Tartjuk a lépést? Elder M. Russell Ballard A Tizenkét Apostol Kvórumából Minden tanácsnak . . . együtt kell dolgoznia olyan módszereken, amelyek által hatékonyabban tudjuk felkészíteni egyháztagjainkat . . . az egyház és . . . a templom áldásainak élvezésére. Legutóbbi általános konferenciánkon Gordon B. Hinckley elnök azt a történelmi bejelentést tette, hogy harminc vagy még annál is több kisebb templom fog épülni világszerte. E kis templomok közül az elsõ felszentelésére idén nyáron került sor a Utah állambeli Monticellóban. Mint tudjátok, Hinckley elnök határozott célja, hogy az évszázad végéig legalább száz mûködõ templomunk legyen. Ahogy én ismerem az elnök urat, biztos vagyok benne, hogy a cél megvalósul, sõt, azt túl is teljesíthetjük! Hinckley elnök úgy utalt erre a rendkívüli templomépítési munkára, hogy „óriási vállalkozás lesz. Ehhez fogható még nem került kipróbálásra.”1 E meglepõ kijelentést követõen azon gondolkoztam, mekkora bizalma van az Úrnak és prófétájának bennetek és bennem. Mekkora felelõsség hárul most mindannyiunkra abban, hogy felkészítsük magunkat és a többieket, hogy érdemesek legyünk ezeknek a szent templomoknak az áldásaira. A testvérek régóta tisztában vannak azzal, hogy egyháztagjaink közül sokan élnek a világnak olyan területein, amelyek meglehetõsen távol vannak a legközelebbi templomtól. Szívük igaz, nagy hitük van az egyház küldetését illetõen, szeretik az Urat, és eleget akarnak tenni az Õ akaratának. Micsoda áldást jelentenek majd ezek a gyönyörû templomok ezeknek az áldott szenteknek! Újra Hinckley elnököt idézve: „Ha a templomi szertartások alapvetõ részét képezik a visszaállított evangéliumnak, és én bizonyságomat teszem arról, hogy ez így van, akkor elõ kell teremtenünk az eszközöket, melyekkel ezek elvégezhetõk . . . A templomi szertartások az áldások betetõzésévé válnak, amit az egyháznak fel kell kínálnia.”2 Ebben a munkában van egy bizonyos sürgetés, amely arra ösztönöz bennünket, hogy a templom áldásait Mennyei Atyánk annyi gyermeke számára tegyük elérhetõvé, amennyinek csak lehetséges. Nagy hatással volt rám Wilford Woodruff elnök egyik élménye, amelyet õ mesélt el Joseph Smith próféta nála tett látogatásáról nem sokkal a próféta mártírhalála után. Woodruff elnök saját beszámolója szerint: „[Joseph Smith] eljött és beszélt hozzám. Azt mondta, nem állhat le beszélni velem, mert siet. A következõ ember, akivel találkoztam, Joseph Smith édesapja volt; õ sem ért rá beszélni velem, mivel sietett. Fél tucat testvérrel találkoztam, akik magas tisztségeket töltöttek be földi életük során, és egyikük sem tudott megállni beszélni velem, mert siettek. Nagyon megdöbbentem. Nemsokára újra láttam a prófétát, és az a megtiszteltetés ért, hogy feltehettem neki egy kérdést. - Most pedig - mondtam - azt szeretném megtudni, hogy miért sietsz. Én egész életemben siettem, de azt gondoltam, ha valaha is bejutok a mennyei birodalomba, akkor nem kell többé sietnem. Joseph azt mondta: - Elmondom, Woodruff testvér. Minden sáfárságnak, amelynek birtokában volt a papság a földön, és bejutott a celesztiális birodalomba, volt egy bizonyos mennyiségû munkája, amelyet el kellett végeznie felkészülésül arra, hogy amikor az Üdvözítõ eljön a földre uralkodni, vele mehessenek. Minden sáfárságnak bõven volt ideje elvégezni ezt a munkát. Nekünk nincs. Miénk az utolsó sáfárság; oly sok az elvégzendõ munka, és sietnünk kell, hogy elvégezzük. Természetesen kielégítõ volt a válasz - fejezte be Woodruff elnök -, de ez új tantétel volt számomra.”3 Más utolsó napi próféták hasonlóképpen arra késztettek bennünket, hogy gyorsabban végezzük ennek az utolsó nagy sáfárságnak a fontos munkáját. David O. McKay elnök minden egyháztagot arra buzdított, hogy legyen misszionárius.4 Spencer W. Kimball elnök arra serkentett minket, hogy „nyújtsuk meg lépteinket”.5 Howard W. Hunter elnök kijelentette: „A világ történelmének és az egyház növekedésének olyan idõszakában vagyunk, amikor többet kell gondolnunk szent dolgokra és még inkább úgy kell viselkednünk, ahogy az Üdvözítõ azt elvárná tanítványaitól.”6 Most pedig Gordon B. Hinckley elnök arra kér bennünket, hogy folytassuk a munkát, csináljuk jobban, végezzünk többet. Azt mondta: „Van munka, amit el kell végeznünk, nektek és nekem; és ez nagyon sok. Tûrjük fel ingujjainkat és vágjunk bele új elkötelezettséggel, bizalmunkat az Úrba helyezve . . . El tudjuk végezni, ha imádságosak és hithûek leszünk.”7 Nyilvánvalóan az Úr hatalma ösztökéli az egyház vezetõit, ugyanazzal a sürgetéssel noszogatva õket, mint ami valószínûleg Joseph Smitht is buzdította Wilford Woodruff látomásában. Hinckley elnök mindent elkövet azért, hogy felgyorsítsa a munkát. Példa nélküli mértékben utazza be a világot, hogy erõsítse és oktassa a szenteket, valamint hogy ösztönözze õket a felfelé törekvésre és az elõrehaladásra. Elérhetõvé tette magát a világot behálózó média számára is, hogy a lehetõ legszélesebb körû közönséggel ossza meg a visszaállítás üzenetét. Ezenkívül felügyeli a történelem legkiterjedtebb templomépítési idõszakát, hogy megkísérelje megnövelni annak az elképesztõ mennyiségû munkának az elvégzéséhez szükséges képességünket, amelynek végrehajtását ránk bízták ebben a sáfárságban. Elnökünk elõttünk jár töretlenül, mutatja az utat. Amit mindannyiunknak meg kell kérdeznünk magunktól, a következõ: „Tartjuk a lépést vele?” Mindannyiunknak fel kell készülnünk a kérdés megválaszolására. Biztosíthatlak benneteket, hogy a Tizenkét Apostol Tanácsának tagjai között ez komoly megbeszélések tárgyát képezi. Remélem, ugyanez igaz az egyház valamennyi egyházközségében és cövekében mûködõ tanácsra is. Ez nem a pihenés ideje, és nem is az elhívásainkban való henyélésé. Az egyház minden tanácsa együtt kell munkálkodjon azon, hogyan lehet hatékonyabban felkészíteni egyháztagjainkat arra, hogy érdemesek legyenek élvezni az egyház valamennyi áldását, különösen a templomok áldásait. Gyorsan közeledünk az idõhöz, amikor a világszerte mûködõ templomok száma kétszer annyi lesz, mint csupán négy rövid évvel ezelõtt. Most van a megfelelõ ideje megkérdezni: cövekelnökök és püspökök, mit tesz a ti cövek- és egyházközségi tanácsotok azért, hogy megtöltse ezeket a templomokat érdemes egyháztagokkal és elegendõ felszentelt templomi munkással? Papsági kvórumaitok a maximális hatékonysággal mûködnek? A házi és látogató tanítók buzgón szolgálnak a rájuk bízott családokban? Segédszervezeteitek tevékenyen építik a hitet és a bizonyságot? Cöveketek és egyházközségetek tevékenységei a család és minden egyháztag megerõsítésére irányulnak? Gondosan összehangoljátok a hittérítésre irányuló erõfeszítéseket a cövekbeli és a teljes idejû misszionáriusokkal, hogy segítsetek nekik sokkal több embert találni, tanítani és megkeresztelni? Tanácskozásaitok foglalkoznak minden új megtért és kevésbé aktív egyháztag segítésével, hogy teljesen befogadják õket és minden tekintetben lehorgonyozzanak az egyház tanainál? Testvérek, sok tennivalónk van, hogy elvégezzük a munkát, amit az Úr kijelölt erre a sáfárságra. Összpontosítanunk kell a munkára, és élénkebben kell munkálkodnunk, ha teljesíteni akarjuk szerepünket abban, hogy felkészítsünk minden egyháztagot templomi áldásainak elnyerésére. Az egyházi vezetõknek - mind a férfiaknak, mind a nõknek - növelniük kell hatásukat, és ki kell terjeszteniük befolyásuk erejét. Elõször is bölcsen kell megvédenünk és tanítanunk saját családunkat, aztán pedig ki kell használnunk a sugalmazott egyházi tanácskozási rendszer összes elõnyét, hogy nagyobb sikert érjünk el abban a munkában, amit a Mennyei Atya nekünk adott, azon az idõkereten belül, amit a feladat elvégzésére kaptunk. Vegyük például az egyházközségi tanács meghatározó szerepét minden megtért közösségbe fogadásában és a kevésbé aktív egyháztagok aktivizálásában. Amint már minden egyháztag tudja, az Elsõ Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma nagymértékben szem elõtt tartja az egyház minden új és kevésbé aktív tagjának boldogulását. Egyetlen egyházközségi vagy gyülekezeti tanács sem engedheti, hogy egy új megtért bizonytalannak érezze magát újonnan megszerzett egyháztagságában. És még mindig túl sokan vannak olyanok, akik nem érzik, hogy szívesen látják õket. Egy új egyháztag a napokban ezt írta nekem: „Néha . . . úgy érzem, mintha hibát követtem volna el azzal, hogy megkeresztelkedtem. Tudom, hogy ez az egyház igaz, és erõs bizonyságom van, de még mindig vannak kérdéseim . . . Amikor érdeklõdõ voltam, az egyházközségembõl mindig mindenki ott volt mellettem, mindig beszélgetni akartak velem és mindig segíteni akartak nekem . . . Amióta megkeresztelkedtem, olyan, mintha észre sem vennék, mikor megyek el istentiszteletre és mikor nem. Alig hallok valakirõl . . . Egyszerûen nem tudom megérteni, miért feledkezett meg rólam az egyházközségemben mindenki. Olyan magányosnak és zavartnak érzem magam . . . Nem tudok beszélni a püspökömmel sem, mert . . . egyáltalán nem állunk közel egymáshoz. Még csak nem is emlékezett rám, amikor visszamentem istentiszteletre. Kérem, segítsen nekem, ha tud.” Testvérek! Noha csodálatos haladás ment végbe, elérkezett az idõ, amikor minden eszközt meg kell mozgatnunk, hogy befogadjunk minden megtértet, és megáldjuk az életét Mennyei Atyánk még több gyermekének. Ez akkor valósul meg leginkább, ha az egyházközségi tanács tagjai figyelnek arra, hogy minden szervezet elvégezze a maga részét, hogy biztosak legyenek abban, hogy az új egyháztagoknak vannak barátaik, van feladatuk és Isten jó szavával táplálják õket. Minden lélek nagyon értékes Mennyei Atyánk számára. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy engesztelõ áldozatával az Úr Jézus Krisztus nagy árat fizetett mindannyiunk megváltásáért. Szenvedése nem lehet hiábavaló csak azért, mert nem tápláljuk és nem tanítjuk azokat, akik arra törekszenek, hogy aktívak legyenek az egyházban. Nõvérek, segíthettek személyes bizonyságot kialakítani az egyházközség minden asszonyának, fiatal nõjének és gyermekének életében. Mennyire hálásak vagyunk kitartásotokért! Nõvérek, tanácskozásaitokon beszélgessetek arról, hogyan kell szeretni, támogatást nyújtani, és tanítsátok egymást az evangélium gyönyörû áldásaira és ígéreteire. Milyen csodálatos lenne, ha a világon minden asszony megértené igazi rendeltetését, amit nagyon jól kifejez a fiatal nõk jelmondata. Ismeritek ezeket a szavakat: „Mennyei Atyánk leányai vagyunk, Õ szeret minket, és mi szeretjük Õt. Bizonyságot teszünk Istenrõl mindenkor, mindenben és mindenütt azáltal, hogy igyekszünk a fiatal nõk értékei szerint élni. Értékeink: hit, istentõl való természet, az egyén értéke, tudás, választás és felelõsség, jó cselekedetek és becsületesség.”8 Ezeknek az értékeknek a megtanulása, és az ezek alapján való cselekvés mind a fiatal, mind az idõsebb nõket megváltja és megáldja. A püspökségnek és a fiatal férfiak elnökségének tagjaihoz szólva azt mondom, kerüljetek közel minden fiatal férfihoz, és segítsetek nekik abban, hogy érdemesek legyenek meghatározott korban a megfelelõ papságba való felszentelésre. Ez fontos része a ti munkátoknak, és valamennyi egyházközségi tanácstag munkájának is. Egy fiúval sem fordulhat elõ, hogy az ároni papságban diakónusként kezdve késõbb nem szentelik fel elderré, és nem hívják el teljes idejû missziós szolgálatra. A melkisédeki papság kvórumai felelnek minden férfi és családja szellemi és evilági boldogulásáért. Az egyházközség családaiban végzett munka nagy részét, amelyet jelenleg a püspökség tagjai végeznek, megfelelõen el tudják látni a melkisédeki papság tagjai, ha alaposan megbeszélik és összehangolják a feladatokat a tanácskozásokon. Cövekelnökök és püspökök! Ha tanácskozásaitok nem a szellemi erõ és irányítás e megemelt szintjére összpontosulnak és nem eszerint mûködnek, akkor kérlek benneteket, tegyetek meg mindent, amit csak tudtok, hogy meggyõzõdjetek arról, valóban megértették, hogyan egyesítsenek minden erõforrást az emberek lelki felkészítésére. Hasonlóképpen nekünk mint egyéneknek és mint családoknak is szükségünk van arra, hogy együtt tanácskozzunk, hogy gondosan megvizsgáljuk magunkat, valamint Jézus Krisztus evangéliuma iránti személyes és családi elkötelezettségünket. Ez a vizsgálat közülünk fõleg azok számára elengedhetetlen, akik az Úr házában szövetségeket kötöttek a felajánlásra és az áldozathozatalra. Meg kell kérdeznünk magunktól: Példát mutatunk-e életünkben és otthonunkban a keresztény erkölcsrõl és az evangélium iránti hûségrõl? Kinyújtjuk-e kezünket szeretõ törõdéssel inaktív és nem egyháztag barátaink, családtagjaink és szomszédaink felé? Bátran osztjuk-e meg bizonyságunkat? Ismerem azoknak a lelkes férfiaknak és nõknek az erejét, akik egyesült erõvel igyekszenek erõsíteni az egyház családait és tagjait. Kérlek benneteket, használjátok ki teljesen egyesített képességeiteket, hogy megáldjátok az életét minden személynek - férfinak vagy nõnek, tizenévesnek vagy gyermeknek, egyháztagnak vagy nem egyháztagnak-, aki az egyházközség határain belül él. Testvérek, egyesüljünk mint még ezelõtt soha, hogy elvégezzük a részünket, egyénileg és közösen, hogy felkészítsük népünket azoknak az áldásoknak az elnyerésére, amelyeket csak az Úr házában kaphatnak meg! Ez a mi napunk, testvérek. Olyan idõ ez, amelyet elõre láttak szent próféták a világ kezdete óta. Ez az idõk teljességének sáfársága, amikor e világ történelmének végsõ jelenetei játszódnak le. Utolsó napi prófétáink Joseph Smithtõl egészen Gordon B. Hinckley-ig mind figyelmeztettek bennünket komoly, jelentõs kötelezettségünkre, hogy készüljünk fel „az Úr nagy és félelmetes napjára”.9 Az a nap kitartóan közeledik felénk, és még mindig sok a tennivaló. Fel kell készülnünk, hogy lépést tartsunk vezetõinkkel, minden megnyújtott lépésüket megnyújtott lépéssel követve. Talán soha nem volt még ennyire szükségünk arra, hogy erõfeszítéseinket azokra a dolgokra összpontosítsuk, amelyek a leginkább számítanak, és ne pazaroljuk az idõnket a kevésbé fontos és nem annyira jelentõs dolgokra. Ezt mondta Joseph Smith próféta: „És akkor mi ne menjünk tovább egy ilyen nagyszerû cél felé? Elõre, testvérek, elõre menjetek, ne hátra! Bátorság, testvérek, elõre, elõre és gyõzni fogunk! Örvendezzetek! Ujjongjatok! . . . Íme, közel van az Úr nagy napja . . . Vigyünk . . . igaz áldozatot az Úrnak mint egyház és mint nép és mint az utolsó napok szentjei, és ajánljunk fel az õ szent templomában . . . egy könyvet a halottainkról, egy róluk szóló jegyzõkönyvet, amely méltó lesz az elfogadásra.”10 Imádkozom azért, hogy csatlakozzunk egymáshoz, testvérek, végezzük el a részünket, hogy felkészítsünk minden családot, felnõttet, fiatalt és gyermeket, hogy végül érdemesek legyenek részesülni minden templomi áldásban, amelyet az evangélium nyújt. Bizonyságomat teszem, hogy az Úr Jézus Krisztus él; az egyház hithû tagjai általa részesülhetnek a templom örökkévaló szertartásaiban. Az Úr áldjon meg bennünket azzal a vággyal, bölcsességgel és elkötelezettséggel, hogy lelkesen vigyük elõre ezt a nagyszerû munkát családunkban és az egyházban. Ezért imádkozom alázatosan, Jézus Krisztus nevében, ámen. MEGJEGYZÉSEK 1. Új templomok az evangélium „áldásainak betetõzésére”; Liahona, 1998. július, 100. o. 2. Liahona, 1998. július, 99. o. 3. The Discourses of Wilford Woodruff (1946), 288-289. o. 4. Conference Report, 1959. április, 122. o. 5. The Teachings of Spencer W. Kimball (1982), 174-175. o. 6. „Follow the Son of God”; Ensign, 1994. nov., 87. o. 7. „We Have a Work to Do”; Ensign, 1995. máj., 88. o. 8. A fiatal nõk vezetõségének kézikönyve (1992), 4. o. 9. Mal. 4:5. 10. T&Sz 128:22, 24.