Tanúságot tenni Róla Susan L. Warner második tanácsos az Elemi Általános Elnökségében A bizonytalan értékek és zavarbaejtõ vélemények társadalmában a bizonyság lehet az eszköz, mellyel a szülõk olyan horgonyt adhatnak a gyerekeknek, amivel õk hitükbe kapaszkodhatnak. Mert Mennyei Atyánk azt akarja, hogy ismerjük Õt, és érezzük szeretetét; tervezett egy világot tele nagyszerû teremtményekkel, melyek Róla és az Õ Fiáról, Jézus Krisztusról tanúskodnak. Megszámoltad már valaha mindazt, ami az Üdvözítõrõl tesz tanúságot? Napnyugták és kagylók, orgona virágok és tavak, rovarok és állatok, csodálatos reggelek és csillagos éjszakák. Maga Isten mondta Mózesnek: „minden dolog azért teremtetett és alkottatott, hogy rólam tanúskodjék, úgy a földi, mint a szellemi dolgok; dolgok, amelyek fent az égben és lent a földön vannak, és dolgok, amelyek a földben és a föld alatt vannak, úgy fent, mint lent: mind rólam tanúskodnak” (Mózes 6:63; a kiemelést az eredeti szöveg nem tartalmazza). Akárhol élünk ezen a világon, látjuk a tündöklõ felkelõ napot, amely Krisztus Világosságáról tanúskodik, ami betölti szívünket és megvilágosítja elménket. A hatalmas folyók és a kanyargó patakok tanúságot tesznek arról, hogy az Üdvözítõ az élõ víz forrása, mely csillapíthatja a lelki dolgok iránt érzett szomjúságunkat. A mezõ liliomai s még a legapróbb veréb is az Õ bõkezû és személyes gondoskodásáról tanúskodik. De Isten összes figyelemre méltó teremtménye közül csak mi, gyermekei teremtettünk az Õ képére és hasonlatosságára. Csak nekünk, az Õ gyermekeinek van birtokában a képesség, hogy kifejtsük saját lelki meggyõzõdésünket. Csak mi tudunk hangot és kifejezést adni Róla való tanúbizonyságunknak. Mi, az Õ gyermekei élvezzük azt a kiváltságot és szent kötelességet, hogy tanúskodjunk Róla és az Õ evangéliumáról. Nem sokkal ezelõtt unokánk, Susie megkapta a szentírásokat. Olyan környéken él, ahol sem az osztálytársai, sem tanára nem tagja az egyháznak, így meg akarta osztani velük a Hittételeket, amik új szentírásában voltak olvashatók. Úgy gondolta helyénvaló, ha az iskolában a közérdekû dolgokra szánt idõben hozakodna ezzel elõ. Amikor eljött a pillanat, a nyolcéves Susie kiállt osztálytársai elé, és belekezdett: „Hiszünk Istenben, az Örökkévaló Atyában, és az õ Fiában, Jézus Krisztusban és a Szentlélekben” (Hit. 1:1). Továbbfolytatta, de amikor a hetedik hittételhez ért, egyik osztálytársa hangosan elégedetlenkedett: „Ez nem idõszerû!” A tanár gyorsan így válaszolt: „Nos, számomra ez újság!” Midannyian megoszthatjuk az evangélium jó hírét, és elmondhatjuk meggyõzõdésünket. Ha érzékenyek vagyunk a Szellem súgására, lehetõséget találhatunk arra, hogy alázatosan kifejezésre juttassuk hitünket. Még egy szégyenlõs, nyolcéves gyerek is vágyat érzett arra, hogy megossza hitének tantételeit. Amikor az evangélium jó hírérõl tanúskodunk, elmondott bizonyságunk felhívja a Szentlelket arra, hogy tanúságát tegye az üzenet igazságáról. Nem a mi szavaink hordozzák az erõt, hanem inkább Isten Szelleme, amely társul szegõdik szavaink mellé, és megerõsíti azokat a hallgatók szívében. Nefi magyarázta a Mormon könyvében: „amikor ugyanis az ember a Szentlélek ereje által beszél, akkor azt a Szentlélek mondja neki” (2 Ne. 33:1). Amikor kijelentjük véleményünket és alázatosan elmondjuk azt, amit hiszünk és érzünk, a Szellem is bizonyságot tesz saját lelkünknek arról, hogy amit mondunk az igaz. Boyd K. Packer elnök mondta egyszerûen: „Egy bizonyság abban kell, hogy fellelhetõ legyen, hogy megosztják azt” („The Candle of the Lord”, Ensign, 1983. január, 54. o.). A bizonytalan értékek és zavarbaejtõ vélemények társadalmában a bizonyság lehet az eszköz, mellyel a szülõk olyan horgonyt adhatnak a gyerekeknek, amivel õk hitükbe kapaszkodhatnak. Ezt tesszük, amint Jézus Krisztusról és evangéliumáról teszünk tanúságot cselekedeteinkkel és szavainkkal. Ezt tesszük, amikor közösen imádkozunk, tanulmányozzuk a szentírásokat, és rendszeresen családi esteket tartunk. A vacsoraasztal körül a szülõk és a gyerekek megoszthatják egymással, mit tanultak az egyházi gyûléseken és programokon, s felhasználva az evangéliumi tanokat megoszthatják mindennapos tapasztalataikat. Ebben a szent családi körben a gyerekek megtanulhatják, hogy kifejezzék a szeretet és a hála érzését Mennyei Atyánkért és Fiáért, Jézus Krisztusért, az áldásokért, amelyek abból származnak, hogy családban élünk együtt ezen a csodálatos földön. A gyerekeknek megvan a maguk lelki érzékenysége, és saját megfigyeléseket tesznek a Mennyei Atya teremtményeivel kapcsolatban. Természetes módon érdekli õket a giliszta, ami a pocsolyában mászik, magával ragadja õket az óceán tengeri kagylóban visszhangzó hangja, lenyûgözi õket az égen úszó felhõk formája. Bármelyikünknek pompás kiváltság kézenfogni egy gyermeket és társul szegõdni hozzá, amint felfedezi ezt a csodálatos világot - de még nagyszerûbb és szentebb kiváltság segíteni egy gyermeknek megismerni e világ Teremtõjét, és tanúságot tenni arról a szeretetrõl, amit Õ minden gyermeke iránt érez. Amikor megosztjuk érzéseinket kicsinyeinkkel és tanúságot teszünk Róla, megnyitjuk nekik az ajtót, hogy megosszák élményeiket, s elmondják saját lelki meglátásaikat és érzéseiket. És amikor segítünk a gyerekeknek felismerni az isteni forrását azoknak az érzéseknek, megértésük és szeretetük az Üdvözítõ iránt növekedni fog, sorról sorra, szabályról szabályra. Amint a fiatal gyerekek hallják a szentírás szavait, és késõbb olvassák maguknak a szentírásokat, egyre inkább birtokába jutnak annak a szókincsnek, mely lehetõvé teszi számukra, hogy kifejezzék lelki érzéseiket. Még a nagyon fiatal gyerekek is sokkal azelõtt, hogy olvasni tudnának, érezhetik a szentírások üzenetét, és kezdhetik megérteni Isten irántuk érzett szeretetét. Bradley, bár mindössze kétéves volt, szeretett részese lenni a családi szentírásolvasásnak. Amikor rá került a sor, tartotta szentírásait és óvatosan lapozgatta az oldalakat miközben ezt mondta: „a Mennyei Atya szeret engem; a Mennyei Atya szeret engem”. A bizonyság alapja a Mennyei Atya és Jézus Krisztus kifogyhatatlan szeretetének megtapasztalása. Ismerek egy nagyapát, aki egy nemrégiben a hegyekben tartott családi összejövetelen elvitte unokáit sétálni. Amint egy tisztásra értek az erdõben, megkérte a gyerekeket, üljenek le egy farönkre, amíg arról a 14 éves fiúról mesél, akit Joseph Smithnek neveztek, és aki néhány õt nyugtalanító kérdést szeretett volna feltenni a Mennyei Atyának. A nagypapa elmagyarázta, hogy a fiú, Joseph az otthona közelében lévõ ligetbe ment imádkozni, hittel abban, hogy Isten válaszolni fog neki. Az unokák csendben hallgatták, de a négyéves Johnny, akinek gyakran nehezére esett nyugodtan ülni, nem bírt uralkodni magán. Kicsúszott a száján: „Hallottam már korábban ezt a történetet.” A nagyapa beszélt Joseph õszinte imájáról és arról, hogyan kapott választ egy dicsõséges látogatással a Mennyei Atyától és Fiától, Jézus Krisztustól. Amint befejezte, a kis Johnny megragadta nagyapja kezét, és azt mondta: „Ez egy jó bizonyság volt, Nagyapa!” Szerette újra hallani a történetet. Bár nagyapa életében többször elmesélte ezt a szent beszámolót, azt mondta: „Az Úr Szelleme sohasem tanúskodott erõsebben, mint amikor bizonyságomat tettem Joseph Smith-rõl az unokáimnak.” A nagyapa és a gyerekek érezték a Szentlélek tanúbizonyságát. Ahogy Johnny is, a mi gyermekeink is hallhatták már a szentírás történeteit, de hallottak-e már bennünket, amint megosztjuk velük személyes bizonyságunkat a beszámolókról és a tantételek igazságáról, amit azok tanítanak? Ki tudja lemérni a bizonyság egyszerû, szent szavainak hatását? Ki tudja felbecsülni a Szellem befolyását, amely megerõsíti azokat a szavakat? A bizonyság magjait, amik már fiatalon a gyermekek szívébe vannak ültetve, egész életükben az táplálja, hogy hallják azok bizonyságát, akik eléggé szeretik õket, hogy tanúságukat tegyék az igazságról. A szülõk szent felelõsséget kaptak. De segítségre van szükségük. Nagybácsik, nagynénik, barátok, vezetõk és tanítók tesznek tanúságot , amikor megosztják bizonyságukat a gyerekekkel és a fiatalokkal. Számos alkalommal mondják nekünk a szentírások, hogy „minden szót két vagy három tanú fog igazolni” (T&Sz 6:28). Közülünk azoknak, akiknek gyermekei már felnõttek, könnyû elkeseredni, és azt kívánni, bárcsak többet tettünk volna azért, hogy tanúságunkat tegyük, amikor gyermekeink fiatalok voltak. De sosincs túl késõ. Apám, aki tavaly hunyt el, egész életében élõ tanúbizonyság volt számomra. De élete vége felé megírta személyes történetét is azért, hogy tanúságot tegyen nemcsak gyermekeinek és unokáinak, hanem az elkövetkezõ nemzedékek minden leszármazottjának is. Semmit sem hagyhatott volna családjára, ami értékesebb, mint tanúbizonyságának és szeretetének feljegyzéseit. Emlékszem, hogyan tanított engem apám bizonyságáról kezének ujjaival. 1. Isten a mi szeretõ Atyánk a Mennyben. 2. Fia, Jézus Krisztus a mi Üdvözítõnk és Megváltónk. 3. Joseph Smith Isten prófétája volt, és az eszköz, kiáltal Jézus Krisztus evangéliuma visszaállíttatott a földre, és a Mormon könyve le lett fordítva. 4. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza Isten egyháza ma a földön. 5. Ezt az egyházat egy élõ próféta vezeti, aki kinyilatkoztatásokat kap. Testvéreim, ez az én bizonyságom. Alázatosan bizonyságom teszem nektek, hogy ezek a dolgok igazak. Isten minden teremtményével együtt mindegyikünk tegyen bizonyságot Róla. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.