A lehetőség időszaka H. David Burton püspök elnöklõ püspök Ez egy olyan idõszak, amikor kinyújthatjuk kezünket, hogy megérintsük valakinek az életét; olyan idõszak, amikor elkötelezhetjük magunkat, hogy megszenteljük a sabbath napját, és olyan idõszak, amikor segíthetünk templomaink világosságát fényesen égve tartani. Egy nemrégiben tartott istentiszteleten egy bájos fiatal hölgy felvetette, hogy a jó beszédnek vagy egy kis ízléses tréfával, vagy egy felháborító hazugsággal kell kezdõdnie. Nevettetõ képességem gyakorlatilag nincs, de mély õszinteséggel mondhatom, hogy tökéletesen jól érzem magam, és egyáltalán nem félek, ahogy ezen az emelvényen állok. Amint a nemrég tartott százötvenedik évfordulós ünnepségünk befejezõdött, szeretett prófétánk új irányba terelte figyelmünket, amikor ezt mondta: „Elérkezett az idõ, hogy megforduljunk, és a jövõre tekintsünk. Ez a korlátlan lehetõségek ideje. Lehetõségünk van arra, hogy kihasználjuk ezeket és elõre haladjunk. Milyen csodálatos idõ ez mindannyiunk számára, hogy kivegyük a saját kis részünket az Úr munkájának elõrevitelében, annak hatalmas beteljesülése felé” (Gordon B. Hinckley; Liahona, 1998. január, 69. o., vagy Ensign, 1997. nov., 67. o.). Mindannyian szembesülünk kihívásokkal mindennapi életünkben. Mégis a kihívásokban rejlenek a legnagyobb lehetõségeink. Amikor felismerjük és kihasználjuk lehetõségeinket, azt fejlõdés, boldogság és lelki növekedés követi. Részt kell vennünk az Úr munkájának elõremozdításában. Bár a számunkra elérhetõ lehetõségek száma végtelen, mégis hadd ajánljak néhányat. Újra meg újra arra emlékeztetnek bennünket errõl az emelvényrõl, hogy tartsuk meg teljesen a sabbathot. Ha eddig nem szenteltük meg a sabbath napját, a mai nap csodálatos alkalom arra, hogy elhatározzuk magunkat, megragadjuk az alkalmat, és részesülünk azokban a megígért áldásokban, amelyek a vasárnapi szertartásokból származnak. Sokan érzik úgy, hogy a sabbath napja és a szórakozás napja rokonértelmû kifejezések. Egy barátom, aki több kiskereskedési bérlemény vezetõje többségében UNSZ közösségekben, elmondta nekem, hogy pontosan meg tudja mondani, mikor fejezõdnek be a vasárnapi istentiszteletek, mert a vásárlók száma ugrásszerûen megemelkedik. A szórakozás különbözõ formái „a sabbath uralkodóivá” váltak. Amikor Burton nõvér és én friss házasok voltunk, a Sóstó-völgy délkeleti részén laktunk. Egy alkalommal, amint bevásárlást végeztünk egy kis környékbeli üzletben, észrevettük Joseph Fielding Smith elnököt és feleségét, akik ugyanabban a boltban vásároltak. Több ilyen találkozás után végül vettem a bátorságot és megkérdeztem Smith elnöktõl, miért teszi meg ezt a nagy utat a belvárosból, elhaladva egy tucat vegyesbolt mellett, hogy pont ebben a boltban vásároljon. Szemüvege fölött átnézve nyomatékosan azt mondta: - Fiam! [Azonnal megragadta a figyelmemet.] Smith nõvérrel azokat a létesítményeket támogatjuk, amelyek megszentelik a sabbath napját. A vasárnap tiszteletben tartásának szükségessége nem új tanács. Csak azt mondják nekünk ma, amit a megelõzõ nemzedékeknek mondtak az akkori próféták, és amit napjaink prófétái is számtalanszor újra megerõsítettek. Az utolsó napi szentírás a következõ figyelmeztetést tartalmazza: „És hogy még tisztábban tarthasd magadat a világiasságoktól, az én szent napomon menj el az imádság házába, és ajánld fel szent fogadalmaidat. Mert valóban ez a nap van kijelölve számodra, hogy munkád után megpihenj, és áhítattal hódolj a Legfelségesebbnek.” (T&Sz 59:9-10). Tudom, hogy nehéz - különösen fiataljaink számára - úgy dönteni, hogy megtartsuk a sabbath napját, amikor a sportcsapatok, amelyekben olyannyira szeretnek részt venni, rendszerint vasárnapra terveznek mérkõzéseket. Azt is tudom, hogy jelentéktelennek tûnik sokak számára, akiknek csak néhány dologra van szükségük vasárnap, hogy gyorsan megálljanak egy megfelelõ üzletnél és bevásároljanak. De azt is tudom, hogy az Úr napjának megszentelését betartani egyike a legfontosabb parancsolatoknak, amelyek felkészítenek minket arra, hogy a Szellem által sugalmazott dolgokat be tudjuk fogadni. Ez a lehetõségek idõszaka a családok számára is, hogy magasan álljanak, és azok közé a hithûek közé számláltassanak, akik betartják a negyedik nagy parancsolatot: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja” (2 Móz. 20:8-10). Néhány évvel ezelõtt Hinckley elnök észrevételt tett az általános felhatalmazottként eltöltött ideje alatt végzett templomfelszentelésekben vagy újraszentelésekben való részvételének számára vonatkozó megállapításra. Kijelentette, az a vágya, hogy továbbra is részt vehessen templomok felszentelésében, amíg legalább száz mûködõ templomunk nem lesz. Amint hallottam ezt a megállapítást, nem tudtam megállni, hogy ne végezzek el egy egyszerû számtani mûveletet, és azt vettem észre, hogy a jelenleg mûködõ templomok, és az akkor tervezés vagy építés alatt álló templomok száma összességében jóval száz alatt volt. Mivel az Elnöklõ Püspökség felelõssége, hogy felügyelje a bejelentett templomok építését, emlékszem, nagyon izgatottan mondtam a prófétának: - Elnök úr, imádkozom, hogy az Úr áldja meg önt nagyon hosszú élettel. Nem is sejtettem, hogy prófétánk talán éppen akkor részesült mennybõl jövõ sugalmazásban, hogy fontolóra vegyen olyan szempontokat, amelyek több lehetõséget biztosítanak az arra érdemes utolsó napi szent családoknak a templom tiszteletével kapcsolatos áldások elnyerésére. Az áprilisi általános konferencián ugyanúgy sírtam és örvendeztem, mint ti, amikor hallottuk Hinckley elnököt: „Az elmúlt hónapokban sokat utaztunk, hogy felkeressük az egyháztagokat. Sok olyan emberrel voltam együtt, akik csak nagyon keveset birtokolnak e világ javaiból. De szívükben nagy hit ég ezt az utolsó napi munkát illetõen. Õk szeretik az egyházat . . . Szeretik az Urat, és az Õ akarata szerint kívánnak cselekedni. Fizetik szerény tizedüket. Roppant áldozatokat hoznak azért, hogy ellátogassanak a templomokba. Alkalmanként napokon át utaznak olcsó buszokon és öreg csónakokon. Megtakarítják pénzüket, és anélkül élnek, csak hogy mindez lehetõvé váljon. Közeli templomokra van szükségük . . . Ennek megfelelõen, megragadom ezt a lehetõséget, hogy az egész egyháznak bejelentsek egy programot, melynek értelmében 30 kisebb templom azonnali felépítésére kerül sor . . . Ezek a templomok azon a 17 templomon kívül kerülnek megvalósításra, amelyek építése most folyik . . . Ez összesen 47 templomot tesz ki, azon az 51-en felül, amelyek már mûködnek. Azt hiszem, jobb, ha még teszünk hozzá kettõt, s számukat 100-ra növeljük ennek az évszázadnak a végére” (Új templomok az evangélium „áldásainak betetõzésére”; Liahona, 1998. július, 99-100. o.). Ennek a sáfárságnak az elején elõdeink meg voltak áldva azzal a lehetõséggel, hogy igen nagy áldozatokat hozhattak a templomok felépítéséhez. Bõkezûen ajánlottak fel csekély anyagi javaikból éppúgy, mint fizikai munkájuk gyümölcseibõl. Amikor Kirtlandben, majd késõbb Nauvoo-ban elkészültek a templomok, a szentek áldozata nagy volt. Úgy részesültek áldásban, ahogy megérdemelték azt. A szenteknek a hegyek tetejére való vándorlása után templomok kezdtek feltûnni nyugaton számos helyen. Minden egyes templom kivitelezése nagy áldozatot jelentett. Isten által megígért áldások vártak azokra, akik éltek a lehetõséggel, és részt vettek a templomok építésében. A lehetõségek idõszaka, amely ma ránk vár a templomi szolgálatban, különbözik a múltbelitõl. Nem várják el tõlünk, hogy szögeljünk, követ faragjunk, fát vágjunk, betont öntsünk, vagy bármilyen fizikai munkával részt vegyünk a templomok építésében. Azonban kaptunk egy csodálatos lehetõséget, hogy hûségesen fizessük a tizedünket, és így a templomok építése és az Úr munkája haladhat tovább. Felhívtak bennünket annak kiérdemlésére is, hogy felajánlkozzunk az elõttünk élt emberekért végzett szent üdvözítõ szertrartások elvégzéséhez szükséges szolgálatra. Nagyon egyszerûen kifejezve, az utolsó napi szent családok nagy lehetõsége, hogy láthatják templomaink fényeit ragyogni kora reggeltõl késõ estig. Talán felkelthetnénk az igényüket arra is, hogy egész éjjel ragyogjanak, amint azt jelenleg is teszik több templomban hétvégeken. Néhány évvel ezelõtt egy nagyobb távközlési társaság a következõ mondatot használta reklámjában: „Nyújtsd ki a kezed és érints meg valakit.” Hinckley elnök többször emlékeztetett bennünket arra a sok lehetõségre, amellyel kinyújthatjuk kezünket és megérinthetünk valakit. Azokról beszélve, akik az utóbbi idõben csatlakoztak hozzánk, elmondta, hogy ki kell nyújtanunk kezünket feléjük és meg kell érintenünk õket szeretettel és barátsággal; azok felé, akik elidegenedtek az egyháztól, bátorító érintéssel, feltétel nélküli szeretettel, és ha szükségük van rá, teljes mértékû megbocsátással; felebarátaink, társaink és barátaink felé, akik nem vallják a mi hitünket, a Szentlélek érintésének áldásával szavaink és cselekedeteink szerint. A cövek- és egyházközségi tanácsok számára egy cövek-konferencia részeként nemrégiben megtartott egyik továbbképzésen, amelyen én is részt vettem, jól elõkészített beszámolók állították a középpontba annak a lehetõségét, hogy inkább ”befogadók” legyünk, mint ”kirekesztõk”, amikor kinyújtjuk kezünket és megérintjük az új és kevésbé aktív személyeket, valamint azokat, akik nem tagjai egyházunknak. Laura Chipman nõvér, a fiatal nõk egyik cövekelnöke öt lépést ajánlott, amely segít befogadóknak lennünk, amikor kinyújtjuk kezünket. Ezek a következõk: (1) Önelemzés - Nem viselkedünk-e minden szándékosság nélkül kirekesztõ módon kapcsolatainkban? (2) Azonosítás - Ismerjük-e azokat a nemrégiben megkeresztelkedett, kevésbé aktív vagy nem egyháztag embereket, akik a környékünkön és közösségünkben laknak? (3) Egyénesítés - Törekszünk-e arra, hogy megismerjük az érdeklõdési körét, tehetségeit és képességeit azoknak, akiket be szeretnénk fogadni? (4) Meghívás - Számítunk-e szomszédainkra és barátainkra a megfelelõ tevékenységek során? (5) Bevonás - Van-e valami módja annak, hogy felhasználjuk a szakképzettségét, tehetségeit és képességeit azoknak, akiket szeretnénk bevonni? A napokban részt vettem egyik gyermekkori barátom temetésén. Ez a testvér születésétõl kezdve genetikai rendellenességben szenvedett. A fogalmakat egész jól megértette, viszont nem tudott írni és olvasni. Beszéde csak nagyon kevés felismerhetõ szóra korlátozódott, amit olyan szavakkal egészített ki, amiket csak õ értett. Csoportunkból páran felismertek néhány általa mondott szót. Azonban többnyire csak szavainak hangsúlyából tudtunk következtetni arra, hogy nyugtalanságát vagy nagy mértékû szeretetét juttatja kifejezésre. Lynn életének korai szakaszában sok idõt töltött egy speciális iskolában, otthonától távol. Nyarait és sok szabadidejét otthon töltötte családjával. Az utóbbi 17 évben Lynn, aki túlélte egész családját, egy gondozási központban élt, ahol szükségleteit a legjobban el tudták látni. Lynn halálára egyik különleges barátja egy temetési szertartást szervezett abban a gyülekezeti házban, ahol kisfiúként összegyûltünk. A temetésen ott voltak kedves barátai, a gondozási központ dolgozói, az egyházközség néhány olyan tagja, akik régrõl ismerték õt, valamint egy tucat gyermekkori barátja és azok családai. Néhány testvér, aki a gondozási központban közel állt Lynnhez hosszú, gyakran magányos ottléte alatt, érzékeny szavakkal vett tõle búcsút. Minden emlékünk felidézõdött a szertartás folyamán. Egyik barátunk visszaemlékezett, hogy egy alkalommal vasárnapi iskolai tanítónk felkért bennünket, tegyük bizonyságunkat az órán. Amint egymás után sorban szólított bennünket, kihagyta Lynnt, mivel bizonyára úgy érezte, nem tudna értelmesen válaszolni. Minden jogos felháborodásával, amit csak Lynn össze tudott szedni, tudomására hozta a tanárnak, hogy azt remélte, lehetõsége lesz arra, hogy kifejezze magát. Habár nem értettük a nagy részét annak, amit mondott, de éreztük a szeretetét és egy nagy lélek mélységét, amely megrázó módon be volt zárva egy olyan testbe, amely nem tudott teljes hatékonysággal mûködni. A lélek nagyon erõs volt azon az órán! Amikor a gondozási kozpontból a dolgozók és a különleges barátok kifejezésre juttatták feltétel nélküli szeretetüket, nagyon nyilvánvaló volt, hogy Lynn, a maga szerény módján kinyújtotta a kezét feléjük és megérintette az életüket. A temetés során kiderült, hogy legalább három gyermekkori barátunk és azok családai kinyújtották a kezüket, hogy szolgálják Lynnt, amelybe beletartoztak a rendszeres látogatások, a hosszú autózások, a különleges alkalmú ebédmeghívások és a születésnapi partik. Amikor a történetek és emlékezések befejezõdtek, mindannyian rájöttünk, hogy a mi testileg megpróbált, kedves, angyali barátunk sokkal több igazi értéket adott nekünk és a csodálatosan könyörületes családoknak, akik oly gyakran nyújtották ki kezüket szeretettel, mint amit õ valaha is kapott. Igen, a mai nap valóban sok lehetõség idõszaka. Ez egy olyan idõszak, amikor kinyújthatjuk kezünket, hogy megérintsük valakinek az életét; olyan idõszak, amikor elkötelezhetjük magunkat, hogy megszenteljük a sabbath napját, és olyan idõszak, amikor segíthetünk templomaink világosságát fényesen égve tartani, hogy csak egy párat említsek. Bizonyságot teszek egy élõ Mennybéli Atyáról és Fiáról, a mi Üdvözítõnkrõl és Megváltónkról, akik mind a ketten feltétel nélkül szeretnek bennünket, és arra vágynak, hogy megragadjuk azt a sok alkalmat, amit õk felkínálnak nekünk. Bevallom és kifejezem szeretetemet kedves prófétánk iránt, aki nagy odaadással, bátorsággal és magasztossággal viszi zászlónkat. Jézus Krisztus nevében, ámen.