Jöjjetek, járjunk az Úr világosságában! Mary Ellen Smoot a segítõegylet általános elnöke Karját mindegyikünk felé kitárja. Igazságai egyszerûek és világosak, meghívása egészen biztos. Mindig szerettem meghívásokat kapni. És ti? Elképzelted-e már valaha, hogy egy napon meghívást kapsz egy elõkelõ helyre, valamilyen eseményre, amely elismeri fontosságodat, mérhetetlen értékedet? Az ilyen várakozás legalább olyan jó szórakozás, mint maga az esemény. Még az evilági feladatok is hozzátesznek az izgalomhoz és a jelentõséghez, amikor készültök és terveztek egy olyan eseményre, amelyre meghívtak benneteket. Mind a mai napig ha egy boríték kerül a levelesládánkba, és az meghívóhoz hasonlít, azt nyitjuk fel elsõként. Sajnos nem minden meghívás egyforma értékû. Vannak, amelyek csábításként vagy kéregetésként érkeznek. Akár a levelesládába, akár a számítógépen vagy a televízión keresztül jönnek, ezek csábíthatnak és megkísérthetnek - és végül félrevezethetnek. De szerencsére azok a meghívások, amelyeket a szentírásokból, a prófétáktól és a Szentlélektõl kapunk, olyan meghívások, amelyekre számíthatunk. Irányt mutatnak nekünk, békességet, vigaszt és örömöt nyújtanak nekünk. Egy halk, szelíd hang szól hozzánk, és erényes életre biztat minket. Nagyon kell figyelnünk intésére és kutatnunk kell lelkünket. Amint ezt tesszük, eloszlanak a sötétség felhõi, és Isten csodálatos világossága tölti el lényünket. Az Úrtól való meghívások életbevágóan fontosak. Visszavezetnek minket Mennyei Atyánkhoz, az igazság és az erényesség útján tartanak bennünket. Ténylegesen elismerik Isten leányaiként való végtelen értékünket. Oly szeretetteljesen egyénre szabottak. Mennyei Atyánktól származnak. Õ a meghívások nyelvén szól hozzánk: „Jöjjetek hozzám!”, „Kövessetek engem!”, „Gyertek!”. Ezen az estén a segítõegylet általános elnöksége egy meghívást szeretne átadni mindegyikõtöknek: „Jertek, járjunk az Úrnak világosságában” (Ésaiás 2:5). Kérjük, fogadjátok el a meghívást! Ésaiás látta, ahogy a sok ember felmegy az Úr házába, megismeri Isten útjait, és békességben élnek egymással. Azt akarta, hogy mindenkinek legyen része ebben. Így aztán hívta õket, éppen úgy, ahogy most mi tesszük: „Jertek, járjunk az Úrnak világosságában” (Ésaiás 2:5). Üknagyapám, Israel Stoddard 1842-ben elfogadott egy meghívást, hogy csatlakozzon az egyházhoz. Aztán elfogadott egy másik hívást, hogy csatlakozzon a szentekhez, és a család New Jersey-bõl Nauvoo-ba költözött. Amikor Brigham Young elnök felhívást intézett az emberekhez, hogy kövessék õt nyugatra, eleget tettek ennek a kérésnek. Miután a család átkelt a Mississippi folyón, visszanéztek és látták, ahogy otthonukat felégették. Édesanyjuk a rideg körülmények és a nehézségek miatt meghalt, öt héttel késõbb a csecsemõ is, s nem sokkal azután az apa is eltávozott az élõk sorából. Nagyanyám így írt errõl: „Így az öt Stoddard gyermek otthontalan, s csaknem nincstelen lett, de nem maradtak barátok nélkül, mert a szentek jók voltak hozzájuk.” Ez a meghívás elvette a szülõk és kicsi gyermekük életét; azonban örökre összekötötte õket. Egy pillanatra gondolkodjatok el velem azon, mit jelent az Úr világosságában járni! Elõször is, mindannyian rendelkezünk világossággal - világosság árad a tekintetünkbõl, a megjelenésünkbõl, világosság még akkor is, ha sötétség vesz minket körül. És ez azt is jelenti, hogy van célunk és irányunk, amely felé haladunk. Az Üdvözítõ megtanította nekünk az utat, amikor életének utolsó hetében elmondta a tíz szûzrõl, a tálentumokról, a juhokról és a kecskékrõl szóló példázatokat. A Máté 25-ben található példázatok felhasználásával szeretnék áttekinteni három olyan leckét, amit Krisztus tanított. Amint figyelünk és engedelmeskedünk, a világosság és az igazság nõvérei leszünk. Elõször, a tíz szûzrõl szóló példázat azt tanítja nekünk, lelki felkészültség által járjunk az Õ világosságában. Az Üdvözítõ a mennnyei birodalmat tíz szûzhöz hasonlította, akik fogták lámpásaikat, és elõrementek, hogy találkozzanak a võlegénnyel. Öt szûz vitt olajat a lámpájához, és amikor megérkezett a võlegény, õk fel voltak készülve a fogadására. Míg az öt bolond szûz elsietett, hogy még egy kis olajat találjon, megérkezett a võlegény, és csak azok, „a kik készen valának, bemenének õ vele” (lásd Máté 25:1-10). Nõtestvérek, mi készenállunk? Egyenként és együttesen készülünk azokra a nagyszerû ajándékokra, amelyeket az Úr mindazoknak megígért, akik hithûek maradnak? Fel vagyunk készülve arra, hogy befogadjuk az Õ világosságát? Kimball elnök adott néhány útmutatást arra vonatkozóan, hogyan töltsük fel lámpásainkat olajjal: „Az úrvacsorai gyûlésen való részvétel az évek során cseppenként tölt olajat a lámpásainkba. A böjtölés, a családi ima, a házi tanítás [és látogató tanítás], a testi kívánságok fékentartása, az evangélium hirdetése, a szentírások tanulmányozása - az elkötelezettség és az engedelmesség minden egyes cselekedete egy-egy cseppel gazdagítja készletünket. A jócselekedetek, a felajánlások és tizedek fizetése, a tiszta gondolatok és tettek, az örökkévaló szövetségben kötött házasság - ezek is hozzátesznek az olajhoz, [amellyel] éjfélre [készenállhatunk].”1 Hadd osszam meg veletek egy nõtestvér érzéseit arról, hogy a segítõegylet miképpen segített neki lelkileg felkészülni! Annyira fellelkesültem hitétõl, hogy megkértem, írja le bizonyságát és küldje el nekem. Engedjétek meg, hogy felolvassam ennek egy részét! Ezt írja: „Micsoda áldást jelent a segítõegylet az életemben! Elvált voltam - egyedülálló anya egy kicsi leánygyermekkel. Korábban egy fiúgyermeket is elveszítettem. Órákat töltöttem térden állva, hogy segítséget kérjek Üdvözítõmtõl és Mennyei Atyámtól. De ott volt a segítõegylet. Ez volt az én szervezetem. Egész héten azon igyekeztem, hogy kis fizetésembõl és szerény iskolázottságommal megpróbáljam ellátni kicsi lányomat és saját magamat. Minden vasárnap elmentünk az egyházba. Számomra úgy tûnt, az hogy minden héten elmentem a segítõegyleti gyûlésre, segített nekem erõsebb és jobb nõtestvérré válni. Nem arról van szó, hogy más gyûléseket elmulasztottam volna; nem, nem így történt. Mentem, mert tudtam, ott kell lennem. Mentem, aztán gyönyörködtem az igében, különösen a segítõegyletben. Ez jelentette számomra a ‘megkönnyebbülést’ és a ‘társaságot’. Tartoztam valahova; része voltam valaminek. Az órákon, mások . . . és kicsi gyermekem szolgálata során megfeledkeztem magamról. Úgy találtam, ha elfoglaltam elmémet és kezeimet, akkor kevesebb idõ jutott arra, hogy a múlt fájdalmára gondoljak. . . . De mindazokból az évekbõl leginkább a valahova tartozás érzésére emlékszem - tartozni ahhoz a szervezethez, amit az én Uram és Üdvözítõm adott nemcsak nekem, hanem minden nõtestvérnek.”2 Segítõegyleti nõtestvérekként az a feladatunk, hogy segítsünk egymásnak felkészülni arra a napra, amikor a võlegény megérkezik. Azáltal, hogy tevékenyen részt veszünk a segítõegylet szervezetében, lámpásaink teli lesznek. Hitünk erõs marad. A hit az egyik olyan ajándék, amit Isten megígért mindazoknak, akik komolyan keresik Õt. Elder Bruce R. McConkie így magyarázta: „A hit Isten ajándéka, amit jutalomként adományoz a személyes erényességért. Ez mindig megadatik, ha erényesség van jelen, s minél nagyobb az Isten törvényeinek való engedelmesség mértéke, annál nagyobb hit kerül adományozásra.”3 A hit és az összes lelki ajándék minden olyan ember számára elérhetõ, aki hajlandó ezekért élni. Sokszor gondoljuk úgy, hogy csupán egyháztagságunk feljogosít minket mindarra, amit az Úr megígért. De minden áldáshoz engedelmességre van szükség. Az Úr kijelentette: „És ha bármilyen áldásban részesülünk Istentõl, az ama törvény iránti engedelmesség által történik, amelyen az áldás alapszik” (T&Sz 130:21). Erõt nyerünk abból, hogy a parancsolatok szerint élünk. Így aztán ha arra vágyunk, hogy az Úr világosságában járjunk, egyik lelki lábunkat a másik elé tesszük. Követjük a lelki felkészültség ösvényét, ahogy az a szentírásban és élõ prófétáink által közzététetett. Teljes testvériséget vállalunk magunkra a segítõegyleti szervezetben. Ez az isteni sugallaton keresztül prófétáink által alapított és irányított közösség nem csupán egy vasárnapi gyûlést jelent. Ez egy szervezet, melynek feladata, hogy Krisztushoz hozza a nõtestvéreket és családjaikat. Másodszor, miközben a papsági vezetõk irányítása alatt, illetve velük összhangban és egymással dolgozunk, az Úr azt kéri tõlünk, hogy tehetségeink fejlesztésével járjunk az Õ világosságában. Egy másik példázat, amit az Üdvözítõ életének utolsó hetében mondott el, a tálentumokról szóló. Mindannyian ismeritek a történetet és annak üzenetét. Engedjétek meg, hogy veletek együtt újra áttekintsem! Az Úr a mennyei birodalmat egy emberhez hasonlította, „a ki útra akarván kelni, eléhívatá az õ szolgáit, és a mije volt, átadá nékik. És ada az egyiknek öt tálentomot, a másiknak kettõt, a harmadiknak pedig egyet” (Máté 25:14-15). Amikor a mester kérte, számoljanak el a tálentumokkal, elégedett volt azzal, akinek öt tálentuma volt, és még szerzett hozzá ötöt. Elégedett volt azzal a szolgával is, akinek két tálentuma volt, és még kettõt szerzett hozzá. De egyáltalán nem volt elégedett azzal a szolgával, aki egy tálentumot kapott és azt elásta a földbe. Az Úr elvette a tálentumot ettõl a szolgától, és egy másiknak adta (lásd 16-30. versek). Erõsen hiszek abban, hogy tehetségeink fejlõdnek, miközben szolgálatra hívnak el bennünket. Ha hithûen elfogadjuk az elhívást, olyan rejtett tehetségek kerülnek napvilágra, mint a szeretet; részvét; belátás; mint jó barátnak, béketeremtõnek, tanítónak, vezetõnek, otthonteremtõnek, írónak, kutatónak lenni - ezek mind tehetségek. Tizenévesként a szüleimmel vettem részt a cövekkonferencián. Elder Harold B. Lee volt az elnöklõ felhatalmazott és szónok. Édesapám egész éjszaka fent volt és öntözte a 11 250 négyszögölnyi epresünket. Küzdött, hogy ébren maradjon, és legtöbbször elvesztette a csatát. De még csak nem is gondolt arra, hogy távolmaradjon a konferenciától, különösen annak tudatában, hogy Elder Lee fog beszélni. Egy kicsit mindannyian meglepõdtünk, amikor Elder Lee odaállt és a közönség soraiból kezdett fiatal nõket hívni, hogy mondják el bizonyságukat. Apám, aki rendszerint jól ítéli meg az ilyen dolgokat, oldalba bökött és azt mondta: „Te leszel a következõ szónok.” Én úgy gondoltam: Biztosan nem fog engem kihívni. A bálterem elsõ sorában ülök. Ahogy a padsorok közti folyósóra néztem, rájöttem, milyen hosszú lenne az út a szószékig. Én voltam a következõ, akit kihívott. És minden bizonnyal ez volt a leghosszabb séta, amit életem során megtettem. Elfogadtam a felkérést Elder Lee-tõl, és ahogy visszamentem a helyemre, a közönség között ülõ kedves emberek megszorították a karomat vagy megveregették a kezemet. Felemelt az az élmény, és mi mindannyian felemelkedünk, amikor megszerezzük a bátorságot ahhoz, hogy elfogadjuk az Úr és az Õ szolgáinak meghívásait. A meghívás, hogy járjunk az Úrral, hosszú sétát jelent. Ha az egyházban lévõ 4 200 000 nõ egy kört alkot, és használjuk tehetségeinket, akkor meg tudjuk változtatni ezt a világot. Egy ember is változást tud hozni. Mindegyikõtöknek vannak különleges képességei. Használjátok ezeket arra, hogy egymást szolgáljátok! Ha az Úr világosságában akartok járni, fedezzétek fel személyes erõsségeiteket, és fejlesszétek azokat! Nagy örömöt fogtok lelni abban, hogy önzetlenül megosztjátok másokkal azt, amit az Úr adott nektek. Harmadszor pedig, a három példabeszéd közül az utolsóban az Üdvözítõ egy felhívást intéz hozzánk, hogy az egyes ember szolgálatával járjunk az Úr világosságában. Elmondja a juhok és a kecskék példabeszédét, és a jobbján lévõ juhoknak azt mondja: „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. . . . Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg” (Máté 25:34-36, 40). Amikor az Úr világosságában járunk, nem megyünk egyedül. Kézenfogjuk testvéreinket. Tanítjuk családainkat és erõsítjük õket. Szeretjük és szolgáljuk egyházközségi családunkat, miközben odafordulunk az egyes egyháztagokhoz. Joseph Smith próféta hívott: „Ahhoz, hogy az embereket rávezessük a bûn elhagyására, nincs hatékonyabb mód, minthogy gyengéden kézenfogjuk õket, és figyelünk rájuk. Amikor az emberek a legkisebb kedvességet vagy szeretetet mutatják irántam, ó, az mily erõvel hat lelkemre, míg annak ellenkezõje felszínre hozza a kellemetlen érzéseket, és elkedvetleníti az emberi elmét.”4 Mindannyian okulhatunk Eliza R. Snow egyik beszédébõl. Ezt mondta: „Isten lenéz rátok, az angyalok feljegyzik titkos cselekedeteiteket . . . Naponta imádkozzunk, próbáljunk meg kifinomultabbak . . ., látnokibbak lenni, neveljük gyermekeinket udvariasnak és finomnak, hogy hasznos alakjai legyenek . . . a társadalomnak.” Aztán így folytatta: „Igyekezzetek otthonotokat vidámmá tenni, gyermekeiteket tartsátok távol a rossz társaságtól; és amíg azon fáradoztok, hogy rendesen felöltözzenek, ne mulasszátok el jól felékesíteni lelküket azokkal az alapelvekkel, amelyek felemelik, nemesítik és felkészítik õket arra, hogy a jövõben hasznosak legyenek majd Isten birodalmában.”5 Amikor teljes szívvel elfogadjuk az Úr hívását, hogy járjunk az Õ világosságában, lelkileg felkészültekké válunk, fejlesztjük tehetségeinket és odafordulunk Isten családjához. Amint az Õ világosságában járunk, a bátorság és a szilárd hit asszonyaivá válunk. A látomás, a sors és az örök érték asszonyaivá. Fogjunk össze, hogy lelki erõt építsünk, sugározzuk az igazságot a világnak, és ünnepeljük a családot! Mi a nõtestvérek világméretû közössége vagyunk - a biztonság és a védelem közössége. Mi Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza segítõegyleti szervezete vagyunk. Kérünk benneteket, fogadjátok el hívásunkat, és gyertek haza, haza, az Úr karjaiba és a ti nõtestvéreitekhez, akik szeretnek benneteket, s akiknek szükségük van rátok! Ésaiás látta a mi idõnket, s benne minket. Látta, amint az emberek minden nemzetbõl az Úr házába mennek, és az Õ világosságában járnak. Õ tudta, az Úrnak szüksége lesz rátok, mint a jó hihetetlen erejére és Isten papságának hathatós eszközére. A fenséges papság irányítása alatt a segítõegylet segíteni fog Isten birodalmának a földön való megalapításában. Kétségtelen, hogy a birodalom létrejön és személyesen Krisztus fog uralkodni felette. Mindazok, akik elfogadják ezt a meghívást, érezni fogják az Õ ölelését, és tetszéssel fogadják a kellemes hangokat: „Jól vagyon jó és hû szolgám. . . . Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett” (Máté 25:23, 34). Szerte a világon élõ nõtestvéreinknek bizonyságomat teszem Jézus Krisztus evangéliumának igaz voltáról. Mindegyikünket kitárt karokkal vár. Igazsága egyszerû és világos, meghívása egészen biztos. Azért imádkozom, hogy ismerjük fel segítõegyleti szervezetünk létfontosságú szerepét a papság irányítása alatt és azzal összhangban, miközben nõket és családokat készítünk fel a felmagasztosulásra. Legyünk példamutató nõk, és álljunk ki bátran az igazságért! Jézus Krisztus nevében, ámen. MEGJEGYZÉSEK 1. Faith Precedes the Miracle (1972), 256. 2. Engedéllyel felhasználva. 3. Mormon Doctrine, 2. kiadás (1962), 262. 4. Teachings of the Prophet Joseph Smith, Joseph Fielding Smith válogatása (1976), 240. 5. Woman’s Exponent, 1891. Május 1., 164. o.