„De ti is bizonyságot tesztek róla” Elder Ronald T. Halverson a hetvenek közül Sokan vannak a földön, akik bizonyságra vágynak az igazságról, s akik eltökélten keresik azt a békét és örömöt, amelyet az Üdvözítõ ígért. Néhány évvel ezelõtt interjút készítettem egy fiatal nõvel, hogy templomi ajánlást kapjon, s így részesülhessen saját felruházásában és házasságot kössön és összepecsételtessen minden idõkre és az egész örökkévalóságra. Ahogy az interjút befejeztem és aláírtam az ajánlást, könnyek gördültek le a fiatal nõ arcán. Azt mondtam: „Kérem, beszéljen nekem az érzéseirõl!” Õ azután a következõ történetet mesélte el. Fiatal kora óta arra vágyott, hogy életében igazságra és útmutatásra találjon. Arra áhítozott, hogy békére és boldogságra leljen, de akárhol is kutatott, nem talált rá. Eljutott addig a pontig, hogy nagyon összezavarodott, s azt feltételezte, hogy az életben valójában nincs semmi, ami igaz jelentéssel bír, ami beváltja a reményeket. Mikor arról beszélt, hogy egy este ebben a lelki állapotban látogatást tett egy kedves barátjánál, s újra számbavette aggodalmait és kétségbeesését, ezt mondta: „A díványon ülve hátranéztem a könyvespolc felé. Szemem megakadt egy különleges köteten, s egyfajta kényszerérzet töltött el. Tudtam, rá kell jönnöm, mi van e könyv lapjain.” Levette a könyvet a polcról és elolvasta a címet: Mormon könyve. Megkérdezte barátjától, hol kapta. Barátja elmondta, hogy két fiatal misszionárius állította meg õt az utcán, és õk adták a könyvet, de csak azután, hogy megígérte, el fogja olvani. Az idõhiány miatt csak feltette a polcra. „Elkezdtem olvasni - mondta -, s nem tudtam letenni.” Egy olyan érzés töltötte el, amilyen még soha azelõtt. A barátja azt mondta neki, hogy magával viheti a könyvet. Hazament, és egész éjjel olvasott. Másnap reggel kiment az utcára, hogy megkeresse a két fiatal misszionáriust. Nem került sok idõbe, hogy megtalálja õket. Megegyezett a misszionáriusokkal, hogy tanítani fogják neki az evangéliumot, és néhány héten belül az egyház tagjává keresztelték. Könnyeivel küszködve elmondta, hogy attól a naptól kezdve olyan örömöt és belsõ békét talált, amelyrõl még álmodni sem merte, hogy lehetséges. Egy kisvárosban élve, ahol csak néhány egyháztag volt, és még kevesebb lehetõség arra, hogy az egyházon belül menjen férjhez, még csak remélni sem merte, hogy egy napon a templomban kössön házasságot. De úgy érezte, a Szent Szellem irányításának köszönhetõen történt az, hogy egy másik országban eltöltött vakáció alatt találkozott egy fiatalemberrel. Ez a fiatalember egyháztag volt, és tiszteletben tartotta a papságát. Megszerették egymást, és a fiú kérte a lányt, hogy a templomban menjen hozzá feleségül. A felismerés, hogy most elmehet az Úr házába és minden idõkre és az egész örökkévalóságra összepecsételtethetnek, olyan túláradó örömmel, s a köszönet és a hála olyan érzésével töltötte el lelkét, hogy azt lehetetlen leírni. „Egyre csak azt kérdezem magamtól - mondta -, miért én? Miért én? Annyira áldott vagyok.” Alázatos, kedves szelleme és bizonysága mélyen meghatott. Amikor elment, mind a ketten sírtunk az öröm és a megbecsülés érzésétõl. Gyakran gondolok erre az élményre, és minden alkalommal, amikor ezt teszem, mély hálát érzek Üdvözítõnkért, s azért, amit Õ tett értünk, az árért, amit fizetett, hogy lehetõvé tegye mindegyikünk számára, hogy belsõ békére leljünk ebben a zaklatott világban. David O. McKay elnök írta: „A megkísértés hegyén töltött negyven napos böjttõl kezdve addig a pillanatig, amíg gyõzedelmesen felkiáltott a kereszten, ‘Elvégeztetett!’, Krisztus élete az alávetettség és az érzések feletti uralkodás isteni példája volt. Tanítványaihoz intézett búcsúbeszédében elhangzott szavai rendkívüli fontossággal bírnak: ‘Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én meggyõztem a világot.’ (János 16:33).1 Azt a békét, amelyrõl beszélt, így határozta meg egy író: „Az igazi öröm nagyfokú belsõ béke és boldogság.”2 Ez az a béke, amelyrõl Pál azt mondta: „Isten békéje, amely meghalad minden értelmet.”3 Jézus Krisztus evangéliuma lelki békét hoz, meggyógyítja a szellemet és lecsendesíti a zaklatott szívet. Jól meghatározza az élet célját, lelki bizonyosságot nyújt arra vonatkozóan, hogy Isten él, és Jézus a Krisztus. A lelki öröm és béke az, amelyet az igazság keresõi szerte a világon szeretnének megtalálni, s amelyet csak úgy lehet meglelni, ha ismerjük az evangéliumi alapelveket, és azok szerint élünk. Az Üdvözítõ mondta: „Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; a miképen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az õ szeretetében. Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék.”4 Elder Franklin D. Richards ezekkel a szavakkal intézett felhívást mindazokhoz, akik az igaz örömöt keresik: „Azok, akik olyan életmódot keresnek, amely békét hoz majd nekik, amely megszabadítja õket a belsõ feszültségektõl; amely boldogságot, gyarapodást és fejlõdést nyújt, azok azt Jézus Krisztus helyreállított evangéliumában fogják megtalálni.” Így folytatta: „Felhívunk benneteket, hogy õszintén és imádságos szívvel fontoljátok ezt meg!”5 Talán vannak olyanok, akik úgy érzik, elvesztek és túlságosan messze mentek el ahhoz, hogy elnyerjék azokat a nagyszerû áldásokat, amiket az evangélium adhat, de Elder Spencer W. Kimball ezt írta: „A megbocsátás csodájának lényege az, hogy békét hoz a korábban aggódó, nyugtalan, elégedetlen, talán gyötrõdõ léleknek. A nyugtalanság és a versengés világában ez valóban felbecsülhetetlen ajándék.”6 Miután az Üdvözítõ arról a békérõl tanított tanítványainak, amelyet velük hagy, s a Vigasztalóról, amelyet elküld az Atyától, megbízást adott nekik azzal, hogy ezt mondta: „De ti is bizonyságot tesztek . . . ”7 Õ tanította azt, hogy „Abban dicsõíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek . . . ”8 Testvérek, sokan vannak a földön, akik bizonyságra vágynak az igazságról, akik eltökélten keresik azt a békét és örömöt, amelyet az Üdvözítõ ígért, de „akiket elvakít az emberek körmönfont ravaszsága . . . , és akik csak azért nem férnek az igazsághoz, mert nem tudják, hol kell keresni.”9 Egy olyan világban élünk, ahol sokan hallanak Krisztusról, de nem ismerik Õt. Az egyház tagjaiként a mi felelõsségünk, hogy bizonyságunkat megosszuk másokkal. Alázatosan bizonyságot teszünk arról, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia. Ha csak szívüket nyitják meg elõtte, akkor rátalálnak arra a bátorításra, békére és örömre, amit az Õ evangéliuma nyújt. Erõre találnak, hogy egy nehéz világban szembenézzenek az élet kihívásaival, és az Õ tanításainak elfogadásával, parancsolatainak betartásával elnyerik az általa megígért áldásokat. Errõl teszem alázatos bizonyságomat, Jézus Krisztus nevében, ámen. MEGJEGYZÉSEK 1. Obert C. Tanner, Christ Ideals for Living, (1955) 379. 2. Hoyt W. Brewster Jr., Doctrine and Covenants Encyclopedia (1988), 287. 3. Fil. 4:7 4. János 15:10-11. 5. „Justice, Mercy, and Humility,” Improvement Era, 1970. június, 37. 6. The Miracle of Forgiveness, (1969), 363. 7. János 15:27. 8. János 15:8. 9. T&Sz 123:12.