Elder David E. Sorensen
a Hetvenek közül
Magának a templomnak az egyszerû jelenléte kell, hogy eszünkbe juttassa megkötött szövetségeinket, a tisztesség iránti igényt és azt, hogy Isten mindig közel van.
Elder Maxwell, te az egyház nagyon értékes kincse vagy, és áldás az egész világnak. Kívánom, hogy áldjon meg és tartson meg az Isten téged.
Testvéreim, ez egy félelmetes élmény itt állni elõttetek. Amíg gyerek voltam, családom egy marhafarmon élt Dél-közép-Utah-ban, és sok idõt töltöttem nyeregben, amíg a jószágot összegyûjtöttük és elláttuk. Be kell vallanom, hogy éppen most szívesebben menekülnék egy támadó bika elõl, minthogy ma itt beszéljek; ennek ellenére tudom hogy barátok között vagyok, és teljes szívemmel hiszek annak a munkának a fontosságában, amit mi végzünk.
Az egyház megalakulásának elsõ napjaiban, amikor még csak pár tagja volt, Joseph Smith próféta azt mondta egy csoport férfinak: „Nem tudtok többet ennek az egyháznak és a királyságnak a rendeltetésérõl, mint amennyit az anyja ölében ülõ csecsemõ tud. Nem fogjátok fel. . . . Ma este itt a papságnak csak kicsiny részét látjátok, de ez az egyház majd kiterjed Észak- és Dél-Amerikára - és el fog terjedni az egész világon” (ahogy Wilford Woodruff idézte, Conference Report, 1898. április, 57). Még csak most kezd annak az ígéretnek egy része valóra válni.
Az egyháztagok számának növekedésével világszerte megnõtt az igény a templomokra is. Hinckley elnök ezt mondta 13 évvel ezelõtt: „Fel kell gyorsítani azt a szent és fontos munkát, ami a templomban zajlik, és ahhoz, hogy ezt megtehessük muszáj, hogy a templomok közelebb kerüljenek az emberekhez, inkább minthogy az embereknek kelljen olyan messzire utazniuk a templomokba” (Conference Report, 1985. október, 71; vagy Ensign, 1985. nov., 54).
Hadd ismertessek veletek néhány számot, amely megmutatja, hogy az egyház milyen lépéseket tett annak érdekében, hogy a templomokat közelebb vigye az emberekhez:
1900-ban csak négy templom mûködött - mindegyikük Utah államban volt.
A következõ 50 év alatt, 1900 és 1950 között, még négy templomot szenteltek föl, így összesen nyolc lett. Tehát mûkõdésének elsõ 100 éve alatt az egyház átlagosan egy templomot épített fel minden évtizedben.
Az 1951 és 1980 között eltelt 30 évben 11 újabb templom felépíttetésével összesen 19 lett a számuk. Ez már gyorsabb tempót mutat, de ennek ellenére még mindig sok olyan egyháztag volt, akinek a templomi látogatás éveken át tartó takarékoskodást és hosszú utazást jelentett.
Az 1980-as években az egyház még intenzívebb templomépítési erõfeszítésbe kezdett; 1997-ig 32 újabb templomot szenteltek föl, ez körülbelül két templomot jelentett évente.
Az egyház most ért el történetében ahhoz a szakaszhoz, amikor a legerõsebben elkötelezi magát a templomépítés mellett. 1998-ban két templom felszentelésére került sor, míg 15 másik templom építése van folyamatban és további 26 templom helyét készítik elõ a föld feltörésére. Ez a 43 templom a jelenleg mûködõkkel együtt összesen 94 templomot tesz ki.
Ez rendkívüli áldás az Egyháztagoknak. Az Ótestamentum leír az örömökbõl néhányat, amelyet ezeket a szent helyeket létrehozó emberek éreznek: „És énekelének, dícsérvén az Urat és hálát adván néki . . . És mind az egész nép nagy felszóval kiált vala, dícsérvén az Urat, hogy az Úr házának alapköve immáron letétetett!” (Ezsdrás 3:11; lásd még 10, 12, 13).
Látva az új templomok épülését, hiszem, hogy nekünk is lesz alkalmunk az Urat dicsérni és könnyezni az örömtõl.
Hinckley elnök és mások templomépítés iránti erõs elkötelezettsége láttán megállhatunk egy pillanatra és megkérdezhetjük magunktól, miért olyan fontosak a templomok. Akik nem egyháztagok, valójában nem is értik igazán az egyszerû gyülekezeti házak, amikbõl sok ezer van, és az általunk templomnak nevezett nagyon különleges épületek közti különbséget.
Hinckley elnök így magyarázta meg a különbséget: „Ezek az egyedi és csodálatos épületek és a bennük elvégzett szertartások fejezik ki istentiszteletünk végsõ célját. Ezek a szertartások válnak hittudományunk legmélyebb kifejezõjévé” (Conference Report, 1995. okt., 72; vagy Ensign, 1995. nov., 53.o.). Más szavakkal, a templomok nagy értéket képviselnek a mi szemünkben, mert segítenek kifejezésre juttatni hitéletünk középpontját, a Krisztushoz való közeledést.
A templomok ezt legalább kétféleképpen mutathatják meg. Elõször, szimbólikusan és szó szerint is emlékeztetnek minket Krisztusra és az Õ Atyjára, és tanítanak róluk. Tudjuk, hogy Krisztus szolgálatának kulcsfontosságú részeit a jeruzsálemi templomban töltötte (lásd János 7-8; Máté 21-23; Márk 11-12; Lukács 20), és gyakran hivatkozott tanítása során a templom kínálta szimbolikára, amikor rendszeresen a templomban használt jelképekhez hasonlította magát, például a fényhez és a vízhez (lásd például János 7:38; 8:12). Mai templomi szertartásaink sok jelképes Krisztus-utalást tartalmaznak, például a tekintetünket ég felé irányító külsõ templomtornyoktól kezdve a fehér ruhák templomon belüli viseletéig, amelyet annak szimbolizására viselünk, amit a Jelenések könyve így fogalmaz meg: kijöttünk „a nagy nyomorúságból, és megmost[uk] . . . ruhái[n]kat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében” (Jel.7:14).
A templomok létezésükkel folyamatosan az Atya kegyelmére és jóságára emlékeztetnek bennünket. Ez segít a szentek közösségeinek megerõsíteni magukat. George Q. Cannon elnök kijelentette: „Minden templom alapkõletételével és minden befejezett templommal . . . a sátán erejét gyengítjük a földön, és növeljük Isten és az Istenfélelem erejét” (a Logan Templom sarokkõletételének ünnepségén, 1877. szept. 19.; idézet Nolan Porter Olsen, Logan Temple: The First 100 Years [1978] címû könyvéb•l, 34.o.).
A templomok mindig is azt szimbolizálták, hogy ott az Úr jelenlétében vagyunk. „És készítsenek nékem szent hajlékot, hogy õ közöttök lakozzam”-mondta az Úr. „Ott jelenek meg néked, és szólok hozzád” (2 Móz. 25:8,22). Isten közelsége van ott jelen, ami az Úr házában való állhatatos imádatából származik. Megismerhetjük Õt és „otthon” érezhetjük magunkat az Õ házában.
A világszerte sok helyen meglévõ templomok valamelyike egyre többünkhöz lesz közel, hogy Krisztusra és az Õ áldozatára emlékeztessen minket. Magának a templomnak az egyszerû jelenléte kell, hogy eszünkbe juttassa megkötött szövetségeinket, a tisztesség iránti igényt és azt, hogy Isten mindig közel van.
Fizikális jelenlétükön és a külsõ szimbólikán túl, a templomok másképpen is ösztönözhetnek Krisztushoz való megtérésre - a szertartások által, amelyeket bennük végzünk. Minden templomi szertartás Jézus Krisztus és az Õ isteni küldetése köré összpontosul, és melkisédeki papsági felhatalmazás szükséges az elvégzésükhöz. A Tanok és szövetségek 84. részében ez áll: „És e rendelkezések, szertartások és a papság felhatalmazása nélkül a testben élõ ember nem ismeri meg a kegyesség erejét” (T&Sz 84:21). Mindegyik szertartásnak az a célja, hogy megmutasson nekünk valamit Krisztusról és a mi kapcsolatunkról Istennel.
Míg néhány templomi szertartás könnyen megérthetõ, mint például az örökkévaló házasság, addig más szertartások teljes hatása csak akkor lesz nyilvánvaló számunkra, ha megelõzi egy alapos és hosszabb lelki felkészülés. A Korinthusbeliekhez írt I. levélben Pál megmagyarázta, hogy szükséges Isten szelleme ahhoz, hogy Isten dolgait megérthessük: „Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenbõl való Lelket; hogy megismerjük azokat, a miket Isten ajándékozott nékünk” (1 Kor. 2:12; lásd még 11, 14). Ahogy Isten Szelleme segít nekünk az Õ tervének megértésében és megismerésében, úgy lelünk nemcsak nagyobb tudásra, hanem nagyobb békességre és könyörületességre is.
A templomi szertartások arra is lehetõséget adnak, hogy családunkat megerõsítsük, és erre valóban szükség van manapság. Úgy is nyerhetünk erõt, ha õseinkért végzünk helyettesítõként szertartásokat és ily módon létrehozzuk a szülõk és gyerekeik között az „összekötõ kapcsot” (T&Sz 128:18). Például a templomban helyettesítõként megkeresztelkedhetünk azokért az õseinkért, akik nem hallhattak az evangéliumról halandó életük során (lásd 1 Kor. 15:29).
Japánban volt alkalmam látni, hogyan fogadja el egy huszonegy éves férfi az evangéliumot. Keresztelése után õ volt családjában az egyetlen egyháztag. Befejezte a családtörténeti munkát elhunyt nagyapjáért így helyettesítõként elvégezhette érte a szertartásokat, s ezáltal valami olyat tett nagyapjáért, amit õ már nem tud magáért elvégezni. Amikor ez a fiatalember kilépett a keresztelõ medencébõl, könnyek csillogtak a szemében. Így szólt: „Most már tudom és érzem, bizonyságom van arról, hogy nem vagyok egyedül egyháztag a családomban.” Ezek a szertartások erõsítették meg családi kapcsolatait és ajándékozták meg õt a családi egység új érzésével.
A Manti Templom felszentelésénél Lorenzo Snow elnök ezt imádkozta: „Legyen ez a szent templom egy a mennyek kapui közül az egyháztagok számára, amely az egyenes és szoros ösvényt tárja fel, hogy az elvezessen az örök élethez és az örökkévaló királysághoz” (a Manti Templom felszentelésekor, 1888. május 21.).
Testvéreim, a mennyek kapui nyitva állnak elõttünk és az Úr Jézus Krisztus hív bennünket, hogy menjünk Hozzá. Alázatosan bizonyságomat teszem Jézus Krisztus nevében, ámen.
Previous
