Elder Neal A. Maxwell
A Tizenkét Apostol Kvórumából
Hasonlóképpen az igazi remény sokkal többet jelent sóvárgó álmodozásnál. Megkeményíti, s nem pedig elgyengíti lelki erõnket.
Testvérek, nagyon hálás vagyok, hogy ma veletek lehetek. Fejem egy kissé fénylik, de nem azért, mert borbély barátaim igen jól végezték dolgukat. Változó konferenciai hajviseletem inkább több bíztató kezelésrõl árulkodik.
Továbbra is nagy hálát érzek - legfõképpen az Úr, rendkívüli feleségem és családom, a kiváló, gondos orvosok és ápolónõk, valamint a sok barát és egyháztag iránt, akik imádkoznak értem.
Úgy tûnik, testvérek, napjaink társadalma sokféle okból küzd, hogy reményteli legyen. Ezek az okok és ránk gyakorolt hatásaik nagyon finoman keverednek egymással.
A remény szó mindennapos használata magába foglalja, hogy reméljük, egy bizonyos idõre megérkezünk egy bizonyos helyre. „Reméljük”, hogy a világgazdaság fejlõdni fog. „Reménykedünk” egy szerettünk látogatásában. Az ilyen kijelentések jellemzik õszinte, de rövidtávú reményeinket.
Gyakran az élet csalódásai meghiúsult rövidtávra szóló reményeinkbõl származnak. Ehelyett inkább az örökös dolgokban való remény fontosságáról beszélek.
Az örökös dolgokban való remény más természetû dolog. Jézushoz kötõdik és a nagyszerû engesztelõ áldozat áldásaihoz, áldásokhoz, melyekbõl egyetemes feltámadás és az a nagyértékû lehetõség adatik meg nekünk, hogy felszabadító bûnbánatot gyakorolhatunk, ezzel lehetõvé téve azt, amit a szentírások „tökéletes bizalom”-nak neveznek (2 Ne 31:20).
Moróni megerõsítette: „És mi az, amiben reménykedhettek? Megmondom nektek, az, hogy Krisztus kiengesztelése . . . által reményetek lesz” (Moróni 7:40-41; lásd még Alma 27:28). Az igaz remény ezért aztán nem változékony dolgokkal kapcsolatos, hanem inkább olyanokkal, amelyek halhatatlanok és örökkévalók!
Nem meglepõ, hogy a remény összefonódik más evangéliumi tanokkal, különösképpen a hittel és a türelemmel.
Ahogy a kétkedés, a kétségbeesés és az érzéketlenség együttjárnak, éppenúgy tartozik össze a hit, a remény, a jószívûség és a türelem. Az utóbb említett tulajdonságokkal azonban körültekintõnek kell lenni, s azokat folyamatosan táplálni kell, míg a kétkedés és a kétségbeesés olyanok, mint a pitypang, csak egy kis bátorításra van szükségük ahhoz, hogy kihajtsanak és elterjedjenek. Hajaj, a kétségbeesés olyan természetesen keríti hatalmába a természetes embert!
A türelem például lehetõvé teszi számunkra, hogy nyugodtabban fogadjuk az élettapasztalatok egyenetlenségeit.
A hit és a remény folyamatos kapcsolatban állnak egymással, s nem mindig lehet õket könnyen illetve pontosan megkülönböztetni. Mindamellett, az örökkévaló dolgokban való reményünk által elvárásaink „teljes bizonysággal” kielégíttetnek. (Éter 12:4; lásd még Róma. 8:24; Zsidókhoz 11:1; Alma 32:21.) Mégis a remény bár összhangban van a hittel a visszaállításon keresztül elnyert igazságokkal, de annál olykor nagyobb hatókörû. Ezzel szemben a hit „a reménylett dolgoknak valósága” és „a nem látható dolgokról való meggyõzõdés” (JSF Zsid. 11:1; lásd még Éter 12:6). Így aztán a remény olykor meghaladja a hit jelen határait, de mindig Jézusból árad.
Nem csoda, hogy az igaz remény „ébresztõjelétõl” felélénkülhetnek és magukhoz térhetnek a lelkek úgy, mint ahogy semmilyen más zene hatására. Még akkor is, ha néhány bajtárs szendereg vagy megszökik, az „eleven remény” még mindig „fényesen mosolyog ránk” („Prófétánkat köszönjük az Úrnak”, Egyházi énekek, 47. o.; lásd még 1 Pét. 1:3.) A remény késztette a lehangolt tanítványokat arra, hogy gyorsan és várakozással telve elmenjenek egy üres kerti sírhoz (lásd Márk 16:1-8; Lukács 24:8-12). A remény segített egy prófétának, hogy lássa a menekülést hozó esõt egy távoli felhõben, amely nem tûnt nagyobbnak egy férfikéznél (lásd 1 Királyok 18:41-46).
A hit ilyen örökkévaló dolgokban alkotja a „lélek horgonyát”, és ezt a Szentlélek ajándéka valamint a Krisztusba vetett hit által lehet megõrizni (Zsid. 6:19; lásd még Alma 25:16; Éter 12:9). Ezzel szemben, ha a halhatatlanság távlata nélkül tekintünk az életre, az nem csak a reményt csökkenti, hanem a személyes felelõsségérzetet is (lásd 1 Kor 5:19; Alma 30:18).
Elismerem, hogy az emberi élet színterén sokan élnek, akik rendesen végzik az élet dolgait, anélkül hogy vallásos érzések érintenék meg õket, vagy vallásos érzéseket fejeznének ki, de akik bár tudtuk nélkül, mégis „Krisztus világosságára” támaszkodnak, amely bizonyos mértékben minden embert megvilágít (lásd T&Sz 84:46; Moró. 7:16, 18; János 1:9). Dicséretes, hogy vannak, akik velük született lelki érzésekkel rendelkeznek, amelyeket felismernek, s amelyekrõl mi elfogadással és támogatással veszünk tudomást.
Mindamellett, mivel a rövidtávú remények olyannyira ki vannak téve a gúnynak és a váratlan eseményeknek, a világban fokozódik és elmélyül a létezéssel kapcsolatos kétségbeesés. Egyfajta rosszkedvû cinizmus járja át most a politikát. Sokan érzik teherként a társadalom más felgyülemlõ aggodalmait.
Még azok is, akik lelkileg bizakodóak, érezhetik a dermesztõ hideget a levegõben. A hideg világiasság okozza ama borzongás egy részét, minthogy sokan adták fejüket arra, amit Patrick Moynihan szenátor „az erkölcstelenség igazolásának” nevezett („Defining Deviancy Down,” The American Scholar, 1993 tele, 17.). Az elkeseredés nagy része valóban bûnbõl ered - mint ahogy Isten magyarázza a bûnt.
Olyan nagyfokú az elégedetlenség és a vetélkedés! Nem csoda, hogy a remény újbóli elvesztése csaknem elkerülhetetlenül maga után vonja az önzés fokozódását, amint sokan lemondóan hajlanak arra, hogy saját kedvükre tegyenek.
Pál megjegyezte, hogy amikor eltûnik a remény, egyesek hajlanak arra, hogy egyenek és igyanak, s ezt így magyarázzák: „holnap úgyis meghalunk”. Tévesen arra a következtetésre jutnak, hogy „amikor az ember meghal, az úgyis mindennek a végét [jelenti]”. (1 Kor 15:32; Alma 30:18.)
Sokat kesergek a gyülekezõ viharfelhõk miatt, de valami hasznos is származik belõlük. Az események segítenek abban, hogy új figyelem forduljon Isten magasabb rendû útjai és királysága felé, amely „szép lesz, mint a nap és tiszta, mint a hold” (T&Sz 105:32).
Az egyének és a nemzetek továbbra is azt fogják választani, amit akarnak, de nem tudják megváltoztatni akaratuk végsõ következményeit.
Ezért ebben a sürgetõ érési folyamatban ne lepõdjünk meg, ha a konkoly olyannak látszik, mint ahogy mindig is látszott! Ebben az idõszakban, amikor a nemzetek a tanácstalanság miatt élnek nyomorban, tulajdonképpen érezhetõ lesz valamiféle jótékony hatás: „Mert az ördög birodalmának meg kell rendülni és az ahhoz tartozókat bûnbánatra kell serkenteni” (2 Nefi 28:19).
Az ilyesfajta felserkentés valós dolog lesz, bár csak találgathatjuk, hogyan fog végbemenni.
Közben azok, akik örök reménnyel bírnak, elfogadják e velõs vers igazságát: „De mindennek a maga idejében kell történnie” (T&Sz 64:32).
Ezért aztán jó, ha eltûnõdünk azon, milyen helyen áll a remény jelenlegi emberi összefüggéseinkben, amikor Isten parancsolatai sokaknak lényegtelennek tûnnek. Igaz, ahogy a szentírások mondják, „ritkán fordul elõ, hogy a nép olyasmit kívánna, ami ellenkezik az igazsággal” (Móziás 29:26). De ha ez történik, általánosan elterjedt változásokat hoz a társadalom hozzáállásában, és akkor jön Isten ítélete (lásd Móziás 29:26, 27). Csak Isten kinyilatkoztatásainak elfogadása adhatja meg a szükséges iránymutatást és kiigazítást, cserébe a „remény fényességét” hozva el (2 Ne. 31:20).
Az igazi remény tartja bennünk a lelket, hogy „igyekvõen elkötelezzük” magunkat a jó ügyek mellett még akkor is, amikor ezek látszólag vesztésre állnak a halandóság eredményjelzõtábláján (lásd T&Sz 58:27). Hasonlóképpen az igazi remény sokkal többet jelent sóvárgó álmodozásnál. Megkeményíti, s nem pedig elnyengíti lelki erõnket. A remény higgadt, nem pedig ingatag, lelkes anélkül, hogy naív lenne, kellemesen szilárd anélkül, hogy önelégült lenne. A remény realista feltételezés, amely egy elhatározás formáját veszi föl - nemcsak túlélni a csapást, hanem inkább mindvégig kitartani (lásd T&Sz 121:8).
Bár egyébként „az élettel kapcsolatos” jellemzõ, a remény ott áll csendesen velünk a temetéseken is. Könnyeink éppenúgy folynak, de nem a kétségbeesés miatt. Ezek inkább a fokozott méltatás könnyei, amelyeket a megrendítõ elkülönülés idéz elõ. Az elkülönülésnek ezek a könnyei elõbb-utóbb a csodálatos várakozás könnyeivé válnak.
Az igazi remény csendes keresztény szolgálatra inspirál, nem pedig feltûnõ, nyilvános fanatizmusra. Kitûnõen fogalmazott Finley Peter Dunne, amikor tréfásan megállapította: „Fanatikus az az ember, aki azt teszi, amirõl úgy gondolja, hogy a tények ismeretében az Úr is azt tenné” (The Third - and Possibly the Best - 637 Best Things Anybody Ever Said, válogatta Robert Byrne [1986], #549).
Valóban, amikor helytelenül türelmetlenek vagyunk egy mindentudó Isten idõzítésével, azzal azt állítjuk, mi tudjuk, mi a legjobb. Furcsa ugye? Mi, akik karórát viselünk, tanácsot szeretnénk adni Annak, aki a kozmikus órákat és kalendáriumokat felügyeli.
Isten azt akarja, hogy hazatérjünk, miután Hozzá és az Õ Fiához hasonlóbbakká váltunk. E fejlõdési folyamat részeként szükséges, hogy megmutassa nekünk gyengeségeinket. Ennél fogva, ha örökkévaló reményünk van, engedelmesek leszünk, mert az Õ segítségével azok a gyengeségek akár erõsségekké válhatnak (lásd Éter 12:27).
Azonban nem könnyû, amikor megmutatják nekünk gyengeségeinket, mivel ezek rendszerint az élet körülményei között kerülnek bemutatásra. Mindamellet ez része annak, hogy Krisztushoz megyünk, ha fájdalmas is, de alapvetõ része Isten boldogságtervének. Ezenkívül, ahogy azt Elder Henry B. Eyring bölcsen megjegyezte: „Ha több dicséretet akarsz, mint tanítást, akkor lehet, hogy egyikben sem lesz részed” („To Choose and Keep a Mentor”, Addresses Delivered at the 1993 Annual University Conference, Brigham Young University, [1993.] 42).
Azzal, hogy reménykedve haladunk elõre, ismételten és örömmel állhatunk ott, ahol tegnap még távoli horizont volt, ezáltal akár további reményt merítve saját tapasztalatainkból. Ezért ecsetelte Pál, hogy hogyan nemz „a háborúság békességes tûrést . . . , a békességes tûrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet” (Róma. 5:3-4). Ezért méltán énekeljük Istenrõl: „Megpróbáltuk õt a múltban” (Hymns, 19. sz.).
Elismerem, azok, akik igaz reménnyel bírnak, saját helyzetüket idõnként olyan ingatagnak látják, mint egy kaleidoszkóp. Mégis, a „hit szemével”, megváltozott legközelebbi körülményeikben még mindig látják az isteni elgondolást (lásd Alma 5:15).
A valóban reményteli munka például a környezõ romlás közepette is erõs és boldog családot biztosít. Válaszuk a szilárd Józsué válasza: „én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk” (Józs. 24:15).
Nem lehetünk képesek arra, hogy rendbetegyük az egész világot, de arra törekedhetünk, hogy helyrehozzuk azt, ami esetleg rossz a mi saját családunkban. Tolkien emlékeztet minket: „Nem a mi feladatunk, hogy a világ minden áradatát megfékezzük, hanem hogy tegyük, ami bennünk van, azoknak az éveknek a megsegítésére, amelyekbe minket helyeztek, hogy kiírtsuk a rosszat az általunk ismert mezõkrõl, hogy azok, akik utánunk jönnek, tiszta földet mûvelhessenek. Hogy milyen idejük lesz, az nem tõlünk függ” (The Return of the King, [1965], 190. o.)
Ezért aztán testvérek, kis családi parcellánkon az elkövetkezõ nemzedékeknek „tiszta megmûvelendõ földet” hagyhatunk hátra! Így nemcsak a jószívûség kezdõdik otthon, hanem a remény is!
Bármi legyen is saját feladatunk, Pál szavaival élve, mi is „reménységben szánthatunk”, nem visszatekintve, és nem elutasítva azt, hogy a tegnap õrizze a jövõ zálogát (1 Kor. 9:10).
Az igazi, örökös dolgokban való remény segít nekünk, hogy kedvesebbek legyünk még akkor is, amikor sokak szeretete meghidegül (lásd Máté 24:12). Azért vagyunk, hogy szentebbek legyünk, még akkor is, ha a világ bûnben érik; udvariasabbnak és türelmesebbnek kell lennünk egy eldurvuló és udvariatlan világban, erõs szívûeknek kell lennünk, még akkor is, amikor mások szíve meggyengül (lásd Moróni 10:22).
A remény ragályos lehet, különösen akkor, ha készek vagyunk „megfelelni mindenkinek, aki számot kér . . . a [bennünk] lévõ reménységrõl” (1 Péter 3:15). Brigham Young elnök mondta, ha nem részesítünk tudásban másokat és nem teszünk jót, „kevesebbek leszünk” abban, amit látunk és érzünk (Deseret News Weekly, 1855. május 9., 68. o.).
Ha olyan különleges dolgokat keresünk, amiket megtehetünk, a Szentlélek irányítani fog minket, megmutatva nekünk „mindent”, amit meg kellene tennünk, mert ez az egyike azoknak az inspiráló szerepeknek, amelyeket Õ betölt (lásd 2 Ne. 32:5). Elõfordulhat, a lehetõség, hogy segítsünk másoknak, akik elvesztették reményüket, nincs távolabb, mint saját tágabb családunk, vagy egy elkedvetlenedett szomszéd, vagy csak valaki a sarkon túl. Azzal, ha segítünk egy gyermeknek olvasni tanulni, vagy egy idõs betegnek egy szociális otthonban, vagy egyszerûen csak megbízást teljesítünk egy szorgos, de túlterhelt szülõért, olyan sokat adhatunk másoknak! Hasonlóképpen egy egyszerû beszélgetés is nyújthat reményt. Közben ne törõdj azzal, hogy a világ két részre szakad azok között, akik világiasak, megengedõk, és azok között, akik tartják magukat a lelki értékekhez!
Ezért reménnyel áldottan, tanítványokként, semmint kivetettekként, forduljunk mások felé, köztük azok felé, akik valamilyen okból „eltávoztak az evangélium reménységétõl” (Kol. 1:23)!
Mint ahogy Charles Wesley ”Come Let Us Anew”, himnuszának szövegében (Újuljunk meg!) életünk és idõnk igenis elsuhan sebesen, még akkor is, ha e suhanások ösvényei, mint ahogy azt mindannyian tudjuk, különböznek is. De mindazok, akik ”a reménység türelmével és a szeretet munkájával” gyõzedelmeskednek, hallani fogják a csodálatos szavakat: „‚Jól és hûen cselekedtél; /Lépj be örömömbe és ülj trónusomra’” (Hymns 217. sz.).
Ez a csodálatos pillanat egy napon a remény evangéliumán keresztül legyen a miénk - a mi Urunk és Üdvözítõnk, Jézus Krisztus nevében, ámen.
Previous
