„Micsoda hatalommal . . . cselekedtétek ti ezt?” James E. Faust elnök Isten papsága a világban a jót szolgáló rendkívüli hatalmmá vált . . . . Ezt a nagyszerû hatalmat . . . ránk bízták; nem gyengíthetjük azzal, hogy kudarcot vallunk felelõsségeinkben! Szeretett testvéreim, kifejezére juttatom szeretetemet és megbecsülésemet nektek, mint Isten papsága viselõinek, odaadásotokért és hûségetekért. Ennek az évnek az elején három fiam és én meglátogattuk Franciaországban azokat a helyeket, ahol apám harcolt az Egyesült Államok hadseregében az 1. világháborúban. Nagy volt a szenvedés és szörnyûek voltak a következmények mindazok számára, aki részt vettek abban a háborúban. Milliók vesztették életüket. Bár édesapámat nem ölték meg, haláláig szenvedett a lelki és fizikai sebektõl. Borzasztó élményei dacára naplóját a következõ elõszóval látta el: „Ha újra meg kellene tennem, megtenném, mert ez lenne a kötelességem.”1 Ahogy 80 évvel késõbb beutaztuk a gyönyörû vidéket, meglátogattuk csaták helyszíneit és mindkét oldal harcosainak temetõit. Párizson kívül a katonai temetõben Stanford Hinckley keresztjén nyugvó kezemmel felhívtam Hinckley elnököt telefonon, hogy kifejezzem érzéseimet az alkalomból. Az I. világháború a mi családunk számára különösen tragikus volt, mert apámnak volt néhány másodunokatestvére, akik az ellenség oldalán harcoltak több azonos, fõ csatatéren. Végül megismerkedtünk ezekkel a rokonokkal és rájöttünk, hogy tisztességes, istenfélõ keresztények. Semmi közük sem volt a nagy geopolitikához, vagy a háború okaihoz. Mint édesapám, hazájukat szolgálták, mert az volt a kötelességük. Az I. világháború és az azt követõ többi oly nagy szenvedést hozott, és számtalan ártatlan ember halálát okozta. A legegyszerûbben kifejezve, a háborúkat igen gyakran a nagyfokú hatalomvágy okozza. Ma este hozzátok, a papságot viselõ ifjakhoz szeretnék beszélni a hatalomról, annak helyes használatáról, és a hozzá társuló kötelesség teljesítésérõl. A hatalom nagyon vonzó. Lehet jó és rossz is. A fejlõdés éveiben ti ifjak az egyik vagy a másik fajta alakban megjelenõ hatalomhoz vonzódtok. Ezek között gyakran vannak sport bálványok, elõadómûvészek, gazdag emberek, és olyanok, akiknek politikai hatalmuk van. Sajnos néhány fiatal férfi - különösen azok, akik alacsonyan képzettek, akik nem kerültek be valamilyen válogatott csapatba vagy akiket nem választottak ki arra, hogy egy különlegesen válogatott kórusban énekeljenek - elutasítottságot érezhet, és olyan csoportokba csábíthatják õket, melyekrõl azt hiszik, kárpótolja õket alkalmatlanságukért. Ez az elfogadás vagy hatalom utáni éhség vonzza õket - mint éjjeli lepkét a fény - az utcai bandákhoz és más társaságokhoz, amik erõszakosak lehetnek és olyan szokásokat erõsíthetnek, amelyek veszélyesek a testre és a lélekre nézve. Ti, a papság fiatal viselõi, hozzájuthattok a legnagyszerûbb hatalom forrásához a földön. Ez Isten papsága. Teljes ellentétben más hatalmi forrásokkal a szent papság, helyes használatán keresztül, folyamatosan építi a lelki és fizikai erõt, ami kitart az örökkévalóságon át. Ez „elválaszthatatlanul a mennyei hatalmakhoz van kapcsolva” és „csak a becsület alapelvei szerint lehet gyakorolni”.2 Joseph Smith próféta a papságot illetõen kijelentette: „[Ez] az a csatorna, melyen keresztül minden tudás, tantétel, a megváltás terve, és az összes fontos ügy kinyilatkoztatott a mennybõl . . . Ez az a csatorna, melyen keresztül a Mindenható továbbra is kinyilatkoztatja Magát az emberek fiainak a mai idõkben, s amelyen keresztül tudatja céljait az idõ végezetéig.”4 Ez a hatalom kötelességeink teljesítésében tanúsított hûségünk arányában adatik meg. Ahogy Joseph próféta megjegyezte: „Az Úr hatalmat adott nekünk az elvégzendõ munka arányában, erõt az elõttünk álló megpróbáltatások szerint, kegyelmet és segítséget, amint azt szükségleteink megkívánják.”4 Például Illés próféta, papságát használva, képes volt tüzet elõhívni a mennybõl, hogy bemutassa Isten hatalmát. Mielõtt Hugh B. Brown általános felhatalmazott lett, Angliában, a kanadai seregben szolgált, és nagy hatalmat tartott kezében. Az emberek vigyázzban álltak elõtte és „uram”-nak szólították. Egy nap Brown testvér üzenetet kapott, hogy várják a kórházban. Amikor odaért, valaki bevezette egy kicsiny szobába, ahol egy beteg fiatalember feküdt. Brown testvér emlékezett rá, hogy egyszer annak a fiatal férfinak vasárnapi iskolai tanítója volt. „Brown testvér - mondta a fiatalember, - használná felhatalmazását érdekemben? Az orvosok azt mondják, nem maradok életben. Adna nekem egy áldást?” Minden büszkeség, amit Brown testvér a király egyenruháját viselve érzett, eltûnt, amint kezeit a fiú fejére tette, és áldást adott neki. Nem a király seregében szolgáló tiszt akármilyen felhatalmazásából származó segítségre volt szüksége a fiúnak, hanem a papság felhatalmazásából származó segítségre.5 A papsági hatalommal komoly felelõsségek járnak. Valójában csak akkor élvezhetjük a papsági hatalmat, amikor tesszük a kötelességünket. Ennek az egyháznak a papsága kapott néhány kemény leckét a múltban kötelességére vonatkozóan. A korai testvérek nem voltak alávetve ellenõrzésnek és próbáknak. Joseph próféta vezetése alatt az Úr tanította és megvizsgálta õket. Üldözöttek voltak, és könyörtelenül megtanulták kötelességüket. Sokan kudarcot vallottak. Néhányan a régi testvérek közül olyan megpróbáltatásokat viseltek el háromszor, mielõtt végül menedéket találtak ezekben a völgyekben, amelyek megkeményítették, csiszolták õket. A próbák közül az elsõ Sion tábora volt 1834 tavaszán és nyarán. A második mindössze négy évvel késõbb következett több ezer szent Missouriból Illinoisba való telepítése alkalmával. Tizenkét évvel késõbb jött a hõsies kivonulás Illinois-ból Winter Quartes-be, és a rákövetkezõ évben a kontinens nyugati részének völgyeibe. Sion táborát azért szervezték, hogy visszahelyezzék a szenteket Jackson megyébe, Missouriban. Ebben a „Sion felszabadítására irányuló erõfeszítésben”6 mintegy 200 férfi utazott több mint ezer mérföldet a legnagyobb megpróbáltatások közepette Joseph Smith próféta személyes vezetése alatt. George A. Smith-t 16 évesen, kiválasztották, hogy a táborral menjen tovább, s õ megörökített néhányat azon szenvedések, megpróbáltatások és nehézségek közül, amin a testvérek keresztülmentek. Kifejtette, hogy 1834. május 26-án „rendkívül meleg nap volt, sokat szenvedtünk a szomjúságtól, és arra kényszerültünk, hogy a pocsolyákból igyunk, amik élõ teremtményekkel voltak tele. Itt tanultam meg a fogaimmal átszûrni a férgeket.”7 A következõ nap a kimerült Solomon Humprey lefeküdt a földre és elaludt. „Amikor felébredt, egy feltekeredett csörgõkígyót látott a fejétõl egy lábnyira . . . [feküdni] közte és kalapja között, amit kezében tartott, amikor elaludt. A testvérek köréje gyûltek, s azt mondták: ‘Ez egy csörgõkígyó, öljük meg!’ Humprey testvér azt mondta: ‘Ne! Megvédem, nem fogjátok bántani, mert õ és én jót szundítottunk együtt.’”8 Én nem vágyom arra, hogy egy csörgõkígyóval szundikáljak! George A. Smith testvér jegyezte le: „Joseph próféta ugyanolyan kimerült és fáradt volt, mint mindenki más az út során. Amellett, hogy gondoskodott a tábor ellátásáról, s elnökölt fölötte, az idõ legnagyobb részében gyalogolt, és fájó lábai véresre hólyagosodtak, ami természetes velejárója volt a napi 25-40 mérföldes gyalogolásnak a meleg évszakban. De az egész út során sohasem morgott vagy panaszkodott, míg a legtöbb férfi panaszkodott neki . . . a szûkös ellátásra, a kenyér gyenge minõségére, . . . a kukacos sonkára és sajtra, satöbbi . . . Bár mi voltunk Sion tábora, sokan közülünk elhanyagolták imáikat, megondolatlanok, gondatlanok, elõvigyázatlanok, buták vagy ördögiek voltak . . . Joseph-nek türelmesnek kellett lennie velünk, és úgy kellet tanítania minket, mint a gyerekeket. Mindamellett sokan voltak, akik sohasem morgolódtak, mindig készen álltak, s hajlandóak voltak megtenni, amit vezetõink kívántak.”9 Bár Sion tábora kudarcba fulladt azon kifejezett célját illetõen, hogy visszahelyezze földjeikre a szenteket Jackson megyében, szigorú tanításként felbecsülhetetlen értéket jelentett. Megtanulták, hogy a hit fontosabb, mint maga az élet. Az 1835. február 14-én tartott konferencián a Tizenkét Apostol és a Hetvenek Kvóruma azok soraiból kerültek ki, akik Sion táborában szolgáltak. Ezek a derék testvérek vezették az egyházat az elkövetkezõ 50 évben. Az Úr tanított egy másik nagyszerû kötelességet az egyház történetének ebben az idõszakban. A 104. fejezetben az Úr kifejti az egyházi rendet a szegények ellátását illetõen: „Aki tehát elvesz a bõségbõl, amit én teremtettem és az evangélium törvénye szerint nem ad az õ részébõl a szegényeknek és nélkülözõknek, az a gonoszok között, a pokolban kinlódva fogja magát találni.”10 Ezzel a példával 1839 januárjában a Missouriból való kivonulás során a testvérek közül sokan megfogadták, hogy „kitartanak egymás mellett és támogatják egymást . . . amíg egy sem marad, aki el akarja hagyni az államot.”11 1839 februárjának zord hidegében Daniel Stillwell Thomas így emlékezett: „Mielõtt átkeltünk [a Mississippi folyón], lerakodtuk szekerünket és visszaküldtük, hogy [így] segítsünk kihozni a szegényeket, és eképpen mentsük meg életüket a csõcseléktõl, mely még mindig fenyegette õket.”12 Daniel Thomasnak öt gyermeke volt, és mindössze egy pár cipõje, amin mindannyian osztoztak, mégis visszaküldte a szekeret, hogy megmentse a szûkölködõ szenteket. Késõbb, 1845. október 6-án, a papság egy csoportja találkozott a Nauvoo Templomban, és ünnepélyesen aláírták az írásba fektetett szövetséget, miszerint gondoskodnak az eszközökrõl, hogy a szegényeket és szûkölködõket összetartsák a szentek csoportjával a nagy, nyugatra való vándorlás során. 1846-ban a tanács úgy döntött, hogy a meghatalmazottak még a templomépületeket is eladhatják Nauvoo-ban és Kirtlandban, s az egyház minden tulajdonát, hogy segítsenek a szenteknek továbbvonulni nyugat felé.13 Ma az egyház papságának állandó kötelessége, hogy gondoskodjon minden tagról, beleértve a szegényeket és a szûkölködõket, az özvegyeket, az árvákat, az egyedülálló anyákat és családjukat.További kötelességünk napjainkban, hogy fokozott erõfeszítéseket tegyünk azért, hogy szeressük testvéreink között a lelki szegényeket, hogy így õk és családjuk „békességet nyerjenek ezen a földön és a túlvilágon.”14 Ti, az ároni papság fiatal férfiai, éppen csak futó pillantást vetettetek a megelégedésre, amely abból származik, hogy papságotokat becsületesen használjátok. Ez a papság viseli „az angyalok szolgálatának . . . kulcsát.”15 A papok engedélyt kaphatnak arra, hogy elvégezzék a bûneink bocsánatára való keresztelés szent szertartását. Az ároni papság szolgál az úrvacsorában és osztja ki szent jelképeit. Mindkét szertartás közvetlenül kapcsolatban áll az Üdvözítõ engesztelõ áldozatával. Azonkívül, mint házi tanító társak, segítenetek kell õrizni az egyházat, miközben arra ösztönzitek a tagokat, „hogy imádkozzanak . . . és minden családi kötelezettségüknek tegyenek eleget.”16 Különösen hozzátok, csodálatos fiatal férfiak, egy másik kötelesség is tartozik. Ez pedig az, hogy kövessétek a felhatalmazásukat illetõen fölöttetek állók tanításait. Hallgassatok szüleitekre! Engedelmeskedjetek nekik, akár egyetértetek velük, akár nem! Õk jobban szeretnek benneteket, mint bárki más, és szívük tele az irántatok való igen nagy érdeklõdéssel. Hallgassatok kvórumlnökötökre, püspökötökre, cövekelnökötökre, az apostolokra, látnokokra és kinyilatkoztatókra - különösen Hinckley elnökre - csakúgy, mint az egyház más általános felhatalmazottaira! Az erény útjaira fognak vezetni benneteket. Isten papsága a világban a jót szolgáló rendkívüli hatalommá vált. Többé már nem vagyunk maroknyi nép a társadalom peremén. A jó eme nagyszerû hatalmát ránk bízták; nem gyengíthetjük azzal, hogy nem teszünk eleget felelõsségeinknek! Erényességgel kell felvérteznünk magunkat! Kötelességünk, hogy minden tekintetben érdemesek legyünk azért, hogy segítségül hívhassuk a papság minden nagyszerû hatalmát. Teljesen õszintének kell lennünk minden dologban. Erkölcsileg tisztának. Segítenünk kell a szegényeket és a nélkülözõket. Isten nagyszerû seregeként megbizatásunk, hogy elõremozdítsuk az igazság és becsületesség ügyét szerte a világon. Testvérek, mi vagyunk a feltámadott Krisztus felhatalmazott szolgái. Ezzel a felhatalmazással jár az a kötelesség, hogy elõrevigyük ezt a szent munkát a világban. Részesei vagyunk az egész világon legnagyszerûbb testvériségnek. Felelõsségre vonnak bennünket majd azért, amit teszünk a kulcsokkal, hatalommal és felhatalmazással, mely megadatott nekünk. Igaznak kell lennünk e nagyszerû bizalommal szemben minden tekintetben. Amint a jövõbe tekintünk, továbbra is lesznek akadályok, nehézségek, megpróbáltatások, és lesz ellenállás. A Sátánnak több eszköz áll rendelkezésére, mint korábban, hogy megtévessze, eltérítse és megrontsa népünket. Továbbra is vizsgálat alá esünk. Egy nap a jövõben Gordon B. Hinckley elnökön át Joseph Smith prófétáig el kell számolnunk azzal, mit tettünk e nagyszerû hatalommal, amit az Úr ruházott ránk. Hálásak vagyunk azért, hogy az Úr munkája oly erõteljesen halad elõre Gordon B. Hinckley elnök vezetése alatt. Az Üdvözítõ halála után apostolai nagyszerû és csodálatos dolgokat vittek végbe az Õ nevében. Kajafás és a fõpapok megkérdezték Pétert és Jánost: „Micsoda hatalommal . . . cselekedtétek ti ezt?”17 Mint Péter, mi is kijelenthetjük a világnak, hogy mindez a szent papság hatalma által, és azon keresztül, valamint „a názáreti Jézus Krisztus nevében”18 történik. Ez az én ünnepélyes bizonyságom Jézus Krisztus nevében, ámen. MEGJEGYZÉSEK 1. George A. Faust naplója, a szerzõ birtokában, 1. 2. T&Sz 121:36. 3. History of the Church, 4:207. 4. History of the Church, 1:176. 5. Hugh B. Brown: „Be What You Will to Be”, Brigham Young University Speeches of the Year, eredetibõl ádolgozva (1976. feb. 14.), 8-9. 6. B. H. Roberts, a History of the Church elõszavában, 3:x1. 7. „History of George Albert Smith”, gépelt kézirat, A Történelmi Osztály Levéltára, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza, 17. 8.„History of George Albert Smith”, 18. 9. „History of George Albert Smith”, 33. 10. T&Sz 104:18. 11. History of the Church, 3:251; lásd még 3:250, 252-255. 12. „To the Editor and the Readers of the Lehi Post” (év nélkül), A Történelmi Osztály Levéltára, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza, 3. 13. Lásd Brigham Young: Manuscript History of Brigham Young, 1846-47., szerk. Elden J. Watson (1971.), 145. 14 T&Sz 59:23. 15. T&Sz 84:26. 16. T&Sz 20:51. 17. Ap. csel. 4:7. 18. Ap. csel. 4:10.