A figyelmeztetés hangja Elder Henry B. Eyring a Tizenkét Apostol Kvórumából Mindannyiunk számára, akik Jézus Krisztus szövetséges tanítványai vagyunk, valóban fontos az a képességünk, amely révén meg tudjuk érinteni figyelmeztetõ hangunkkal a többi embert. Mivel az Úr kegyes, szolgákat hív el, hogy figyelmeztessék az embereket a veszélyre. Sokkal erõsebbé és fontosabbá válik a figyelmeztetésre szóló elhívás azáltal, hogy a legértékesebb figyelmeztetések olyan veszélyt jeleznek, amelyek az emberek szerint még nem valósak. Gondoljatok csak Jónásra! Õ elõször elmenekült az Úr hívása elõl, mely Ninivébe vezérelte figyelmeztetni az embereket, akiket elvakított a bûn és nem érezték a veszélyt. Õ tudta, a gonosz emberek az idõk során rendre elutasították a prófétákat, és olykor meg is ölték õket. Ennek ellenére amikor Jónás hittel haladt elõre, az Úr megáldotta õt biztonsággal és sikerrel. Szülõi és gyermeki tapasztalatainkból is tanulhatunk. Akik szülõk közülünk, azok bizonyára átélték már azt a nyugtalanságot, amikor elõre megérezték azt a veszélyt, amit gyermekük még nem észlelhetett. Kevés olyan buzgó ima van, mint azé a szülõé, aki imájában azt kéri, hogy gyermekét eltávolíthassa a veszélyforrástól. Legtöbben tapasztaltuk már annak az áldását, amikor szüleink figyelmeztetõ hangját meghallva óvatosak lettünk. Még mindig emlékszem anyám meleg hangjára gyerekkorom egy szombat délutánján, amikor kisfiúként engedélyt kértem tõle valamire, amit én teljesen ésszerûnek tartottam, õ pedig tudta, hogy veszélyes. Máig csodálatba ejt az a ráruházott erõ, amit hitem szerint az Úrtól kapott, amely segítségével oly könnyen, pár szóval lebeszélt. Emlékezetem szerint ezek voltak azok a szavak: „Ó, persze, hogy meg tudnád tenni! Legalábbis a választás rajtad áll.” A „meg tudnád tenni” és a „választás” szavakra tett hangsúlya volt maga a figyelmeztetés. Nekem ennyi éppen elég volt. Három dolgot tudok róla, amibõl ez a kevés szavú, óva intõ ereje táplálkozott. Elõször is, tudtam, hogy szeret engem. Másodszor, tudtam, hogy õ már megtette, amit nálam el akart érni és ezért áldásokban részesült. Harmadszor pedig, erõs bizonyságát tette nekem arról, hogy amit választanom kell az annyira fontos, hogy az Úr meg fogja mondani mit kell tennem, ha Õt kérdezem. Szeretet, példamutatás és bizonyság: ezek útmutató kulcsok voltak aznap, és azok maradtak késõbb, amikor elnyertem azt az áldást, hogy meghallottam és aztán megszívleltem az Úr szolgájának figyelmeztetését. Mindannyiunk számára, akik Jézus Krisztus szövetséges tanítványai vagyunk, valóban fontos az a képességünk, amely révén meg tudjuk érinteni figyelmeztetõ hangunkkal a többi embert. Íme Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza minden egyes tagjára bízott feladat: „Íme, azért küldtelek, hogy bizonyságot tegyetek, és hogy figyelmeztessétek az embereket, hogy mindenki, akit figyelmeztettek, az figyelmeztesse felebarátját.” (T&Sz 88:81). A visszaállítás kezdetén kapták ezt a parancsot és a veszélyt jelzõ figyelemfelhívást azok, akiket misszionáriusoknak hívtak el. De az mindannyiunkra vonatkozik, aki elfogadta a keresztség szövetségét, hogy kötelességünk felebarátainkat figyelmeztetni. Beszélnünk kell nem egyháztag barátainkkal és rokonunkkal is az evangéliumról. Az a célunk, hogy bevonjuk õket a teljes idejû misszionáriusok által tartott tanításokba, akik erre kaptak elhívást és erre lettek elválasztva. Amikor egy ember elfogadja a tanításra szóló meghívásunkat, akkor egy nagy ígéret megvalósítója lesz, olyan, aki valószínûleg be fog lépni a keresztelõ vízbe, aztán pedig hithû marad. Az egyház tagjaként készülhetsz arra, hogy a teljes idejû vagy a cövek misszionáriusok az otthonodban szeretnének egy alkalommal meglátogatni téged. Segíteni fognak azon emberek listájának összeállításában, akikkel megoszthatod az evangéliumot. Feltehetõleg ajánlani fogják, hogy gondolj a rokonaidra, a szomszédokra és az ismerõseidre. Esetleg kérnek tõled egy fix idõpontot, amikorra megpróbálod azt az embert vagy családot elõkészíteni a tanításra, vagy akár felkészíted a misszionáriusokkal való találkozásra. Nekem volt ilyen élményem. Mivel a családunk elfogadta a misszionáriusoktól kapott feladatot, abban az áldásban volt részem, hogy egy nyolcvanas éveiben járó özvegyasszony számára, akit misszionárius nõvérek tanítottak, én végezhettem el a keresztelési szertartást. Amikor fejére helyeztem kezemet, hogy az egyház tagjává konfirmáljam, úgy éreztem azt kell mondanom, hogy döntése a megkeresztelkedésrõl családjának korábbi és utána jövõ nemzedékeit is áldottá teszi. Ez az asszony ma már nem él, de néhány hét múlva a fiával megyek a templomba, akit összepecsételnek õvele. Lehetséges, hogy nektek voltak hasonló élményeitek olyan emberekkel, akiket ti hívtatok meg tanításra, és így tudjátok, hogy az életben nagyon kevés ilyen drága perc van. Az Úr szavai nemcsak a misszionáriusokra, hanem mindannyiunkra igazak: „És ha nagy örömötök lesz már egyetlen lélekben is, akit Atyám országába hozzám vezettek, milyen nagy lesz az örömötök akkor, ha sok lelket vezettek hozzám!” (T&Sz 18:16). A misszionáriusok segíteni és bátorítani fognak minket, de az, hogy ilyen pillanatok gyakrabban lesznek-e a keresztelõ medencénél és a templomban, nagyrészt attól függ, hogy miként tekintünk a ránk bízott feladatra és hogyan látunk hozzá. Az Úr nem használná a figyelmeztetni szót, ha nem lenne rá szükség. Mégis kevés általunk ismert ember érzi ezt. Megtanultak eltekinteni attól a növekvõ számú bizonyítéktól, amely a társadalom szétesését jelzi és azt, hogy életükbõl és családjukból hiányzik az a békesség, amit egykor lehetségesnek tartottak. A veszély jeleinek figyelmen kívül hagyására való hajlandóság könnyen ezt juttathatja eszedbe: Miért kellene nekem az evangéliumról beszélnem azoknak, akik elégedettek? Miféle veszélyt rejteget számukra, vagy akár számomra, ha nem teszek vagy nem mondok semmit? Nos, a veszély esetleg nehezen észlelhetõ, de valós számunkra és számukra is. Például az eljövendõ világban bárkivel is találkozol, õk tudni fogják mindazt, amit te tudsz. Ismerni fogják az egyetlen utat, mely lehetõvé teszi, hogy mindörökké együtt éljünk családunk társaságában és Mennyei Atyánk és Fia, Jézus Krisztus jelenlétében: ehhez a keresztséggel be kell lépni a kapun az Istentõl kapott felhatalmazással rendelkezõk keze által. Õk tudni fogják, hogy a családok csak úgy maradhatnak örökké együtt, ha az Isten földi templomaiban felajánlott szent szövetségeket elfogadják és megtartják. És mindazt tudni fogják, amit te is tudtál. És emlékezni fognak arra is, hogy te felajánlottad-e nekik, amit neked ajánlottak korábban. Könnyû azt mondani: „Még nincs itt az ideje.” De a halogatás veszélyt rejt magában. Évekkel ezelõtt dolgoztam egy kaliforniai embernél. Bérmunkában alkalmazott, rendes volt hozzám és úgy tûnt, hogy kivívtam az elismerését. Talán én voltam az egyetlen utolsó napi szent, akit õ valaha ismert. Már nem is emlékszem az összes ürügyre, amivel megindokoltam magamnak, miért várok egy alkalmasabb pillanatra, hogy az evangéliumról beszéljek neki. Csak a sajnálat érzése maradt meg bennem, amikor megtudtam - jóval az õ nyugdíjba menetele után, hiszen én távol éltem - ,hogy feleségével együtt meghaltak egy éjszakai autóbalesetben a kaliforniai Carmelben lévõ otthonuk felé tartva. Szerette a feleségét. Szerette a gyerekeit. Szerette az unokáit és szeretni is fogja õket és majd velük akar lenni mindörökre. Nos, azt nem tudom, hogy a jövendõ világban milyen helyzetben lesznek a népek. De biztosan találkozom majd vele, a szemembe fog nézni és én látni fogom ezt a kérdést az õ szemében: „Hal, te tudtad. Miért nem szóltál errõl nekem?” (Elder Eyringot így hívják a barátai.) Amikor ma rá gondolok, vagy arra az általam megkeresztelt özvegyasszonyra és a családjára, akik hozzá és egymáshoz lesznek pecsételve, akkor úgy érzem, jobban akarom csinálni. Fokozni akarom befolyásoló erõmet, hogy az embereket meg tudjam hívni a tanításokra. Azzal a vággyal és hittel szívemben, hogy Isten segít nekünk, jobban fogjuk csinálni. Nem nehéz észrevenni, hogyan történik ez. A szeretet jön mindig elsõként. De egy egyszeri jótett ritkán lesz elég. Az Úr ezekkel a szavakkal írta le azt a szeretetet, amit éreznünk kell és az általunk meghívottaknak is fel kell ismerni ezt bennünk: „a szeretet hosszútûrõ,” és „mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltûr” (1 Kor. 13:4, 7). Én láttam, hogy a „hosszútûrés” és a „mindent eltûr” mit jelent. Egy család beköltözött egy házba a szomszédunkban. Új volt az a ház, így én is benne voltam az utolsó napi szentek azon csapatában, akik több estét töltöttek a tereprendezéssel. Emlékszem az utolsó estére, ott álltam a családfõ mellett, amikor befejeztük. Õ végignézett a munkánkon és azt mondta a közelben állóknak: „Ez a harmadik kert, amit ti, mormonok, rendbehoztatok nekünk, és szerintem ez lett a legszebb.” Majd csendesen, de határozott hangon mesélt nekem arról a nagy megelégedést nyújtó érzésérõl, amit tagsága adott neki a saját egyházában. Az elkövetkezõ években, míg ott lakott, gyakran merültünk el ilyen beszélgetésekben. Mindezen idõ alatt a felé és családjára irányuló jótettek nem szûntek meg, mert a szomszédok igazán megszerették õket. Egy este hazafelé jövet, egy teherautót vettem észre a kocsifelhajtójukon. Megtudtam, hogy elköltöznek egy másik államba. Közelebb mentem, hátha segíthetek valamit. Nem ismertem meg azt a férfit, akit láttam, ahogy a háztartási dolgokat pakolta a teherautóba. Mikor közelebb értem, õ halkan megszólított: „Helló, Eyring testvér!” Azért nem ismertem meg, mert a fiuk volt, most persze felnõttként, aki korábban ott élt, megházasodott, majd elköltözött. És mivel sokan szerették, mára az egyház megkeresztelt tagja lett. Nem tudom a történet végét, mert nem ér véget. De tudom, hogy a szeretettel kezdõdik. Másodszor, sokkal jobb példát kell abból mutatnunk, amit a többieknek ajánlunk. Az Üdvözítõ ezen parancsa egyre fontosabbá válik a bûntõl sötétedõ világban: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek elõtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsõítsétek a ti Mennyei Atyátokat” (Mt. 5:16). Többségünk elég szerény ahhoz, hogy azt gondoljuk, a mi példamutatásunk gyertyája halványan világít ahhoz, hogy észrevegyék. De téged és családodat sokkal jobban figyelnek, mint azt gondolnád. Idén tavasszal volt lehetõségem részt venni több gyûlésen, ahol más egyházak vezetõi és tisztségviselõi elõtt, majdnem 300 ember elõtt mondtam beszédet. Beszéltem egyenként közülük annyi emberrel, ahánnyal csak tudtam. Megkérdeztem tõlük, miért figyeltek annyira az üzenetemre, melyben az egyház eredetérõl, az ifjú Joseph Smith elsõ látomásáról, és az élõ prófétákról beszéltem. Tulajdonképpen mindegyikük ugyanazt a választ adta. Egy emberrõl vagy egy családról szóló történetet meséltek el - valamelyikõtöket ismerik, errõl szóltak a történetek. Gyakran emlegettek egy szomszédos utolsó napi szent családot: „Nem ismerek hozzájuk hasonlóan rendes családot.” Gyakran beszéltek valamilyen közösségi összefogásról vagy a közösség reagálásáról egy katasztrófa esetén, ahol az egyháztagok nagyszerûen dolgoztak. Az emberek, akikkel azokon a gyûléseken találkoztam, még nem ismerték fel a tantételek igazságát, de már látták gyümölcsét az életetekben, így hát készek voltak meghallgatni. Készek voltak meghallgatni a visszaállítás igazságait - hogy családokat össze lehet pecsételni az örökkévalóságra és hogy az evangélium képes megváltoztatni legbensõ tulajdonságainkat is. A harmadik dolog, amit jobban kell csinálnunk az az, hogy bizonyságunk feltárásával hívjunk meg embereket. A szeretet és a példamutatás megnyitja az utat. Csupán ki kell nyitnunk a szánkat és bizonyságot kell tennünk. Egy egyszerû tény segítségünkre lesz. Az igazság és a döntés szétválaszthatatlanul összekötõdik. Mindenki számára vannak olyan döntések, amiket muszáj meghozni ahhoz, hogy méltóvá váljunk a szellemi igazságokról való bizonyságtételre. Mindenkire érvényes az is, hogy ha már egyszer megismerjük a szellemi igazságot, akkor döntenünk kell, hogy ahhoz igazítjuk-e az életünket. Ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat el kell végezni azelõtt, hogy barátainknak felajánljuk a választást. Így amikor az igazságról teszünk bizonyságot nekik, akkor tudtukra kell adnunk a választási lehetõségeket, hogy ha már felismerik az igazságot, dönthessenek. Két fontos példát adunk: meghívni valakit a Mormon könyvének olvasására és elnyerni beleegyezését a misszionáriusok általi tanításhoz. Ahhoz, hogy mi meggyõzõdjünk a Mormon könyvének igazságáról, el kell olvasnunk és döntenünk kell a Moróni könyvében leírtak szerint: imádkozzunk azért, hogy megtudjuk, igaz-e. Ha ezt megtettük, akkor személyes tapasztalatunk alapján bizonyságunkat tehetjük barátainknak, hogy õk is tudjanak választani és õk is megismerjék ugyanazt az igazságot. Amikor már rájönnek, hogy Mormon könyve Isten szava, egy másik döntéssel kerülnek szembe: elfogadják-e meghívásodat a misszionáriusok tanítására. Ahhoz, hogy ezt a meghívást bizonysággal mondhasd el, tudnod kell, hogy a misszionáriusok Isten elhívott szolgái. Elnyerheted ezt a bizonyságot azzal a döntéssel, hogy a misszionáriusokat az otthonodba hívod meg családod és barátaid tanítására. A misszionáriusok örömmel élnek majd a lehetõséggel. Tanításuk alatt, míg ott ülsz mellettük, mint én is, megérzed azt a korukon és mûveltségükön túlmutató erõt, ami ihletet ad nekik. Aztán amikor meghívsz másokat a misszionáriusok tanítására, majd bizonyságot tudsz tenni arról, hogy õk az igazságot tanítják és a boldogsághoz vezetõ választást ajánlják fel neked. Talán néhányunk nehezen hiszi el, hogy eléggé erõs a szeretetünk, vagy az életünk elég jó, vagy hogy bizonyságtételünk ereje elég hatékony ahhoz, hogy szomszédaink elfogadják a meghívásunkat. De az Úr tudta, hogy mi esetleg így fogunk érezni. Figyeljetek bátorító szavaira, melyek az Õ irányítása szerint a Tanok és szövetségek legelejére kerültek, és amelyekben bennünket figyelmeztet: „Ez a figyelmeztetés minden néphez szól tanítványaim hangja által, akiket ezekben az utolsó napokban választottam.” (T&Sz 1:4). Majd pedig figyeljétek meg, hogy írja le azoknak a tanítványoknak a tulajdonságait, melyek ránk is vonatkoznak: „Hogy elõjönnek a világból a gyengék és megdöntik a hatalmasokat és erõseket” (T&Sz 1:19). Késõbb ezt mondja: „az én evangéliumom teljessége a gyengék és alázatosak által hirdettessék a világ végsõ határáig” (T&Sz 1:23). Majd újra: „És amennyiben alázatosak, áldást, erõt és idõnként tudást kapjanak a magasságból” (T&Sz 1:28). Ezt az ígéretet az egyház elsõ misszionáriusai és mai misszionáriusok kapták. De mindannyiunknak is szól. Hinnünk kell abban, hogy tudunk elég erõsen szeretni, és hinnünk kell, hogy az evangélium annyira hatott az életünkre, hogy így hallható lesz a választásra szóló meghívásunk, mintha magának a Mesternek a hívása lenne. Példája tökéletesen mutatja, mit kell tennünk. Érezted az Õ szeretetét és törõdését még akkor is, ha nem válaszoltál rá, ahogy azok sem teszik, akikhez próbálod közelebb vinni az evangéliumot. Idõrõl idõre hív az Úr, hogy tanulj az Õ szolgáitól. Talán nem figyeltél fel erre a házi és a látogatótanítók látogatásakor, vagy a püspök telefonhívásakor, de ezek voltak az Õ meghívásai, hogy segítsen és tanítson téged. Az Úr mindig egyértelmûen jelzi a várható következményeket, majd megengedi, hogy mi magunk válasszunk. Szolgája, Léhi, azt tanította fiainak az igazságról, ami számunkra is mindig igaz: „Ezért, fiaim, hallgassatok a nagy Közbenjáróra, szívleljétek meg bölcs parancsolatait, kövessétek hûen szavait, és Szent Lelkének akarata szerint válasszátok az örök életet” (2 Ne. 2:28). Majd Jákóbtól jön a bátorítás, hogy alátámassza a bizonyságtételi kötelezettséged fontosságát, ami valóban szükséges, hiszen a misszionáriusok tanítása melletti döntéseddel léphetsz az örök élet felé vezetõ útra, mely a legnagyobb az Úr összes ajándéka közül: „Örüljetek tehát és emlékezzetek rá, hogy szabadon cselekedhettek, vagyis szabadon választhattok az örök halálhoz vagy az örök élethez vezetõ út között” (2 Ne. 10:23). Bizonyságomat teszem arról, hogy csakis Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának elfogadása és megélése hozza el az Úr által ígért békességet ebben az életben, és az örökkévaló lét reményét az eljövendõ világban. Bizonyságomat teszem arról, hogy megkaptuk azt a különleges kiváltságot és kötelezettséget, hogy felajánlhatjuk az igazságot és a választást, amik Mennyei Atyánk gyermekeit, akik testvéreink, elvezetik az áldások elnyeréséhez. Jézus a Krisztus, Õ él és ez az Õ munkája. Jézus Krisztus nevében, ámen.