Elder Robert D. Hales
a Tizenkettek Kvórumából
Ha az igazságra törekszünk, megerõsítjük hitünket Õbenne és õszintén megbánjuk bûneinket, akkor lelki változásra találunk szívünkben, amely csak Üdvözítõnktõl jöhet. Szívünk megújul.
Mióta utoljára összegyûltünk az általános konferencián tavaly áprilisban, mint sokan tudjátok, átestem a harmadik szívrohamomon, ami szükségessé tette a koszorúérmûtétet. A szakképzett orvosok, a jól képzett és figyelmes orvosi kar, valamint feleségem, Mary segítségével, aki türelmes, szeretõ, kitartó gondviselõm; illetve az érdekemben sokaktól felajánlott imádságok révén abban az áldásban részesültem, hogy megújult az egészségem és visszatért az erõm. Köszönöm a törõdéseteket és az imáitokat.
Mai üzenetem arról szól, hogyan segíthetjük a lélek gyógyulási folyamatát. Ez egy olyan üzenet, amely elvezet minket a Nagy Gyógyítóhoz, az Úrhoz és Üdvözítõhöz, Jézus Krisztushoz. A terv abból áll, hogy olvassuk a szentírásokat, imádkozzunk, gondolkozunk, ha kell, bánjuk meg bûneinket, és így Szellemének békessége és boldogsága meggyógyít bennünket. Hadd osszam meg veletek gondolataimat, amelyekhez a gyógyulási folyamat során jutottam el.
Míg kórházi ágyamban és több hétig otthon feküdtem, fizikai tevékenységemet erõsen korlátozta az állandó fájdalom, mely legyengítette testemet, de felfedeztem annak örömét, hogy gondolataim felszabadultak az élet értelmén és az örökkévaló dolgokon való gondolkodástól. Mivel naptáramból kitöröltem a gyûléseket, a feladatokat és a megbeszéléseket, figyelmemet az ügyintézésekrõl az örökkévaló dolgok felé tudtam fordítani jó pár hétig. Az Úr azt mondta nekünk: „elmélkedjetek az örökkévalóság magasztosságán” (T&Sz 43:34). Észrevettem, ha csak a fájdalmammal foglalkoztam, az gátolta a gyógyulásomat. Úgy találtam, az elmélkedés nagyon fontos elem mind a test, mind a lélek gyógyulási folyamatában. A fájdalom olyan alázathoz vezet, amely gondolkodásra késztet. Ez egy olyan tapasztalat, amiért hálás vagyok, hogy el tudtam viselni.
Mélyen eltöprengtem a fájdalom célján, azon gondolkodtam, mit tanulhatnék tapasztalatomból, és így kezdtem kicsit jobban megérteni a fájdalmat. Megtanultam, hogy a testi fájdalom és a test gyógyulása egy komoly mûtét után nagy mértékben hasonlít a lelki fájdalomhoz, és a bûnbánat folyamatában zajló lelki gyógyuláshoz. „Ne aggodalmaskodjatok tehát sem a testért, sem a test életéért; törõdjetek inkább a lélekkel és a lélek életével” (T&Sz 101:37).
Megértettem, mennyire felesleges azzal foglalkozni, hogy miért, mi lenne ha, bárcsak, melyekre valószínûleg nem fogunk választ kapni halandó életünkben. Ahhoz, hogy elnyerjük az Úr vigaszát, gyakorolnunk kell hitünket. Ezek a kérdések: „Miért én? Miért a mi családunk? Miért most?” többnyire megválaszolhatatlan kérdések. Ezek a kérdések elvonnak szellemiségünkbõl, és lerombolhatják hitünket. Idõt és energiát kell fektetnünk hitünk építésébe úgy, hogy az Úrhoz fordulunk, és erõt kérünk tõle evilági fájdalmaink és megpróbáltatásaink legyõzéséhez, valamint ahhoz, hogy mindvégig kitartsunk, mígnem jobban megértjük hitünket.
A Példabeszédek ezt mondja: „az életnek útát kövessed” (Péld. 5:6). Az élet útját követve az erényesség felé haladhatunk saját ösvényünkön, és érezhetjük a Szellem irányítását. „Krisztus szavával éljetek, mert Krisztus szava mindent megmond nektek, hogy mit kell cselekednetek” (2 Ne. 32:3).
Ha Krisztus szavával akarunk élni, tanulmányoznunk kell a szentírásokat, és el kell mélyednünk szavaiban azáltal, hogy elgondolkozunk rajtuk, és minden gondolatunk, minden cselekedetünk részévé tesszük azokat.
Mint ahogy Krisztus szavainak tanulmányozása része az elmélkedésnek, úgy szintén része a buzgó, hithû imádság és a Szellemre való hallgatás is. Egy kinyilatkoztatásban, amit Joseph Smithen keresztül kaptunk, az Úr ezt mondja:
„És ismét, bizony, mondom nektek, barátaim: tûnõdjetek el szívetekben ezeken a dolgokon és ezen a parancsolaton, amit nektek adok, hogy szólítsatok engem, amíg közeletekben vagyok.
Közeledjetek hozzám, és közeledni fogok tihozzátok; keressetek szívvel-szellemmel, és meg fogtok találni; kérjetek és adatik, zörgessetek és megnyittatik nektek” (T&Sz 88:62-63).
A tûnõdés eltereli gondolatainkat a világ jelentéktelen dolgairól és közelebb visz minket Teremtõnk szelíd és vezetõ kezéhez, amint a Szentlélek „halk és szelíd hangjára” figyelünk (lásd 1 Kir. 19:12; 1 Ne. 17:45; T&Sz 85:6). A Tanok és szövetségekben az Úr így szólt David Whitmerhez: „többet gondoltál a világi dolgokra, mint a te Teremtõd dolgaira . . . Nem hallgattál az én Szellememre” (T&Sz 30:2).
Az Úr dolgain,az Õ szavain, tanításain, parancsolatain, életén, szeretetén, a nekünk adott ajándékain, az értünk hozott engesztelõ áldozatán való tûnõdés hatalmas hála érzését erõsíti fel Üdvözítõnk, valamint a tõle kapott életünk és áldásaink iránt.
Az utóbbi hónapok néhány olyan fájdalmas élményt hoztak, amelynek során a családok átélték mindazt a fájdalmat, amely egy családtag békés eltávozásában rejlik. Amint a távozó felkészül a halandó világ elhagyására, a családtagokat békesség tölti el, és hajlandók lesznek elengedni szeretteiket. A családtagok érzik az elválás fájdalmát, de megvigasztalódnak a békével, amely a papsági áldásokból, a családi imákból, valamint a feltámadás ismeretébõl származik, amely meggyõzi õket arról, hogy újra találkozni fognak szeretteikkel a nem túl távoli jövõben. Hitük és az Úrba vetett bizalmuk segít nekik túllépni a miérteken, és érezni az Úr Szellemének vigasztalását.
Üdvözítõnk mindannyiunk szívét ismeri. Ismeri szívünk fájdalmait is. Ha az igazságra törekszünk, megerõsítjük hitünket Õbenne, és ha szükséges, õszintén megbánjuk bûneinket, akkor szivünk lelki változáson megy keresztül, amely csak Üdvözítõnktõl jöhet. Szívünk megújul.
A bûnbánat magába foglalja, hogy elismerjük, rosszat tettünk és ezt meg kell bánnunk; bevalljuk bûneinket a megfelelõ papsági felhatalmazottnak; helyreállítjuk, amit lehet, és elhatározzuk, hogy engedelmeskedünk az Úrnak. A bûnbánat a lélek szellemi gyógyulását hozza vissza. Népéhez intézett egyik beszédében Benjámin király ezt mondta: „És ha az ilyen ember nem bánja meg bûneit, hanem továbbra is bûnösen él és mint az Úr ellensége hal meg, az isteni igazságszolgáltatás törvénye halhatatlan lelkét olyan élénk bûntudatra ébreszti, hogy el kell majd húzódnia az Úr színe elõl: szíve megtelik bûntudattal, fájdalommal és gyötrelemmel, ami olyan, mint a kiolthatatlan tûz, és amelynek lángja szûntelen lobog” (Móziás 2:38).
A fizikai fájdalom átélése során elgondolkodtam a mély fájdalom és a lélek gyötrelme felett is. Az Üdvözítõnk, Jézus Krisztus által átélt fájdalomra gondoltam, nem csak a súlyos és szörnyû fizikai fájdalomra, amit keresztrefeszítésekor átélt, hanem arra, a tartós, gyötrelmes, kínzó fájdalomra is, amit az emberiség engedetlensége okozott.
Benjámin király jövendölt az Üdvözítõrõl: „De kísértéseknek lesz kitéve, és olyan nagy testi fájdalmat, éhséget, szomjúságot és fáradságot kell majd elszenvednie, hogy ember azt, anélkül hogy belehalna, nem tudná elviselni; mert népe gonoszsága és gyalázatossága miatt oly nagy lesz gyötrelme, hogy bõrének minden pórusából vér fog fakadni” (Móziás 3:7).
Az Úr nagyobb és erõsebb szenvedése nem testi szenvedés volt volt; nem a megpróbáltatás; nem a kigúnyolás; nem az, hogy leköpdösték; még csak nem is egyik társának árulása, vagy szeretteinek elutasítása; és nem is maga a tényleges keresztrefeszítés. Bár mindezen dolgok megtörténtek, és mindegyik cselekedet nagyon fájdalmas volt, az Üdvözítõ mégis kibírta az engesztelõ áldozat során a legnagyobb fájdalmat is, hogy a vétkezõknek segítsen meggyógyulni:
„Mert íme, én, Isten, elszenvedtem ezeket a dolgokat mindenkiért, hogy ne kelljen szenvedniük, ha megbánják bûneiket.
De ha nem bánják meg bûneiket, akkor úgy kell szenvedniük, mint ahogy én szenvedtem;
Amely szenvedéstõl én, Isten, mindenkinél nagyobb létemre reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusomból véreztem, és testileg és szellemileg szenvedtem” (T&Sz 19:16-18).
Érdekes megjegyezni, hogy Jób könyvén és még néhány más helyen kívül nagyon kevés szentírásbeli utalást találhatunk a fizikai vagy evilági fájdalomról. A szentírásokban leggyakrabban említett fájdalom az engedetlen lelkek miatt az Úr és prófétái által átélt fájdalmat és kínt takarja.
Az ifjabb Alma látványos példát ad megtérésének elbeszélésében. Alma lázadó volt; olyannyira, hogy õ és Móziás fiai elmentek, és „Isten egyházát” igyekeztek megdönteni(Alma 36:6). Képzeljétek el Alma szüleinek bánatát és szívfájdalmát, de méginkább Mennyei Atyánk és Jézus fájdalmát, aki végül küldött egy angyalt, hogy mondja el neki: „Ha magadat el is akarod pusztítani, de ne törj Isten egyháza ellen többé” (Alma 36:9). Elég bánatot okozott az, hogy Alma az engedetlenséget választotta, azonban õ még másokat is rávett arra, hogy lázadjanak fel az Isten szava ellen.
Alma leírta azokat az érzéseit, amiket az angyalt látva és õt hallva élt át. Azt mondta, amint visszaemlékezett lázadására, az összes bûnére és gaztettére, hogy „a pokol kínjai” gyötörték (Alma 36:13). Alma fájdalma meghaladta a testi kínt. „Az örök büntetés kínjait” szenvedte (Alma 36:12), engedetlensége és Isten elleni lázadása miatt.
Bûnei komolyságának felismerése után, és miután Isten felé fordult, ezt mondta: „semmi sincs, ami olyan mérhetetlenül keserû lenne, mint amilyenek az én kínjaim voltak. Viszont azt is mondhatom, fiam, hogy semmi sincs, ami olyan végtelenül édes lenne, mint ez a boldogság” (Alma 36:21).
Az õ boldogsága bûnbánó magatartásából fakadt. Attól az idõtõl kezdve Alma és mindazok, akik vele voltak, köztük Móziás fiai, elmentek megpróbálni „mindazt a kárt helyrehozni, amit az egyháznak okoztak. Megvallották minden bûnüket” (Móziás 27:35), és lelkeket vezettek Krisztushoz.
Csak a bûnbánat útján és az Úr bocsánatának kérésével tudta Alma fájdalmát maga mögött hagyni, és elnyerni az evangélium boldogságát és világosságát. Az Úr azt tanította a nefitáknak, hogy az igazság ismerete, a buzgó hit és az igaz bûnbánat hozza meg a lelki változást. Alma megtapasztalta ezt a nagy változást szívében.
Ebben a halandó életben, mindannyian megtapasztaljuk a fájdalmat, ilyen vagy olyan formában. A fájdalom lehet egy baleset vagy egy gyötrelmes egészségi állapot következménye. Mély fájdalmat érezhetünk gyász miatt, amely természetes következménye annak, ha valakit elveszítünk szeretteink közül, vagy elveszítjük egy számunkra fontos ember szeretetét. Fájdalom fakadhat a magány vagy a lehangoltság érzésébõl. Gyakran az Isten parancsolatai iránti engedetlenségünk miatt áll be, de azokat is elérheti, akik mindent elkövetnek, hogy az Üdvözítõ példájával összhangban éljenek.
A szentírások azt tanítják, „mindennek kell, hogy legyen ellentéte” (2 Ne. 2:11). Ahogy mindannyiunknak jut öröm és boldogság, úgy szenvedés is jut minden halandónak. Hogyan tudjuk megérteni életünk azon pillanatait, amikor testi vagy érzelmi fájdalmat élünk át?
Elder Spencer W. Kimball azt mondta: „Mi születésünk elõtt tudtuk, hogy testért és tapasztalatért jövünk le a földre, és tudtuk, hogy lesz örömünk és bánatunk, fájdalomunk és biztonságunk, nyugalmunk és nehézségünk, egészségünk és betegségünk, lesznek sikereink és csalódásaink; és azt is tudtuk, hogy meg fogunk halni. Elfogadtuk mindezeket a eshetõségeket örömteli szívvel, hajlandónak mutatkozva arra, hogy elfogadjuk a számunkra kellemes és kellemetlen dolgokat is . . . Hajlandók voltunk eljönni és elfogadni az életet úgy, ahogy van” („Tragedy or Destiny”, Improvement Era, 1966. Márc., 217.o.).
Elder Orson F. Whitney ezt írta: „Semmilyen elszenvedett fájdalom, és semmilyen átélt megpróbáltatás sem veszik kárba. Tanít bennünket, segít kifejleszteni olyan tulajdonságainkat, mint a türelem, a hit, a lelki erõ és az alázatosság. Mindaz, amit elszenvedünk, és mindaz, amit elviselünk, fõleg ha ezt türelmesen tesszük, építõen hat jellemünkre, megtisztítja szívünket, kiterjeszti lelkünket, gyengédebbekké és méginkább jószívûvé, méltóvá tesz minket arra, hogy Isten gyermekeinek neveztessünk, . . . és a szomorúságon és a szenvedésen keresztül, erõfeszítéssel és gyötrelmek árán, sajátítjuk el mindazt, amiért idejöttünk” (idézet az Improvement Era-ból, 1966. márc., 211. o.).
Amikor átéljük a fájdalmat, a gondviselõ nagyon fontos része a felépülés folyamatának. Figyelmes orvosok, ápolók, terapeuták, egy szeretõ társ, szülõk, gyerekek és barátok vigasztalnak minket, amikor betegek vagyunk, és meggyorsítják felépülésünk folyamatát. Vannak olyan idõszakok, mikor nem számít, meg kell bíznunk másokat azzal, hogy gondunkat viseljék. Alá kell rendelnünk magunkat nekik. Gondviselõink azok, akik elõsegítik a gyógyulás folyamatát.
Az Úr a legfõbb gondviselõ. Alá kell rendelnünk magunkat az Úrnak. Ha így teszünk, elszakadunk mindattól, ami fájdalmat okoz, és mindezt áthárítjuk Õrá. „Vessed az Úrra a te terhedet, õ gondot visel rólad” (Zsolt. 55:23). „És akkor adja Isten, hogy az õ Fiában való örömötök megkönnyítse terheiteket” (Alma 33:23). Az Úrban való hit és bizalom által, valamint tanácsának engedelmeskedve érdemessé válunk arra, hogy Jézus Krisztus engesztelõ áldozatának részesei legyünk, és így egy nap visszatérhessünk hozzá, hogy vele éljünk.
Ha hitünket és bizalmunkat az Úrba vetjük, fájdalmunkkal nap mint nap, néha óráról órára, sõt olykor percrõl percre meg kell küzdenünk; de a végén megértjük azt a csodálatos tanácsot, amely Joseph Smith prófétának adatott, amint az elfeledettség és az elszigeteltség érzése okozta fájdalommal küzdött a Liberty börtönben:
„Fiam, béke legyen lelkedben! Gyötrelmed és szenvedésed csak egy pillanat rövid lesz.
És azután, ha hûségesen kitartasz, Isten felemel a magasságba, és gyõzedelmeskedni fogsz minden ellenségeden” (T&Sz 121:7-8).
Kedves testvéreim! Ha fájdalom, megpróbáltatások és nehézségek érnek az életben, akkor húzódjatok közelebb az Üdvözítõhöz. „Várom az Urat, . . . benne bízom” (Ézs. 8:17; lásd még 2 Ne. 18:17). „De a kik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyûk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” (Ézs. 40:31.) Az Úr dönti el, mikor és milyen módon jön el gyógyulásod; légy türelemmel!
Üdvözítõnk arra vár, hogy eljussunk hozzá a szentírások tanulmányozása, az elmélkedés és a Mennyei Atyánkhoz való imádkozás révén. Nagy áldások és tanulságok származnak a csapások legyõzésébõl. Miután megerõsõdtünk és meggyógyultunk, felemelhetünk, támogathatunk másokat hitünkre támaszkodva. Legyünk eszközök az Úr kezében, és így hozzunk áldást a szenvedõk életére! Bizonyságomat teszem nektek arról, hogy Isten él és Jézus a Krisztus, és Õ arra vár, hogy Hozzá térjünk meg, hogy tanácsot adjon és meleg szeretetben tartson minket. Az Úr áldása legyen mindannyiunkon, amint az élet nehézségeivel szembesülünk a saját életünkben és szeretteink életében! Így imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.
Previous
