Hála Elder Gordon T. Watts a Hetvenekbõl Az, hogy milyen mélyen szolgálunk, és mennyire vagyunk hajlandóak a szolgálatra, hálánk közvetlen visszatükrözõdése. Kisfiúként pici családi farmunkon az élet maga volt a mennyország. Szerény otthonunkban sokszor még annyi zsindely sem volt, amennyi a tetõ befedéséhez kellett volna. Az illemhelyhez egy hosszú ösvény vezetett, így nem ártott némi elõre tervezés, és néha kopott ingemen is több volt a gomblyuk, mint a gomb. A meleg kályha elõtti szombat esti fürdés egy olyan helyen, ahol az ember teste ki volt téve a hõmérséklet mindkét szélsõségének, luxusnak számított. Aztán megváltozott valami. Megkezdtem iskolai tanulmányaimat, és elkezdtem megtapasztalni a vagyont, amelyet azelõtt nem ismertem. Volt, akinek csinos ruhája, szép, összkomfortos otthona volt, és új autót vezetett. A velem egykorúak közül sokaktól nem várták el, hogy korán felkeljenek és elvégezzék a mindennapos házi munkát, mielõtt iskolába mennek, aztán pedig csak este érkezzenek haza, és ezt újra meg újra megcsinálják. Míg õk népszerûek és magabiztosak voltak, én befelé forduló és félénk lettem. Sajnálatos módon kezdtem elfelejteni, mennyire boldog voltam kosárnyi áldásommal, amikor belefeledkezve hasonlítgattam az õ látszólag feneketlen vékáikat a sajátomhoz. Ennek következtében megfeledkeztem az alázatosságról, és így kezdett eltorzulni a valóságról alkotott képem, utat engedve a hálátlanságnak. Ha abban reménykedünk, hogy többet is megérdemlünk, bõségesen megrakott tányérunk is üresnek tûnik. A hálának sok arca van, és sok formát vesz fel. Ha elmulasztjuk elismerni az Úrnak mindenünket, amink van, az hamarosan önzõ viselkedéshez fog vezetni. Az Üdvözítõ, habár mindig adott, ritkán kapott is a hálából. „És mikor [Jézus] egy faluba beméne, jöve elébe tíz bélpoklos férfi, kik távol megállának: És felemelék szavokat, mondván: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! És mikor õket látta, monda nékik: Elmenvén, mutassátok meg magatokat a papoknak. És lõn, hogy míg odamenének, megtisztulának. Egy pedig õ közûlök, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsõítvén az Istent nagy szóval; És arczczal leborúla az õ lábainál, hálákat adván néki: és az Samariabeli vala. Felelvén pedig Jézus, monda: Avagy nem tízen tisztulának-é meg? A kilencze pedig hol van?”1 „A kilencze pedig hol van?” - az Üdvözítõ kérdésén való elmélkedés okot ad az észrevételre. Az áprilisi konferencián nyitóbeszédében Hinckley elnök ezt mondta: „Így hát testvéreim, örvendezzünk együtt, ahogy most elismeréssel ünnepeljük a bámulatos tanokat és szokásokat, amelyek ajándékként jöttek az Úrtól munkájának ebben a legdicsõségesebb szakában! . . . Legyünk mindig hálásak ezekért a becses ajándékokért és kiváltságokért, és tegyük meg jól a részünket, olyanokként, akik szeretik az Urat!”2 Az összes „becses ajándék és kiváltság” ellenére, amelyekrõl prófétánk beszélt, gyakran elmulasztjuk felismerni bõséges áldásainkat. Még jelentõsebb ennél az, hogy a hála néhány kifejezésmódja alatta marad az Úr elvárásainak. „És Istent semmivel sem sérti úgy meg az ember, vagyis õ senki ellen nem gyúl úgy haragra, mint azok ellen, akik nem ismerik fel az õ kezét minden dologban, és nem engedelmeskednek parancsolatainak.”3 A hála a magatartással kezdõdik. Amíg valakinek minden alma fényes, addig mások a fényesítés után is csak a megmaradt hibákat látják az almákon. Figyelmeztetést kell alkalmaznunk, hogy ne hálózzon be minket a hálátlan emberek gyarapodó népessége, akik érzéketlenné váltak az áldásokra, amint boldogtalanságukban méltatlankodnak. Az öröm és a boldogság a hála szülötte. Nemrégiben Watts nõvér és én három évet a világ egy másik részében töltöttünk, együtt dolgozva egy nagyon kedves és hálás néppel. Ha a szó szerinti vagyon egyenlõ lenne a boldogsággal, akkor ezeknek a szenteknek a többsége boldogtalan lenne. Éppen ellenkezõleg, bõvelkednek a hálában, ami az öröm kimutatásának járványszerû hatását eredményezi. Magától értetõdõ, hogy habár embert próbáló környezetben élnek, amelynek kevés elõnye van, azért megelégedett emberek. A jókedvet Jézus Krisztus evangéliuma iránti hálájuk, és a tanított alapelvek szerinti életbõl származó áldások okozzák. Az egyik hithû egyházkerületi elnök kifejezte háláját azért, hogy van egy kerékpárja, amellyel közlekedve el tudja látni elhívását. Úgy tûnt, minél többet pedálozott, annál boldogabb volt. Talán ez is egy kis lecke: ha hálátlannak érezzük magunkat, egy kicsit gyorsabban kell tekernünk. Az, hogy milyen mélyen szolgálunk, és mennyire vagyunk hajlandóak a szolgálatra, hálánk közvetlen visszatükrözõdése. Elder James E. Talmage azt mondta: „A hála az alázat ikertestvére; a kevélység mindkettõnek ellensége.”4 James E. Faust elnök pedig azt mondta: „A nagyság a hálás szívnél kezdõdik.”5 A megpróbáltatások idején el tudjuk fogadni hálásan azt, aminek be kell következnie, hálásan azokért az áldásokért és ajándékokért, amelyeket az Úr tartogat azok számára, akik betartják a parancsolatokat, és hálaadással szolgálják õt. Egy örök barátom és egykori szomszédom, aki oly sok évvel ezelõtt otthonunkban részesült az evangélium tanításaiban, nemrégiben megtapasztalta az ötvösök tüzét szeretett társa elvesztésekor. Az evangélium, a templomi szövetségek és az örökkévaló házasság iránti meghatározhatatlan hálájának újkeletû szavai elmémbe vésõdtek. Drága felesége elvesztésekor ez a tudás olyan vigaszt nyújtott számára, amely ismeretlen volt számukra, mielõtt csatlakoztak az egyházhoz. „Hogy köszönhetem meg nektek valaha is azt, hogy megosztottátok családunkkal ezt a nagy örökkévaló ajándékot?” - szavai kapcsolódnak az én szavaimhoz, amellyel kimondhatatlan hálámat szeretném kifejezni Mennyei Atyánknak és Fiának, Jézus Krisztusnak azokért a „becses ajándékokért és kiváltságokért”, amelyeket mindannyiunk számára felkínált. „Aki hálásan fogad mindent, az megdicsõül, és e föld javai adatnak neki ráadásul, igen, százszorosan, sõt még annál is több.”6 Isten az, aki kegyelmesen ad, és én bizonyságot teszek róla és Szeretett Fiáról, Jézus Krisztusról. Jézus Krisztus nevében, ámen. MEGJEGYZÉSEK 1. Lk. 17:12-17. 2. Bizonyságot teszünk róla; Liahona, 1998. július, 4. o. 3. T&Sz 59:21. 4. Sunday Night Talks, 2. kiadás (1931), 483. o. 5. „Gratitude as a Saving Principle”; Ensign, 1990. máj., 86. o. 6. T&Sz 78:19.