Elder Dallin H. Oaks
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Azok, akik viselik az ároni papságot, megnyitják az ajtót minden egyháztagnak, aki érdemes arra, hogy vegyen az úrvacsorából, s élvezze az Úr Lelkének társaságát, valamint az angyalok szolgálatát.
Szeretett testvéreim, méltányolom a lehetõséget, hogy szólhatok hozzátok ma este. Megjegyzéseimet azokhoz a fiatalemberekhez címzem, akik viselik az ároni papságot, valamint a püspökökhöz és a tanácsosokhoz, akik elnökölnek felettük. Az ároni papság viselõinek az úrvacsorában való szolgálattal, az úrvacsora egyháztagoknak történõ kiosztásával kapcsolatos szent tevékenységeirõl fogok beszélni.
I.
1829. május 15-én Keresztelõ János visszaállította a földön az ároni papságot. Úgy tette ezt, hogy kezeit Joseph Smith-re és Oliver Cowderyre fektette, és ezeket a szavakat mondta: „Szolgatársaim, a Messiás nevében rátok ruházom az Ároni Papságot, amely az angyalok szolgálatának, a bûnbánat evangéliumának és az alámerítéssel történõ, bûnbocsánatra való keresztelésnek kulcsait foglalja magában; és ez a hatalom mindaddig nem vétetik el a földrõl, amíg Lévi fiai igaz áldozatot mutatnak be az Úrnak” (T&Sz 13:1).
Késõbb az Úr ezeket a további igazságokat nyilatkoztatta ki: „Az alacsonyabb papság . . . , amely az angyalok szolgálatának és az elõkészítõ evangéliumi szolgálatnak kulcsát tartja;
Ez az evangélium a bûnbánatnak, a keresztségnek és a bûnök bocsánatának evangéliuma” (T&Sz 84:26-27).
Mit jelent az, hogy az ároni papság viseli „az angyalok szolgálatának” és a „bûnbánatnak, a keresztségnek és a bûnök bocsánatának kulcsait”? A jelentését megtaláljuk a keresztelés szertartásában és az úrvacsorában. Keresztelés a bûnök bocsánatára, és úrvacsora a keresztelés szövetségeinek és áldásainak megújítására. Mindkettõt bûnbánatnak kellene megelõznie. Amikor megtartjuk azokat a szövetségeket, amiket ezekben a szertartásokban tettünk, azt az ígéretet kapjuk, hogy az Õ Lelke mindig velünk lesz. Az angyalok szolgálata ennek a Léleknek az egyik megnyilvánulása.
II.
Az Úr által tanított tantétellel kezdjük. Jézus azt tanította szolgálata alatt, hogy a keresztelés szükséges az üdvözüléshez. „Ha valaki nem születik víztõl és Lélektõl, nem mehet be az Isten országába” (Jn. 3:5). A keresztelés az elsõ a megszabadító szertartások közül. Amikor megkeresztelkedünk, kötelezettséget vállalunk, hogy magunkra vesszük Jézus Krisztus nevét, szolgáljuk Õt, és betartjuk parancsolatait.
Szolgálata végén Jézus bevezette az úrvacsorát. Megtörte a kenyeret, megáldotta és tanítványainak adta ezekkel a szavakkal: „Vegyétek, egyétek; ez az én testem” (Mt. 26:26). „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Luk. 22:19). Vette a poharat, hálát adott, s nekik adta ezt mondván: „ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bûnöknek bocsánatára” (Mt. 26:28).
Amikor bevezette az úrvacsorát, az Üdvözítõ tanított és ígéreteket tett a Szentlélekrõl. Az utolsó vacsoraként ismert szent eseményen Jézus elmagyarázta a Vigasztaló - ami a Szentlélek - küldetését. A Vigasztaló bizonyságot tesz Róla, és kinyilatkoztat más igazságokat. Jézus azt is elmagyarázta, el kell hagynia tanítványait azért, hogy a Vigasztaló eljöjjön hozzájuk. Amikor elment, azt mondta nekik: „elküldöm azt ti hozzátok” (Jn. 16:7). Feltámadása után arra kérte apostolait, hogy tartózkodjanak Jeruzsálemben, mígnem felruháztatnak „mennyei erõvel” (Luk. 24:49). Az az erõ akkor jött, amikor „a megígért Szent Lelket kitöltötte” az apostolokra pünkösd napján (lásd Ap.csel. 2:33).
Hasonlóképpen, amikor az Üdvözítõ bevezette az úrvacsorát az új világban, megígérte: „aki eszi ezt a kenyeret, az én testembõl lelke javára eszik; és aki ebbõl a borból iszik, az az én vérembõl lelke javára iszik; és annak lelke sohasem fog megéhezni, sohasem fog megszomjazni hanem örökké telve lesz vele” (3 Ne. 20:8). Nyilvánvaló annak az ígéretnek a jelentése: „Miután az egész tömeg evett és ivott, mindannyian elteltek a Szentlélekkel” (3 Ne. 20:9).
Az úrvacsoravétel és a Szentlélek társasága közti közvetlen kapcsolat az úrvacsorán a kinyilatkoztatott imában nyer magyarázatot. Amikor veszünk a kenyérbõl tanúságot teszünk arról, hogy magunkra akarjuk venni Jézus Krisztus nevét, mindig megemlékezünk Róla, és betartjuk parancsolatait. Amikor így teszünk, bírjuk azt az ígéretet, hogy Lelke mindig velünk lesz (lásd T&Sz 20:77).
A Szentlélek társaságának folyamatos birtoklása a legértékesebb, amit bírhatunk a halandóságban. A Szentlélek ajándékát a melkisédeki papság felhatalmazottja adományozta nekünk keresztelésünk után. De hogy megértsük ennek az ajándéknak az áldásait, mentesnek kell maradnunk a bûnt•l. Amikor bûnt követünk el, tisztátalanná válunk, és az Úr Lelke visszahúzódik tõlünk. Az Úr Lelke nem lakozik „tisztátalan templomban” (lásd Móziás 2:36-37; Alma 34:35-36; Hél. 4:24), és semmi tisztátalan dolog sem lakhat az Õ jelenlétében (lásd Ef. 5:5; 1 Ne. 10:21; Alma 7:21; Mózes 6:57).
Néhány héttel ezelõtt láncfûrészt használtam, hogy ledöntsek egy fát a hátsó udvaromban. Piszkos munka volt, s mire elkészültem, fûrészpor és olaj mocskos keverékével fröcskölõdtem tele. Ebben az állapotban senkivel sem akartam találkozni. Csak meg akartam vízben tisztulni, hogy újra kényelmesen érezzem magam más emberek jelenlétében.
Közületek fiatal férfiak, és vezetõitek közül senki sem élt bûn nélkül a keresztelése óta. A keresztelést követõen további megtisztításról való gondoskodás nélkül mindegyikünk elvész a lelki dolgok számára. Nem birtokolhatjuk a Szentlélek társaságát, és az utolsó ítéletnél kitasszíttatunk mindörökre (lásd 1 Ne. 10:21). Milyen hálásak vagyunk, hogy az Úr biztosított egy eljárást egyházának minden egyes megkeresztelt tagja számára, hogy idõnként megtisztuljanak a bûn mocskától. Az úrvacsora elengedhetetlen része ennek az eljárásnak.
Parancsolatot kaptunk, hogy bánjuk meg bûneinket, megtört szívvel és bûnbánó lélekkel menjünk az Úrhoz, s vegyünk az úrvacsorából annak szövetségei szerint. Amikor így megújítjuk keresztelkedéskor kötött szövetségeinet, az Úr megújítja keresztelõnk megtisztító hatását. Így megtisztulunk, s Lelke mindig velünk lehet. Ennek fontossága nyilvánvaló az Úrnak abban a parancsolatában, hogy vegyünk úrvacsorát (lásd T&Sz 59:8-9).
Nem hangsúlyozhatjuk túl az ároni papság ebben való fontosságát. Ezek a létfontosságú lépések mind a bûnök bocsánatára vonatkoznak, ami a keresztelés megszabadító és az úrvacsora megújító szertartásán keresztül valósul meg.
III.
Szoros összefüggésükben az ároni papság e szertartásai szintén létfontosságúak az angyalok szolgálatához.
„Az ‘angyal’ szót a szentírásokban akármely, Isten üzenetét hordozó mennyei lényre használják” (George Q. Cannon, Gospel Truth, vál. Jerreld L. Newquist [1987.], 54). A szentírások számos olyan esetet mondanak el, ahol egy angyal jelent meg személyesen. Egy angyal megjelenése Zakariásnak és Máriának (lásd Lk. 1), Benjámin királynak és Nefinek, Hélamán fiának (lásd Móziás 3:2; 3 Ne. 7:17-18) csak néhány példa. Amikor fiatal voltam, azt gondoltam, csak az ilyen személyes megjelenések jelentetik az angyalok szolgálatát. Az ároni papság fiatal viselõjeként nem gondoltam, hogy angyalt fogok látni, és azon tûnõdtem, vajon mi dolga az ároni papságnak az ilyen megjelenésekkel.
De az angyalok szolgálata láthatatlan is lehet. Az angyali üzenetek szólhatnak az elméhez egy hang vagy pusztán gondolatok, érzések által. John Taylor elnök ecsetelte: „Isten angyalainak vagy hírnökeinek cselekedete az elmében olyan, hogy a szív megértheti . . . a kinyilatkoztatásokat az örökkévaló világból” (Gospel Kingdom, vál. G. Homer Durham [1987.], 31).
Nefi az angyalok szolgálatának háromféle megnyilatkozását írta le, amikor lázadó bátyjait emlékeztette, hogy (1) láttak „egy angyalt”, (2) „többször hallották hangját”, és (3) egy angyal „szólt hozzájuk halk és szelíd hanggal”, bár õk „érzéketlenek maradtak”, és „nem voltak érzékenyek szavaira” (1 Ne. 17:45). A szentírások sok más kijelentést is tartalmaznak azzal kapcsolatban, hogy angyalokat küldtek az evangélium tanítására, és Krisztushoz vinni az embereket (lásd Móz. 1:14; Alma 39:19; Moró. 7:25, 29, 31-32; T&Sz 20:35). A legtöbb angyali közlést inkább érezzük vagy halljuk, mint látjuk.
Hogyan tartja az ároni papság az angyalok szolgálatához való kulcsot? A válasz ugyanaz, mint ami az Úr Lelkét illeti.
Általánosságban, a lelki társaság és közlés áldása csak azok számára érhetõ el, akik tiszták. Ahogy korábban magyaráztam, a keresztelés és az úrvacsora ároni papsági szertartásain keresztül megtisztulunk bûneinktõl, és azt az ígéretet kapjuk, hogy ha megtartjuk szövetségeinket, Lelke mindig velünk lesz. Hiszem, ez az ígéret nemcsak a Szentlélekre utal, hanem az angyalok szolgálatára is, mert „az angyalok is a Szentlélek ereje által beszélnek; tehát õk is Krisztus szavával szólnak” (2 Ne. 32:3). Tehát azok, akik viselik az ároni papságot, megnyitják az ajtót minden egyháztagnak, aki érdemes arra, hogy vegyen az úrvacsorából, s élvezze az Úr Lelkének társaságát, valamint az angyalok szolgálatát.
IV.
A tantételek, amikrõl most beszéltem, megtalálhatók a szentírásokban. A szentírásokból azt is tudjuk, hogy akik a papságban ténykednek, Isten nevében cselekednek (lásd T&Sz 1:38; 36:2). Szeretném feleleveníteni azt, hogyan kell a tanítóknak, papoknak és diakónusoknak teljesíteni szent felelõsségeiket, hogy Isten nevében cselekedjenek az Úrvacsora elõkészítésében, megáldásában és szétosztásában. Nem fogok részletes szabályokat javasolni, mivel világméretû egyházunkban a különféle egyházközségek és gyülekezetek körülményei oly eltérõek, hogy egy sajátos szabály, ami szükségszerûnek tûnik az egyik helyzetben, alkalmatlan lehet egy másikban. Inkább ajánlok egy tantételeken alapuló elvet. Ha mindenki megérti ezt az alapelvet, és azzal összhangban cselekszik, csekély mértékben lesz szükség szabályokra. Ha szabályokra vagy tanácsra van szükség egyedi esetekben, akkor a helyi vezetõk gondoskodhatnak azokról, a tantételekkel és az azokkal összefüggõ alapelvekkel összhangban.
Az alapelv, amit javaslok az úrvacsorában közremûködõk - legyenek akár elõkészítõk, megáldók vagy szétosztók - irányítására, az, hogy nem szabad semmi olyat tenniük, ami elvonja bármely tag figyelmét az imádságról és a szövetség megújításáról. Ez az alapelv, hogy ne vonjuk el mások figyelmét, néhány társelvet javasol.
A diakónusok, tanítók és papok mindig tisztán jelenjenek meg, áhitatosan viselkedjenek, amikor teljesítik ünnepélyes és szent felelõsségüket. A tanítók különleges feladata a legkevésbé látványos, de méltósággal, csendesen és áhitattal kell végezni. A tanítóknak mindig emlékezniük kellene arra, hogy a jelképek, amiket elõkészítenek, az Úr testének és vérének jelképei.
A papoknak tisztán és érthetõen kell mondaniuk az úrvacsorai imát, hogy elkerüljék a figyelem elvonását a szent eseményrõl. Azok az imák, amiket gyorsan elhadarnak vagy halkan eldörmögnek, nem segítenek ebben. Minden jelenlévõt segíteni kell, hogy megértse, a szertartás és a szövetségek oly fontosak, hogy az Úr meghatározta a pontos szavakat, amiket el kell mondani. Mindenkinek segíteni kell, hogy azokra a szent szavakra összpontosítson, amint megújítja a szövetségeket az úrvacsorában való résztvétellel.
Úgy érzem, el kell mondanom ifjúságom egy fájdalmas élményét ezzel kapcsolatban. 16 éves papként éppen csak megkezdtem rádiós bemondó mellékállásomat egy helyi állomásnál. Miután egyházközségünkben elmondtam az imát az úrvacsorai asztalnál, egy jelenlévõ lány azt mondta, úgy hangzott, mintha egy reklámszöveget olvastam volna. El tudjátok képzelni, hogy szégyelltem magam? Az a rendreutasítás még 50 év múlva is fáj. Testvérek, emlékezzetek azoknak a szent szavaknak a fontosságára! Az Úr szolgájaként imádkoztok az egész gyülekezet nevében. Beszéljetek úgy, hogy hallják és megértsék, s mondjátok komolyan!
A diakónusoknak áhitatosan és fegyelmezetten kell szétosztaniuk az úrvacsorát, szükségtelen mozdulatok és kifejezések nélkül, melyek felhívják rájuk a figyelmet. Minden cselekedetükben el kell kerülniük, hogy a gyülekezet bármely tagjának figyelmét elvonják az imádságról és a szövetségrõl, amit kötnek.
Mindenki, aki közremûködik az úrvacsorában - az elõkészítésben, megáldásban vagy szétosztásban - legyen jólápolt, és öltözzék szerényen, kerülve személyes külsõ megjelenésében mindent, ami különleges figyelmet fordít felé! Külsõ megjelenésében és cselekedeteiben egyaránt kerülnie kell, hogy megzavarjon bármely jelenlévõt az imádságra és a megkötendõ szövetségre fordított teljes figyelememben, ami az úrvacsorai szertartás célja.
Ez az alapelv, ami arra vonatkozik, hogy ne zavarjunk meg másokat, a látható és a láthatatlan dolgokra is vonatkozik. Ha valaki nem érdemes arra, hogy közremûködjön ebben a szent szertartásban, és errõl bármely jelenlévõ tud, akkor részvétele súlyos zavaró tényezõ annak a személynek. Fiatal férfiak, ha közületek bárki érdemtelen, késedelem nélül beszéljen püspökével! Szerezze meg útmutatását arra vonatkozóan, mit kell tennie, hogy alkalmassá váljon érdemesen és megfelelõen részt venni papsági kötelességeiben!
Van egy utolsó javaslatom. Azoknak a papoknak a kivételével, akik megtörik a kenyeret, mindenkinek, aki viseli az ároni papságot egyesülnie kell abban, hogy énekli az úrvacsorai éneket, ami által imádkozunk és felkészülünk az úrvacsorára. Senkinek sincs nagyobb szüksége arra a lelki elõkészületre, mint a papságot viselõknek, akik majd közremûködnek benne. Fiatal testvéreim, fontos, hogy énekeljétek az úrvacsorai éneket. Kérlek, tegyétek meg!
Az ároni papság tartja a „bûnbánatnak, a keresztségnek és a bûnök bocsánata evangéliumának” kulcsait (T&Sz 84:27). Az Üdvözítõ engesztelõ áldozatának megtisztító hatalma megújul számunkra, amint veszünk az úrvacsorából. Az ígéret, hogy „Lelke mindig [velünk] lehet” (T&Sz 20:77), elengedhetetlen lelkiségünk számára. Az ároni papság szertartásai létfontosságúak mindezekhez. Tanúságomat teszem arról, hogy ez igaz, és imádkozom, hogy testvéreink az ároni papságban megértsék, milyen fontosak szent felelõsségeik, és hogy azokban érdemesen cseleledjenek. Jézus Krisztus nevében, ámen.
Previous
