletes Fiáért, akik közül egyik sem rettent vissza a keserû pohártól, nem hagyott el minket, a nem tökéletes embereket, akik hibázunk, elbukunk, és túl gyakran nem érjük el a mércét. Elgondolkodva az „együttlét” i lyen szépségérõl abban az elsõ húsvéti idõszakban, az jut eszünkbe, hogy a Krisztus és Atyja közti kapcsolat egyike a legkedvesebb és legmeghatóbb témáknak, melyek végigkísérték az Üdvözítõ szolgálatát. Jézus egész létének célja és öröme akörül forgott, hogy Atyja tetszését elnyerje és teljesítse akaratát. Krisztus láthatóan mindig Rá gondolt, állandóan Õhozzá imádkozott. Szemben velünk, Neki nem volt szüksége tragédiára, lesújtó események bekövetkeztére ahhoz, hogy reményeivel az ég felé forduljon. Már ösztönösen, vágyódva tekintett arra felé. Egész földi szolgálata során Krisztusnak soha nem volt egy olyan pillanata, amikor hiú vagy öntelt lett volna. Amikor egy fiatalember „jónak” nevezte, Õ elterelte a megjegyzést mondván, hogy csak egy valaki méltó erre, a dícséretre az Õ Atyja. Szolgálatának korai napjaiban alázatossan azt mondta : „Én semmit sem cselekedhetem magamtól; . . . nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem, az Atyáét.”2 Tanításait követõen, amelyek erejüknél és hatalmuknál fogva megdöbbentették hallgatóságát, ezt mondta: „Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, a ki küldött engem. . . . és én magamtól nem jöttem, de igaz az a ki engem elküldött.”3 Késõbb elismételte: „Mert én nem magamtól szóltam; hanem az Atya, a ki küldött engem, õ parancsolta nékem, hogy mit mondjak és mit beszéljek.”4 Azoknak, akik az Atyát akarták látni, hogy egyenesen Istentõl hallják, hogy Jézus az, akinek mondta magát, Õ ezt válaszolta: „Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; . . . a ki engem látott, látta az Atyát.”5 Amikor Jézus az egységet igyekezett fenntartani tanítványai között, úgy imádkozott, hogy saját Istennel való kapcsolatát alkalmazta példaként: „Szent Atyám, tartsd meg õket a te nevedben, a kiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!”6 Még a keresztre feszítés felé közeledve is visszatartotta apostolait, akik közbe akartak avatkozni, ezt mondván nekik: „nem kell-é kiinnom a pohárt, a melyet az Atya adott nékem?”7 Amikor az az elmondhatatlan megpróbáltatás véget ért, kimondta azokat a szavakat, amelyek halandó szolgálatának legbékésebb és leginkább kiérdemelt szavai voltak. Haláltusájának végén ezt suttogta: „Elvégeztetett! . . . Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.”8 Végre beteljesedett. Végre hazatérhetett Atyjához. Bevallom, sokszor gondolkodtam azon a pillanaton, és az azután hamarosan bekövetkezõ feltámadáson. Eltöprengtem, vajon milyen lehetett az az újraegyesülés: az Atya, ki annyira szerette a Fiát, és a Fiú, ki Atyja minden szavát s tettét nagyra becsülte és tisztelte. Vajon milyen lehetett két ennyire egységet alkotó lénynek az összetalálkozása? Milyen lehet ez az isteni társaság most? Mi csak elképzelni és csodálni tudjuk. És Húsvét hétvégéjén vágyódhatunk arra, hogy annak a kapcsolatnak egy töredékére mi magunk méltóan élhessünk. Apa lévén elgondolkodom azon, hogy én és az összes többi apa tudna-e többet tenni azért, hogy fiainkkal és leányainkkal gyengédebb és erõsebb kapcsolatot építsünk ki itt a Földön. Apukák, túl merész lenne azt remélnünk, hogy gyermekeink talán egy kis részét érezhetnék irántunk annak, amit az Isteni Fiú érzett Atyja iránt? Elnyerhetnénk-e többet abból a szeretetbõl az által, hogy megpróbálunk mindinkább olyanná válni, mint amilyen Isten volt az Õ gyermekéhez? Mindenesetre azt tudjuk, hogy egy fiatalember kialakuló elképzelése Istenrõl olyan jellemzõk köré összpontosul, amilyenek annak a gyereknek a földi szüleinél megfigyelhetõk.9 Ebbõl és sok más okból kifolyólag feltételezem, hogy egyetlen, általam az elmúlt hónapokban olvasott könyv sem töltött el akkora aggodalommal, mint az Apátlan Amerika címû mû. Ebben a tanulmányban a szerzõ úgy beszél az „apa nélküli” családokról, mint a „jelen generáció legnagyobb kárt elõidézõ demográfiai irányzatáról”, a gyerekeknek okozott sérülések legfõbb okáról. Õ meg van arról gyõzõdve, hogy ez legsürgetõbb társadalmi problémáink elsõdleges eredõje, kezdve a szegénységtõl a bûnõzésen, a kamaszkori terhességen, a gyerekek ellen elkövetett bûntényeken át az otthoni erõszakig. Korunk legfontosabb társadalmi kérdései között van az apák eltûnése gyermekeik életébõl.10 Az apák fizikai távollétén túl, sokkal nagyobb jelentõséggel bír, ha lelkileg vagy érzelmileg van távol az apa. Ezek az apai mulasztások feltehetõen sokkal rombolóbb hatásúak, mint a fizikai távollét. Miért nem okoz meglepetést az, hogy amikor több, mint 2,000, mindenféle korú és hátterû gyereket megkérdeztek, hogy mi a legfontosabb dolog az apjukkal való kapcsolatukban, egyöntetûen azt a választ adták, hogy „Ha velem tölti az idejét”?11 Egy ifjú Babérkoszorú-csoportos lány, akivel nemrég egy konferenciai megbízás kapcsán találkoztam, írt nekem látogatásunk után és ezt mondta: „Bárcsak apukám tudná, mennyire szükségem van rá lelkileg és érzelmileg! Bármelyik kedves szava, bármilyen meleg, személyes gesztusa nagyon hiányzik nekem. Szerintem nem tudja, hogy milyen sokat jelentene nekem az, ha valóban érdekelné, mi történik az életemben; ha felajánlaná, hogy megáld, vagy ha egyáltalán együtt töltenénk egy kis idõt. Tudom, attól fél, hogy nem helyesen cselekedne vagy nem jól fejezné ki magát. De ha legalább megpróbálná, már az többet jelentene, mint ahogy azt bármikor is gondolná. Nem akarok hálátlannak tûnni, mert tudom, hogy szeret engem. Egyszer küldött egy üzenetet és így írta alá: ,Szeretettel, Apa.’ Kincsként õrzöm ezt a papírt. A legértékesebb dolgaim közt tartom.”12 Ahhoz a fiatal nõhöz hasonlóan, én sem szeretném, ha ez a beszédem hálátlannak tûnne, és az sem volt célom, hogy az apák úgy érezzék, nem feleltek meg. A legtöbb apa csodálatos. Az apukák többsége nagyszerû. Nem tudom, ki írta ezeket a rövid, képeskönyvbe illõ verseket, amikre fiatalságomból emlékszem, de valahogy így szólnak: Õ csak egy apa, aki fáradt arccal Ballag haza a napi hajszából, Keményen dolgozik és küzd nap mint nap, Szembenézve mindennel, ami csak útjába kerül, Csendes öröm szívében, ha családja vidám, Látván hazatértét és hallván hangját. Õ csak egy apa, de mindenét bedobja, Hogy kisgyerekeinek egyengesse az utat, Oly eltökélt és kemény bátorsággal teszi azt, Amit õérte is tett az édesapja. Tollammal róla e sorokat írom nektek le - Õ csak egy apa - de a legjobb, mi lehet. Testvéreim, még amikor nem is vagyunk „a legjobbak, mik lehetünk”, még korlátozva és ügyetlenül is, tovább tudunk haladni a helyes irányban a bíztató tanítások segítségével, melyeket az Isteni Atya adott bemutatva az Isteni Fiú által. Mennyei Atyánk segítségével jelentõsebb szülõi örökséget hagyhatunk hátra, mint feltételeznénk. Egy ifjú apa írta ezt: „Gyakran, amikor elnézem, ahogy a fiam engem figyel, visszatérek a saját apámmal töltött pillanatokhoz, arra emlékezve mennyire szerettem volna pont olyan lenni, mint õ. Emlékszem, volt egy mûanyag borotvám és saját borotvahabom, és minden reggel borotválkoztam, amikor õ is borotválkozott. Emlékszem, hogyan követtem lépéseit elõre-hátra a füvön, amikor nyáron a pázsitot nyírta. Most szeretném, ha a fiam az én nyomdokaimba lépne, és ugyanakkor megrémít, hogy valószínûleg ezt fogja tenni. Amint karjaimban tartom ezt a csöpp fiút, ‘mennyei honvágyat’ érzek, egy olyan vágyat, hogy úgy szeressek, ahogy Isten szeretett, úgy vígasztaljak, ahogy Õ vígasztalt, és úgy védjem meg, ahogy Õ tenné. Az összes fiatalkori aggályomat mindig ezzel zártam le: ‚Mit tenne Apa?’ Most már nekem kell egy gyereket felnevelnem és számítok Mennyei Atyánkra, hogy megmondja nekem, mit tegyek.”13 Egy fõiskolai barátom, akinek családi élete kezdetben nem volt könnyû, nemrégiben ezt írta nekem: „Sok minden volt bizonytalan az én zavaros gyerekkoromban, de egy valamiben biztos voltam: apám szeret engem. Az a bizonyosság volt ifjú életem horgonya. Megismertem és megszerettem az Urat, mert az apám is szerette Õt. Soha senkit nem neveztem bolondnak, nem vettem az Úr nevét hiába a számra, mert õ elmondta nekem, hogy a Biblia tiltja ezt. Mindig megfizettem a tizedemet, mert azt tanította nekem, hogy kiváltság élni ezzel. Próbáltam mindig is felelõsséget vállani hibáimért és, mert apám is ezt tette. Bár egy idõre elidegenedett az egyháztól, élete végén missziót szolgált és híven dolgozott a templomban. Végrendeletében az egyházra hagyta az összes pénzt, ami családjának ellátása után fennmarad. Teljes szívével szerette az egyházat. És õmiatta ezt teszem én is.”14 Bizonyára ez lehet Lord Byron rímes verssorainak is a szellemi alkalmazása: „Bár az én vonalimban kutatják / Atyám arcának néhány vonását.”15 Az ifjú Nefi életének egy érzékeny pontján eldõlt prófétai jövõje, amikor ezt mondta: „én atyámnak minden szavát elhittem.”16 Énosz próféta életének fordulópontján kijelentette, hogy „atyám szavai pedig, amelyeket gyakran hallottam”17 voltak azok, amik a Mormon Könyvében lejegyzett kinyilatkoztatások közül az egyik legnagyszerûbbet inspirálták. És a bûnbánó ifjabb Almának amikor szembesült bûnének gyötrõ emlékével, „eszébe jutott, hogy hallottam atyámat a népnek jövendölni . . . Jézus Krisztusnak, Isten Fiának az eljövetelérõl, aki meg fogja váltani a világot bûneitõl.”18 Az a rövid emlékezés, az apa által tett személyes bizonyságtétel, amikor az apa úgy érezhette, hogy tanítása nem eresztett gyökeret, nemcsak megmentette fia szellemi életét, hanem mindörökre megváltoztatta a Mormon Könyvebeli népek történetét. Isten azt mondta Ábrahámról, a nagy pátriárkáról: „Mert tudom róla, . . . hogy megparancsolja az õ fiainak és az õ házanépének õ utánna, hogy megõrizzék az Úrnak útját.”19 Ezen a húsvéti hétvégén bizonyságomat teszem, hogy „atyáiktól nagy dolgok kívántatnak majd meg,”20 amint azt az Úr kijelentette Joseph Smith prófétának. Azon dolgok közül bizonyára a legnagyobb az lesz, hogy mindent tegyenek meg a gondozandó gyermekek boldogságáért és szellemi biztonságáért. Az egész emberi történelemnek abban a legterhesebb pillanatában, amikor minden pórusából vér csorgott és ajkát elhagyta a fájdalmas kiáltás, Krisztus Õt kereste, akit minndig is keresett - az Õ Atyját. „Abba,”21 - kiáltotta. „Papa,” vagy ahogy egy kisebb gyerek mondaná: „Apuka.” Ez egy annyira személyes pillanat, hogy majdnem szentségtörésnek számít idézni. A Fiú el nem múló fájdalomtól szenvedve, és Atyja, erejének egyetlen, igaz forrása, mindketten tûrik a szenvedést, egész éjjel kitartanak - együtt. Apák, ezen a húsvéti hétvégén újuljunk meg szülõi feladatainkban, ennek az Atyának és ennek a Fiúnak képe által megerõsödve, amikor magunkhoz öleljük gyermekeinket, és mellettük állunk mindörökké, ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen. JEGYZETEK 1. János 3:16. 2. János 5:30. 3. János 7:16, 28. 4. János 12:49. 5. János 14:7, 9. 6. János 17:11. 7. János 18:11. 8. János 19:30; Lukács 23:46. 9. Lásd „Szülõ-gyerek kapcsolatok és a gyerekek Isten-képzete”, Journal for the Scientific Study of Religion, 1997. márc. 25-43. 10. David Blankenhorn, Fatherless America: Confronting Our Most Urgent Social Problem, (1995), 1. 11. „Becoming a Better Father”, Ensign, 1983. jan., 27. o. 12. Személyes levelezés. 13. Személyes levelezés. 14. Személyes levél Robert A. Reestõl. 15. „Parisina”, Byron: Poetical Works címû könyvébõl, (1970), 333. o. 16. 1 Ne. 2:16. 17. Enosz 1:3. 18. Alma 36:17. 19. 1 Móz. 18:19. 20. T&Sz 29:48. 21. Márk 14:36.