A próféták megerősítése Elder David B. Haight a Tizenkét Apostol Kvórumából Az evangélium igaz; ez a világ reménysége; haladni fog elõre, amíg be nem teljesíti mindazt, amit véghez kell vinnie. Egy barátom nemrég így szólt hozzám: - Tudod, mi a közös benned és Steve Youngban, a „49ers” hátvédjében? -Egy csomó dologra gondolhatok, jóra-rosszra egyaránt.- válaszoltam, majd így folytattam: - Áruld el, mi az! Erre õ: - Az a közös bennetek, hogy kíváncsiak vagyunk, vajon itt lesztek-e a következõ idényben. A mennyei áldások révén és az én különleges, beépített ápolómmal, Rubyval, aki rám és szeretõ családomra vigyáz, tulajdonképpen egész jól érzem magam. Nagyra becsülöm és értékelem a szívritmusszabályozómat, ami meglehetõsen hasznos. Csípõpótlásomat és a térdprotézisemet pedig egyszerûen csodálatosnak tartom. Korszerûsített hallókészülékem és egyedi szemüvegem pont rám készült, de sajnos, nem élhetek ész nélkül! Megtisztelve érzem magam, hogy pár percre elétek tudok állni, és bizonyságomat tehetem nektek, s ugyanakkor buzdíthatlak benneteket ennek a nagy munkának az elvégzésére, aminek áldott részesei vagyunk. Figyeltem, hogyan lendül a magasba karotok, amikor Monson elnök az egyház általános felhatalmazottainak megerõsítését, és különösen amikor prófétánk megerõsítését vezette le, és ahogy elnéztem azokat a kezeket és azt a lelkesedést, amivel felemeltétek, ezt gondoltam: „Íme, itt látszik az összes áldás és békesség, amit kaptunk” - és eszembe jutott néhány más esemény, ami az egyház története során esett meg. Lelki szemeim elõtt láttam Amerika-szerte szétszórtan élõ saját családunk összejöveteleit - családtagok élnek Georgia államban; az észak-karolinai Chapel Hillben; Pennsylvániában; Texasban; Kaliforniában; és itt Salt Lake Cityben. Láttam azokat a kis családokat, akiknél összejöhettünk, a házukban vagy a kápolnában, és úgy képzeltem, láthatok néhány kisgyermeket azok közül, akiket arra tanítottak, hogyan emeljék fel karjukat és ezt egyszerre tegyék; meglehet, szüleik tanították õket arról, mit csinálunk. Karunkat nem csak lendületbõl emeltük fel, mert úgy látszott, mindenki így tesz, hanem azért, mert egyetértünk és bizonyságot teszünk arról a tudásunkról és meggyõzõdésünkrõl, hogy Hinckley elnök a mi prófétánk és vezetõnk. Nem csak annak jelzésére emeljük fel kezünket, hogy azt mondjuk, támogatjuk õt, hanem hogy követjük útmutatását, hogy figyelünk rá, tanácskozunk és imádkozunk róla, és hogy tekintetbe vesszük azt, ami a próféta ajkáról elhangzik. Joseph Smith próféta kapott néhány, az egyház megszervezésére vonatkozó iránymutatást, amit kinyilatkoztatásként a Tanok és szövetségek 20. része fejt ki. Képzeljetek el - - 1830. április 6-án a New York állambeli Fayetteben, Peter Whitmer tanyáján - egy gyûlést abban a kicsi, talán 6 x 9 méteres fakunyhóban, ahol az egyházat megszervezték! Képzeljétek csak el azt a kis összejövetelt, melyen õ megáldotta Olivert, Oliver pedig õt áldotta meg a kapott útmutatásnak megfelelõen, és az egyházi szervezetet bemutatták a kis gyülekezetnek. Josephet és Olivert, valamint Hyrum és Samuel Smitht továbbá a két Whitmer testvért megkeresztelték és beiktatták New York állam „törvényeinek megfelelõen” (T&Sz 20:1). De képzeljétek el, amint képzeletben végigfuttatjátok gondolataitokat annak a gyülekezetnek a szellemi légkörében, és azt, amit akkor õk érezhettek, amikor a megerõsítésrõl szóló javaslatot - amit mi is tettünk ma itt - elébük tárták azt, hogy megerõsítik a prófétát és Olivert az elsõ elderekként, hogy az egyházat elindítsák. Az eseményt leíró naplók és elbeszélések közül néhány jelzi, hogy õk mennyei lényeknek érezték magukat azon a gyûlésen. Néhányan újrakeresztelkedtek. Volt, aki akkor keresztelkedett elõször, beleértve a próféta szüleit is, csak képzeljétek el! A most megszervezett egyház hivatalos gyûlésén elõször osztottak úrvacsorát ebben a sáfárságban. Képzeljétek el azt az érzést, amikor a kenyeret és a vizet, mint az Üdvözítõ összetört testének és kiontott vérének jelképét, kiosztották! Képzeljetek el egy más körülmények között történt megerõsítést 1844-ben, a próféta és Hyrum mártírhalála után, melynek gyûlését Nauvoo-ban hívták össze, amikor Sidney Rigdon éppen megérkezett a pennsylvániai Pittsburghbõl abban a reményben, hogy átvegye a „gondnokságot” és az egyház vezetõje legyen! A Tizenkettek tagjai a világ különbözõ tájairól siettek vissza Nauvoo-ba. Gondoljatok arra a helyszínre és a gyûlésre, ahol Sidney Rigdon bejelentette azt az indítványát, mely szerint logikusan õ az egyedüli, akit el kell hívni, mert õ volt az elsõ tanácsos, bár nem volt már túl jó a kapcsolata a prófétával. És képzeljétek el, hogy Brigham Young is ott van, beszél a Tizenkettekhez, elmagyarázza a szentek e testületének, hogy mit tanított a hithû testvéreknek a próféta a Tizenkettekrõl és a rajtuk nyugvó felhatalmazásról. Miután elõadták az eset mindkét oldalát és szavaztak, néhányan azt állították, olyan változást vettek észre és éreztek Brigham Youngon, míg beszélt, hogy azt hitték, a próféta hangját hallják, és talán még a próféta néhány arcvonását is látják rajta. Azért mondom ezt el nektek, mert ahogy telnek az évek és egyre többet tanulunk, és ahogy egyre érzékenyebbé válunk az ebben a munkában rejlõ szellemi iránymutatásra, érzékeljük és megérezzük benne az Úr kezét. De gondoljatok az 1844-ben azon a helyszínen történt megerõsítésre és arra, ahogy az egyház sorsa a Tizenkettek kezébe tétetett le. Majd késõbb, 1847-ben egy másik esemény kapcsán a szentek a Missouri folyó Iowa állam felõli oldalán gyülekeztek. Brigham Young járt itt a Sóstó-völgyben a szentek elsõ csoportjával, de decemberben visszatért a Missourihoz, hogy találkozzon az ottani szentekkel. És egy alkalommal Kanesville-ben, kilencen összegyûltek a Tizenkettek közül: ketten voltak itt a völgyben, egyikük elment Texasba, és kilencen jelen voltak. Akkor, 1847. decemer 5-én, Orson Hyde otthonában, újraszervezték az Elsõ Elnökséget, de ezt el kellett fogadtatni a szentekkel. Így a gyûlést három héttel elhalasztották, hogy Kanesville-ben felépíthessenek egy kicsi tabernákulumot fagerendákból. És három héten belül felépítettek egy kicsi tabernákulumot az ottani munkásokkal és a kocsikon érkezett egyháztagokkal, akik a Missourin készültek átkelni, és a völgy felé tartottak. Azon a gyûlésen elõterjesztettek egy javaslatot az egyház elnökségének átszervezését illetõen, de szükség volt olyan támogatásra, mint amit mi itt ma megtettünk, a miénkhez hasonló lehetõségre, hogy kezük felemelésével megerõsítsék a prófétát. Ennek következtében újjászervezték az Elsõ Elnökséget; Brigham Young Heber C. Kimballt és Willard Richardsot választotta tanácsosainak. Így a nép megerõsítése kell ahhoz, hogy az egyházi vezetõknek megadják a felhatalmazást arra, amit az Úr kinyilatkoztatás útján szükségesnek jelölt meg. Így tehát, amint látjuk a munkát egyre inkább haladni elõre, azt szeretném nektek kijelenteni amint ma itt állok elõttetek kilencven-valahány évemmel, szellemi tapasztalataimmal, amiket megéltem, éreztem, láttam és aminek részese voltam, hogy ez az Úr munkája. Pontosan olyan, mint ahogyan kinyilatkoztatott. Érzékelem és érzem ezt, és most kijelentem nektek. Emlékeztetlek benneteket arra, amit az Üdvözítõ tanított, és amint ezt Máté lejegyezte, hogy bárki „megtalálja az õ életét, elveszti azt; és a ki elveszti az õ életét én érettem, megtalálja azt” (Mt.10:39). Ám néhány tudós és mások ezt gondolták: „Nos, ez egy paradoxon. Valószínûleg félrefordították. Nincs igazán értelme.” Számomra teljesen érthetõ, és remélem számotokra is, hogy mivel egy materialista világban élünk, egy mai Babylonban, és látjuk, mi történik a világban, akár olvassuk az újságok pénzügyrõl vagy politikáról szóló oldalait, vagy bármi mást, érzékelhetjük és érezhetjük, hogy úgy találjuk meg erõnket és a válaszokat kihívásainkra és problémáinkra, ha figyelünk a próféta hangjára - az Úr prófétájára itt a földön. Az Üdvözítõnek ebben az állításában azt látjuk, hogy mivel anyagias világban élünk, az életnek csak az anyagias dolgokkal összefüggõ oldala foglalkoztat bennünket. Mindazokon a dolgokon jár az eszünk, amit magunknak össze tudunk gyûjteni. Nem gondolunk másokra és nem vagyunk hajlandók segíteni a többi embernek abban, hogy egy magasabb színvonalon élhessen. Az Úr azt mondja, hogy amikor rátalálsz az Õ példáját követõ életre, akkor elveszted a saját, én-központú létedet: „és a ki elveszti az õ életét én érettem . . . ” Amikor törõdünk azzal, hogy tegyünk valamit valaki másért, és amikor azon gondolkodunk, hogy megosszuk valakivel az evangéliumot, illetve hogy segítsünk valakinek egy erkölcsileg vagy fizikailag magasabb színvonalra eljutni, amikor másokért teszünk valamit, és amikor osztozunk velük, akkor segítségükre sietünk és megmentjük õket. Mindezekben a dolgokban megtaláljuk azt az életet, amirõl az Üdvözítõ beszélt: az örökkévaló áldásokat, a mennyei áldásokat, a templomi áldásokat, és mindazokat a szeretetteljes családból jövõ áldásokat, amiket megkaphatunk. Veletek hagyom szeretetemet, tanúbizonyságomat, tudásomat és saját bizonyságomat arról, hogy Isten él, Õ a mi Atyánk, mi Isten gyermekei vagyunk és amint ez a kis egyszerû dal is szól: Úr gyermeke vagyok, Õ küldött engemet, Õ adott földi hajlékot, És kedves szülõket. Taníts, vezess, állj mellettem, Mutasd az utat, Hogy azon haladjak s majd a Mennybe juthassak. („Úr gyermeke vagyok,” Egyházi énekek, 96.o.) Ilyen egyszerû, ennyire tiszta és világos, mint ez a kis egyszerû dal. Megtanítja nekünk azt, amit tudnunk kell. Ma boldog vagyok és megtisztelve érzem magam, hogy felemelhettem kezemet Gordon Bitner Hinckley az egyház elnökeként való megerõsítésére, valamint tanácsosainak, Thomas S. Monsonnak és James E. Faustnak, és a Tizenkettek Kvórumának, illetve az összes többi általános felhatalmazott megerõsítésére. Az evangélium igaz; ez a világ reménysége; haladni fog elõre, amíg be nem teljesíti mindazt, amit véghez kell vinnie. Így hagyom veletek szeretetemet és tanúbizonyságomat, Jézus Krisztus nevében, ámen.