Thomas S. Monson elnök
elsõ tanácsos az Elsõ Elnökségben
Mindannyian tanuljunk Tõle, higgyünk Benne, bízzunk Benne, kövessük Õt, engedelmeskedjünk neki! Ha ezt tesszük, olyanokká válhatunk, mint Õ.
Öröm és kiváltság számomra elõttetek, a papság viselõinek ily nagy látható és nem látható közönsége elõtt állni. Az általános papsági gyûlések mindig kellemes élményt nyújtottak számomra az ároni papságban töltött napjaimtól kezdve egészen mostanáig. „Eljönni, figyelni a próféta hangjára, és hallani az Isten igéjét”
1, mint ahogy azt énekeskönyvünk egyik himnusza állítja, nagy becsben tartott áldás.
Megerõsítjük Gordon B. Hinckleyt Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnökeként, az egyház mai napi prófétájaként, látnokaként és kinyilatkoztatójaként. Egy levél, amit egy büszke apától kaptam, beszámol az akkor ötéves fiával való élményérõl, és a gyermeknek az egyház elnöke iránt érzett szeretetérõl, és vágyáról, hogy versenyre keljen az elnök példamutatásával. Ezt írta az apa:
„Amikor Christopher ötéves volt, vasárnaponként csaknem egyedül készült fel az egyházi gyûlésekre. Egy bizonyos vasárnapon úgy döntött, hogy öltönyt és nyakkendõt fog viselni, amit addig sosem hordott. A beépített szekrényt saját maga átkutatta egy az idõsebbektõl levetett nyakkendõért, s talált is egy meglehetõsen használt felcsatolható nyakkendõt, amelyet nem kellett megkötni. Fehér ingéhez erõsítette, aztán felöltötte azt a kis tengerész kabátkát, ami évek óta ott lógott a fiúk szekrényében.
Egyedül ment be a fürdõszobába, és precízen tökéletesre fésülte szõke haját. Körülbelül akkor léptem be a fürdõszobába, hogy utolsókat simítsak magamon a készülõdés során. Christophert ott találtam, ahogy ragyogó arccal nézte magát a tükörben. Anélkül, hogy tekintetét levette volna tükörképérõl, büszkén kiáltotta: ‘Nézd papa, Christopher B. Hinckley!’” És az apa rájött, hogy egy fiúcska az Úr prófétáját figyelte.
Gyermekeink figyelnek. Örökkévaló leckéket szívnak magukba. Alakítják jövõjüket. Milyen példát mutatunk nekik?
Évekkel ezelõtt, amikor legkisebb fiunk, Clark, vallási órán vett részt a Brigham Young Egyetemen, az oktató az elõadás alatt megkérdezte Clarktól: „Melyik az az édesapádtól kapott életpélda, amelyre a legjobban emlékszel?”
Az elõadó késõbb írt nekem, hogy elmesélje, milyen választ adott Clark az osztály elõtt: „Amikor az ároni papságban diakónus voltam, elmentünk fácánra vadászni az idahói Malad közelébe. Hétfõi nap volt - a vadászati szezon utolsó napja. Számtalan mezõn gyalogoltunk át, miközben fácánokat kerestünk, de csak néhányat láttunk, és azokat is elhibáztuk. Akkor apa azt mondta nekem: ‘Clark, ürítsük ki fegyvereinket, és tegyük õket ebbe az árokba! Azután letérdelünk imádkozni.’ Azt hittem, apa több fácánért fog imádkozni, de tévedtem. Elmagyarázta nekem, hogy Elder Richard L. Evans súlyos beteg, és hogy azon a bizonyos napon, déli tizenkét órakor a Tizenkettek Kvórumának tagjai - akárhol is vannak akkor - letérdelnek, s valamiféleképpen mégiscsak együtt buzgón imádkoznak hittel Elder Evansért. Levettük sapkánkat, letérdeltünk, imádkoztunk.”
Jól emlékszem az esetre, de álmodni sem mertem volna, hogy egy fiúgyermek figyelt, tanult, építette saját bizonyságát.
Elemezve a statisztikai teljesíményét azoknak, akik diakónusként, tanítóként, vagy papként viselik az ároni papságot, aggodalom tölt el minket amiatt, hogy a diakónusok milyen jelentõs számban csúsznak inaktivitásba, ezzel elmulasztva azt, hogy a megfelelõ idõben tanítókká szenteljék õket. Ugyanez igaz néhány fiatalra, akik tanítók, de nem felszentelt papok - és különösen azokra a papokra, akik sosem nyerik el a melkisédeki papságot. Testvérek, ennek soha nem szabadna megtörténnie! Félelmetesen nagy felelõsségünk, hogy irányítsuk, inspiráljuk ezeket a fiatalembereket a papsági ösvényen, hogy ne legyen olyan bûn- vagy tévedéslavina, amely megállítja fejlõdésüket, vagy eltéríti õket örökkévaló céljaiktól.
Püspökök és püspökök tanácsosai! Vállakoznátok-e arra, hogy tanulmányozzátok minden egyes ároni papsági fiatal férfi aktivitási szintjét, és hogy körvonalazzatok egy olyan tervet, amely biztosítja mindegyikük fejlõdését és aktivitását?
Egy frissen elhívott püspök a tanácsosaival tartott elsõ gyûlésén kijelentette: „Az ároni papság jelenti egyik legfontosabb felelõsségünket.” A második tanácsoshoz intézte a következõket: „Megkérlek, személyesen felelj azért, hogy minden diakónus a megfelelõ életkorban legyen érdemes és szenteljék fel tanítónak.” A másik tanácsosnak ezt mondta: „Megtennéd ugyanezt a tanítókkal kapcsolatban, hogy idõben érdemesek legyenek és pappá szenteljék õket?” Aztán a püspök így folytatta: „Ugyanezt a felelõsséget vállalom a papokkal kapcsolatban, hogy elnyerjék a melkisédeki papságot, és elderré szenteljék õket. Együtt, valamint Isten segítségével meg tudjuk tenni.” És meg is tették.
Fiataljainknak kevesebb kritikára és több olyan mintaképre van szükségük, akiket követhetnek. Ti, az ároni papsági kvórumok tanácsadói, tanítók és mintaképek vagytok a fiatal férfiak számára. Ismeritek az evangéliumot? Elkészítettétek a leckét? Ismeritek mindegyik fiút, és imádságos szívvel döntöttetek arról, miképpen hathattok értelmükre, szívükre, és hogyan segíthettek nekik jövõjük alakításában?
Emlékezzetek arra, nem elég csak feltételezni, hogy amikor tanítasz, a fiú figyel arra, amit mondasz. Hadd magyarázzam meg:
Az Egyházi Igazgatási Épület nyugati tanácstermének nevezett szoba falán függ egy csodálatos festmény, amit a mûvész, Harry Anderson készített. A festmény Jézust ábrázolja, amint egy kis kõfalon ül, körülötte sok gyermek, akik tudják, a Mester szereti õket. Minden egyes alkalommal, amikor a képet nézem, ez a szentírásrész jut eszembe: „Engedjétek hozzám jõni a gyermekeket és ne tiltsátok el õket, mert ilyeneké az Istennek országa.”2
Egy alkalommal papsági áldást adtam egy kicsi fiúcskának, akinek hamarosan egy nagyobb mûtéten kellett átesnie. Õ és szülei figyelmét arra a képre tereltem, amelyen Jézus volt látható a gyermekekkel. Aztán néhány megjegyzést tettem az Üdvözítõt és az Õ soha el nem múló szeretetét illetõen. Megkérdeztem a fiúcskától, van-e kérdése. „Igen” - felelte komolyan. - „Monson testvér, egy kisfiú hogyan szerezhet egy olyan kiskecskét és egy olyan pórázt, mint az ott a festményen?”
Egy pillanatra megdöbbentett a váratlan kérdés, kissé kétségeim támadtak tanítási képességeimet illetõen, de aztán így válaszoltam: „Jézus neked és nekem olyan ajándékokat ad, amik sokkal fontosabbak egy kecskénél vagy egy póráznál. Egy térképet ad nekünk a mennyországba vezetõ úthoz. Az Õ tanításai, példája, szeretete sokkal nagyobb ajándék, mint amit a világ kínál.”
„Jer, kövess engem”3 - hívott. És mi bölcsek vagyunk, amikor követjük Õt!
Minden fiatal férfi, aki viseli az ároni papságot, tanulja és és élje meg az Üdvözítõ tanításait, és készüljön fel a melkisédeki papság elnyerésére!
Megoszthatnám-e veletek, testvérek, egy személyes tapasztalatomat, amelyet egy tanítói kvórum elnökeként szereztem? A püspökségnek az a tagja, aki felelõsséggel tartozott irántunk, meghívta az új elnökséget és a titkárt, hogy menjenek el otthonába egy vezetõségi képzésre. Meg akarta ismerni elképzeléseinket arra vonatkozóan, miképpen akartunk eleget tenni újonnan kapott kötelességeinknek. Szívesen tettünk eleget a kérésnek azzal a feltétellel, ha meghívónk megkéri feleségét, Nettie-t, szolgáljon fel nekünk néhányat azokból a húsos pitékbõl, amelyekrõl híres volt. Megegyeztünk. Testvérek, nem figyelemreméltó, ahogy mi, férfiak rávesszük feleségünket arra, hogy gyakran - megkérdezésük nélkül - megtegyenek valamit? Az elkövetkezõ gyûlés az egyik legjobb gyûlés volt, amin valaha is részt vettem. Megértésünk szintjének megfelelõ tanítást kaptunk, és ösztönzést arra, hogy gondoskodjunk kvórumunk tagjairól.
Egy szósszal megöntözött ízletes húsos pite után megkértük a püspök tanácsosát és feleségét, hogy játszanak velünk „Monopoly”-t. Biztos vagyok benne, hogy más dolguk is volt, de hajlandóak voltak eleget tenni kérésünknek.
Nem tudom, ki nyerte meg a játékot, de soha nem felejtettem el a leckéket, amelyeket aznap este tanultam az egyházi vezetésrõl és a papsági kvórum igazgatásáról.
A II. világháború korai éveinek hevében az egyik tanítói kvórumtagunk, Fritz, meg akarta védeni országunkat, de nem akart addig várni, amíg eléri a szolgálathoz szükséges legalacsonyabb életkort. Meghamisította életkorát, és felcsapott katonának az Egyesült Államok Haditengerészetében. Hamarosan a távoli csendes-óceáni harcok közepén találta magát. A hajót, amelyen szolgált, elsüllyesztették, és sokan meghaltak. Fritz életben maradt, és késõbb teljes egyenruhában, a csatákban szerzett érdemszalagokkal jelent meg a kvórumgyûlésünkön. Emlékszem, hogy megkérdeztem Fritztõl: „Fritz, tudnál tanácsot adni nekünk?” Mindannyian nagyon közel álltunk ahhoz, hogy katonai szolgálatra sorozzanak be minket.
Fritz egy pillanatig gondolkodott, aztán azt mondta: „Sose hazudjatok a korotokkal vagy bármi mással kapcsolatban!” Arra az egy mondatnyi kijelentésre még mindig emlékszünk.
A tizenkét és tizehét éves kor közötti fiatal férfiak a felkészülés és a személyes lelki fejlõdés idõszakát élik. Ennek megfelelõen az ároni papság célja, segíteni minden egyes felszentelt személynek abban, hogy:
1. Megtérjen Jézus Krisztus evangéliumához, és annak tanításai szerint éljen.
2. Felmagasztosítsa papsági elhívásait, és eleget tegyen papsági hivatala felelõsségeinek.
3. Jelentõségteljes szolgálatot nyújtson.
4. Felkészüljön a melkisédeki papság elnyerésére, és a templomi szertartásokra.
5. Elkötelezze magát egy tiszteletreméltó teljesidejû misszióra való felkészülés és a misszióban való szolgálat mellett.
6. Felkészüljön arra, hogy érdemes férj és apa váljék belõle.4
Nagyszerû misszionáriusi erõt jelent jót cselekedve szerte a világban szolgálni úgy, ahogy az Üdvözítõ tette. A misszionáriusok igazságot tanítanak. Eloszlatják a sötétséget. Örömöt terjesztenek. Nagyértékû lelkeket hoznak Krisztushoz.
Azon a különleges napon, amikor megérkezik egy missziós elhívás, szülõk, testvérek és nagyszülõk gyûlnek össze a leendõ misszionárius körül, és észreveszik idegességét, amint óvatosan felnyitja az elhívó levelet. Csend következik, aztán bejelenti, hova jelölte ki õt szolgálatra az Úr prófétája. Az érzések a felszínre törnek. Könnyen megindulnak a könnyek, és a család a szeretet kötelékében, és Isten jóságában örvendezik.
A teljesidejû misszionáriusok és mindazok, akik eljegyezték magukat az Úr munkájával, válaszoltak az Õ hívására. Az Úr megbízását teljesítjük. Boldogulni fogunk azzal a komoly feladattal, amit Mormontól kaptunk, hogy hirdessük az Úr igéjét az emberek között. Ezt írta Mormon: „Íme, én Jézus Krisztusnak, Isten Fiának a tanítványa vagyok. Õ hívott el engem, hogy hirdessem igéjét népének, hogy örök életet nyerhessenek.”5
1926-ban Fred Tadje elnök, a Német-Osztrák Misszió elnöke, augusztusban összehívott egy a németországi Drezdában megtartandó konferenciát. A misszionáriusoknak munkakörzetükbõl gyakorlatilag „erszény vagy tarisznya nélkül” kellett gyalogszerrel eljutniuk erre a konferenciára, bár egy kis összeget magukkal kellett vinniük, különben csavargókként letartóztatták volna õket.
Elder Alfred Lippold és társa, Elder Parker Thomas, észak felé vették útjukat. Valahol az úton, a két elder megállt egy otthonnál, ahol egy asszony élt nyolc gyermekével. Elmondta a misszionáriusoknak, hogy férje elhagyta õt és a gyerekeket, és pénz nélkül maradtak. Miután az asszony beengedte õket, ezt mondta: „Ha erszény vagy tarisznya nélkül utaztok, biztos, hogy éhesek vagytok. Üljetek le!” Mindegyiküknek adott egy nagy szelet szilvalekváros kenyeret. A misszionáriusok megáldották a reggelit, és az asztali áldásban kérték az Urat, adja meg az asszonynak azt, amire szüksége van.
A misszionáriusok azután elmentek. Miután megtettek körülbelül egy mérföldet, Elder Thomas így szólt: „Vissza kell mennem” - s ezt magyarázat nélkül meg is tette.
Miután visszatért, Elder Lippold megkérdezte: „Miért mentél vissza?”
Elder Thomas megmagyarázta: „Az imánkban azt kértük, hogy az asszony kapja meg azt, amire szüksége van. Nálam volt, amire neki szüksége volt - egy húszdolláros bankjegy. A zsebemben volt, és visszamentem, hogy odaadjam neki. Lyukat égetett volna a zsebembe.”
Harminc évvel ezelõtt én voltam a felelõs a Csendes-óceán déli szigetein folyó munka nagy részéért. Egy J. Vernon Monson nevû embert feleségével együtt elhívtak, hogy utazzanak a Cook-szigeteken lévõ távoli Rarotongára, hogy ott kerületi elnökként szolgáljon.
Egy késõbbi levelében így számolt be nekem: „Nagyon hálásak vagyunk az itt bekövetkezett fejlõdésért, és külön szeretném megemlíteni azt a jóakaratot és csodálatos kapcsolatot, amely kialakult irántunk és az egyház iránt a kormányképviselõk, és az üzleti társadalom részérõl.
Egy dolog segítette elõ ezt a közös elfogadást - írta. - Mégpedig az, hogy unokaöcsénk és unokahúgunk, Dr. és Mrs. Odeen Manning kiváló szolgálatot végeztek itt a Cook-szigeteken. Dr. Manning szemorvos, és én írtam neki egy vázlatos javaslatot, melyben szogálatot kértem tõle a rarotonga nép számára. Indítványom a következõket tartalmazta: (1) nincs munkabér; (2) kiadásait saját magának kell fizetnie; (3) rendelését rábízza más doktorokra, amíg õ három hónapig távol lesz; (4) amíg Rarotongán vannak, ingyen adunk nekik egy asztalt és egy szobát; és (5) hozza magával mûtéti eszközeit, mivel ezek közül semmit sem lehet beszerezni Rarotongán.”
Vernon Monson nekem írott levele így folytatódott: „Manningék kétszavas választ küldtek légipostán: ‘Ajánlat elfogadva.’ Ahogy megkezdõdtek az elõkészületek, a Cook-szigetek kormánya hozzáértõ orvosokat jelölt ki, hogy segítségére legyenek Dr. Manningnek, és tanuljanak tõle. Összesen 284 beteget vizsgáltak meg, többségüknek szemüvegre volt szüksége. Ötvenhárom betegnek volt komoly szemmûtéte, mint például hályogmûtét.
Az egész három hónapos program csodálatos volt és szívmelengetõ. Igazán áldottak voltunk. Megerõsödtek a szentek, akiket új büszkeséggel töltött el az, hogy egy olyan hitnek a tagjai, amely orvosi ellátást hoz ezekre a szigetekre.” A levél a végéhez ért.
Évekkel késõbb feleségem és én vendégek voltunk egy a BYU által támogatott Szentföldre tartó tengeri utazáson. Egyik este, ahogy a hajófedélzeten ültünk, a melletem ülõ férfi odafordult hozzám, és azt mondta: „Elder Monson, Odeen Manning vagyok, a kaliforniai Woodland Hillsbõl. Hivatásom szerint szemész vagyok, és egy rövid ideig orvosi szolgálatot láttam el Rarotongán, amikor a nagybátyám és a nagynénim ott szolgáltak.”
Elárultam neki, hogy tudomásom van áldozatáról és szolgálatáról. Megkérdeztem Dr. Manninget: „Ahogy visszatekint erre az élményre, szeretné megosztani velem az ezzel kapcsolatos érzéseit?”
Érzelemmel teli hangon válaszolt: „Ez volt életem során lelkileg a legkielégítõbb élmény.”
Azt hiszem, több volt véletlen egybeesésnél az, hogy feleségem és én ugyanazon a tengerjáró hajón, ugyanabban az idõben, a fedélzetnek ugyanabban a részében voltunk, s egy olyan ember mellett ültünk, akivel soha azelõtt nem találkoztunk. Közel volt a mennyország, amint Dr. Manning és én megöleltük egymást, és kifejeztem köszönetemet szolgálatáért - nem csupán azért a szolgálatért, amit azoknak a vakoknak tett, akik most látnak, hanem a mi Urunknak és Üdvözítõnknek tett szolgálatáért, aki kijelentette: „És nagy ígéreteket tett azoknak az Úr, akik a tenger szigetein laknak.”6
Arról teszem bizonyságomat, aki mindegyikünket kiszabadított a végtelen halálból, Jézus Krisztusról, aki az igazság tanítója - bár õ több, mint tanító. Õ a tökéletes élet példája - bár több, mint példakép. Õ a Nagyszerû Orvos - de õ több, mint orvos. Õ, aki megmentette az emberiség „elveszett zászlóalját”, szó szerint a világ Üdvözítõje, az Isten Fia, a Béke Hercege, Izráel Szentje - a feltámadott Úr - aki kijelentette: „Én vagyok az elsõ és az utolsó, az, aki él; az, aki megöletett. Én vagyok a ti pártfogótok az Atyánál.”7
Kedves testvéreim, mindannyian:
Tanuljunk Tõle!
Higgyünk Benne!
Bízzunk Benne!
Kövessük Õt!
Engedelmeskedjünk neki!
Ha ezt tesszük, olyanokká válhatunk, mint Õ. Ennek igazságáról teszem ünnepélyesen bizonyságomat, Jézus Krisztus nevében, ámen.
MEGJEGYZÉSEK
1. Joseph S. Murdock (1822-1899), „Come, Listen to a Prophet’s Voice”, Hymns, 21. sz.
2. Márk 10:14.
3. Lukács 18:22.
4. Lásd Ároni papsági vezetés kézikönyv, 1991, 6. o.
5. 3 Ne. 5:13.
6. 2 Ne. 10:21.
7. T&Sz 110:4.
Previous
