Ne feledd a hálaadást Thomas S. Monson elnök elsõ tanácsos az Elsõ Elnökségben Hálát adunk-e Istennek „az õ kimondhatatlan ajándékaiért” (2 Kor. 9:15), és gazdag áldásaiért, amelyeket oly bõségesen adott nekünk? Messzi földön, hosszú idõvel ezelõtt Jézus Jeruzsálembe utazott. „Samáriának és Galileának közepette méne által. És mikor egy faluba beméne, jöve elébe tíz bélpoklos férfi, kik távol megállának: És felemelék szavokat, mondván: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! És mikor õket látta, monda nékik: Elmenvén, mutassátok meg magatokat a papoknak. És lõn, hogy míg odamenének, megtisztulának. Egy pedig õ közûlök, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsõítvén az Istent nagy szóval; És arczczal leborúla az õ lábainál, hálákat adván néki: és az Samariabeli vala. Felelvén pedig Jézus, monda: Avagy nem tízen tisztulának-é meg? A kilencze pedig hol van? Nem találkoztak a kik visszatértek volna dicsõséget adni az Istennek, csak ez az idegen? És monda néki: Kelj föl, és menj el: a te hited téged megtartott.”1 A 30. zsoltárban Dávid fogadalmat tesz: „Uram, én Istenem, örökké dicsõítlek téged.“2 Pál apostol a korinthusbeliekhez írt levelében ezt hirdette: „Az Istennek pedig legyen hála az õ kimondhatatlan ajándékáért.”3 A thessalonikabelieknek pedig ezt írta: „Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata.”4 Testvéreim! Hálát adunk-e Istennek „az õ kimondhatatlan ajándékáért” és gazdag áldásaiért, amelyeket oly bõségesen adott nekünk? Megállunk-e és eltûnõdünk-e Ammon szavain? „Láthatjuk testvéreim, hogy Istennek minden népre van gondja, bármilyen földön is élnek. Igen, õ számon tartja népét . . . az egész [földön]. Ez az én örömöm és nagy hálaadásom. És én hálát adok Istenemnek mindörökké.”5 Robert W. Woodruff, egy korábbi idõszak kiváló üzleti vezetõje körbeutazta az Egyesült Államokat egy elõadássorozatot tartva, amelynek a „Dióhéjban az emberi kapcsolatokról” címet adta. Tanítása során elmondta, hogy az angol nyelv két legfontosabb szava a következõ: „Thank you” (magyarul: köszönöm). Gracias, danke, merci - bármilyen nyelven mondják, a gyakran kimondott „köszönöm” felvidítja lelkedet, kiszélesíti baráti körödet, és egy magasabb szintre emeli életedet, amint a tökéletesség felé haladsz. Van egy kis egyszerûség - és egy bizonyos õszinteség is - abban, amikor elhangzik egy „köszönöm”. A hála kifejezésének szépsége és kifejezõ ereje tükrözõdik vissza egy néhány évvel ezelõtti újságcikkben: A columbiai területi rendõrség pénteken elárverezett 100 db gazdátlan kerékpárt. - Egy dollár - mondta egy tizenegy éves fiú, amint ajánlatot lehetett tenni az elsõ biciklire. Az ajánlatok azonban sokkal magasabbra mentek fel. - Egy dollár - ismételte a fiú reménykedve, valahányszor egy újabb kerékpár feltûnt. Az árverésvezetõ, aki 43 éve árverezett lopott vagy elveszett bicikliket, észrevette, hogy a fiú sokkal jobban izgult, valahányszor egy versenykerékpár került kikiáltásra. Aztán már csak egy versenykerékpár volt vissza. A legmagasabb ajánlat nyolc dollár volt. - Eladva kilenc dollárért annak a fiúnak! -mondta az árverésvezetõ. Elõvett nyolc dollárt a saját zsebébõl, és elkérte a fiútól a dollárját. A srác átadta a pénzt pennykben, ötcentesekben, tízcentesekben és negyed dollárosokban - fogta a biciklijét, és elindult kifelé. De csak néhány lépést tett. Új szerzeményét gondosan leállítva visszament, karjait hálásan az árverésvezetõ nyaka köré fonta, és sírt. Mikor éreztünk utoljára ilyen mély hálát, mint ez a fiú? Lehet, hogy nem ilyen meghatóak azok a tettek, amelyeket mások végeznek értünk, de biztosan vannak olyan kedves cselekedetek, amelyek megérdemelnék hálánk kifejezését. A vasárnapi iskolán fiataljaink által gyakran énekelt dal elültette lelkünk mélyébe a hálaadás szellemét: Ha az életnek viharában sodródsz, Ha azt hiszed, minden elveszett, s aggódsz, Számold áldásaid, vedd õket sorra, Meglátod, mily sokat tett érted Urad.6 Gordon Cooper ûrhajós, miközben 30 évvel ezelõtt a föld körül keringett, ezt a kedves és egyszerû hálaadó imát mondta: „Atyám! Köszönöm, különösen azt, hogy lehetõvé tetted számomra ezt a repülést. Köszönöm azt a kiváltságot, hogy ebben a helyzetben lehetek: fent lehetek ezen a csodálatos helyen, és láthatom mindezt a sok meglepõ, csodálatos dolgot, amit teremtettél.”7 Hálásak vagyunk azokért az áldásokért, és azokért az ajándékokért, amelyeket nem tudunk felbecsülni: „a könyvekért, a zenéért, a mûvészetért, és azokért a nagyszerû találmányokért, amelyek lehetõvé tették ezeket az áldásokat . . . ; a kisgyermekek nevetéséért; . . . az eszközökért, amelyek enyhítenek az emberi szenvedésen . . . és meghosszabbítják . . . az élet örömeit; . . . minden jóért és felemelõért.”8 Alma próféta így buzdított: „Minden dologban az Úr tanácsát kérd, és õ vezetni fog az igaz úton. Este, amikor lefekszel, bízd magad az Úrra, hogy álmodban õrködjön feletted. Reggel, amikor felkelsz, hálás szívvel mondj köszönetet Istennek. Ha mindezt megteszed, akkor fel fog emelni az utolsó napon.”9 Három esetet szeretnék megemlíteni, amelyekben úgy hiszem, egy õszinte „köszönöm” felemeli a nehéz szívet, jócselekedetre ösztönöz, és a mennyek áldásait közelebb hozza napjaink kihívásaihoz. Elõször azt kérném, fejezzük ki hálánkat szüleink felé az életért, a törõdésért, az áldozathozatalért, valamint az azért végzett munkáért, hogy gondoskodjanak Mennyei Atyánk boldogságért létrehozott tervének megismertetésérõl. Sinai hegyérõl mennydörögnek a szavak lelkiismeretünkbe: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked.”10 Nem ismerek kedvesebb kifejezést egy szülõ iránt, mint amit Üdvözítõnk mondott a kereszten: „Jézus azért, mikor látja vala, hogy ott áll az õ anyja és az a tanítvány, a kit szeret vala, monda az õ anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettõl az órától magához fogadá azt az a tanítvány.”11 Aztán gondolunk-e alkalmanként egy bizonyos tanárra az iskolából vagy az egyházból, aki úgy tûnt, megmozdította a tanulás iránti vágyunkat, aki belénk nevelte a tisztességes élet kötelezettségét? A történetet egy csoport mondta el, akik olyan emberekrõl beszéltek, akik hatással voltak az életükre, és akik iránt hálát éreztek. Egyikük egy középiskolai tanárra gondolt, aki megismertette vele Tennyson mûvészetét. Elhatározta, hogy ír neki, és megköszöni ezt. Idõvel megérkezett a tanár válasza is, erõtlen, csúnya betûkkel írt levél formájában: „Kedves Willie! Nem tudom elmondani, milyen sokat jelentett nekem figyelmességed. Nyolcvanas éveimben járok, egyedül élek egy kis szobában, saját magamra fõzök, magányosan, mint egy csupasz fán ottmaradt utolsó levél. Biztosan érdekesnek tartod majd, ha elmondom, hogy ötven éve tanítok már iskolában, és a tiéd az elsõ elismerõ megjegyzés, amit valaha is kaptam. Hideg, kéklõ reggel érkezett, és úgy felvidított, mint már évek óta semmi.” Örök hálával tartozunk - a múltban és a jövõben egyaránt - mindazoknak, akik olyan sokat adtak önmagukból, hogy nekünk olyan sok lehessen. Harmadikként egy olyan esetet említenék meg, amelyben valaki kortársainak fejezte ki háláját. A serdülõkor éppolyan nehéz lehet maguknak a tizenéveseknek, mint szüleiknek. Ezek egy fiú vagy egy lány életének megerõltetõ évei. Minden fiú be akar kerülni a futballcsapatba; minden lány szépségkirálynõ szeretne lenni. Illene ide az idézet: „sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.”12 Hadd osszak meg veletek egy mai csodát, amely körülbelül egy éve történt a Salt Lake Cityhez közeli Murray középiskolában, ahol mindenki gyõztes volt, és nem lehetett találni vesztest. Egy újságcikk hívta fel a figyelmet az eseményre. A címe ez volt: „A házi szépségverseny igaz szellemiségét bizonyítja: a diákok két fogyatékos lányt választottak Murray uralkodójává.” A cikk így kezdõdik: „Ted és Ruth Eyre azt tette, amit minden szülõ tett volna. Amikor lányuk, Shellie bejutott a Murray középiskola házi szépségkirálynõ-választásának döntõjébe, azt tanácsolták neki, hogy abban az esetben, ha nem õ gyõzne, tekintse ezt egy jó szórakozásnak. Elmagyarázták neki, hogy a tíz lány közül csak egy lesz királynõvé választva . . . Amikor a diáktanács tisztviselõi csütörtök este megkoronázták az iskola házi [uralkodóját] az iskolai tornateremben, Shellie Eyre inkább azt tapasztalta, hogy számításba veszik. Az iskolatársak a 17 éves, Down-kóros végzõs diáklányt választották meg házi királynõvé . . . Amint Ted Eyre elkísérte lányát a tornaterem folyosójára, ahol az indulók bemutatkoztak, a tornaterem fülsüketítõ éljenzésben és tapsviharban tört ki. Felállva ünnepelték õket.” Hasonlóan felállva ünnepelték Shellie udvarhölgyeit, akik közül az egyik, April Perschon, testi és szellemi fogyatékos volt egy alig tíz évesen elszenvedett agyvérzés következtében. Amikor az ünneplés alábbhagyott, az iskola igazgató-helyettese, Glo Merrill így szólt: „- A tanulók . . . ma a belsõ szépségre szavaztak - mondta. A szülõk, az iskola alkalmazottai és a diákok mind sírtak, nyilván a meghatottságtól.” Az egyik tanuló azt mondta: „Olyan boldog vagyok; sírtam, amikor kijöttek. Úgy gondolom, nagyon tiszteletre méltó, amit a Murray középiskola tesz.”13 Szívbõl jövõ „köszönömöt” szeretnék mondani mindazoknak, akik ezt az estét örökké emlékezetessé tették. James Barrie skót költõ szavai ide illenek: „Isten azért adott nekünk emlékeket, hogy életünk decemberében is legyenek júniusi rózsák.” Ez év augusztusában történt egy tragikus esemény Salt Lake megyében. Megírta a helyi és a nemzeti sajtó is. Öt gyönyörû - fiatal, sugárzó és kedves - kislány elrejtõzött, amint azt a gyerekek gyakran teszik, ha bújócskát játszanak, és bemásztak az egyik szülõ kocsijának csomagtartójába. A csomagtartó teteje lecsapódott, õk nem tudtak kiszabadulni, és mind odavesztek a melegtõl és a levegõhiánytól. Az egész közösség kedves, figyelmes és segítõkész volt Alisha, Ashley, McKell, Audrey és Jaesha elvesztésekor. Virágokkal, étellel, telefonhívásokkal, látogatásokkal és imával segítettek. A kegyetlen eseményt követõ vasárnap gyászolókkal teli autók hosszú sora haladt nagyon lassan el a Smith-ház mellett, amely a baleset színhelye volt. Monson nõvér és én is ott szerettünk volna lenni azok között, akik ily módon fejezték ki részvétüket. Amint elhajtottunk a ház mellett, úgy éreztük, szent földön vagyunk. Szó szerint csigalassúsággal gördültünk végig az utcán. Olyan volt, mintha megjelent volna elõttünk egy közlekedési lámpa: „Kérjük, hajtson lassan; itt gyermekek játszanak.” Könnyek szöktek a szemünkbe, és részvét áradt a szívünkbõl. A temetésen csakúgy, mint az azt megelõzõ este, ezrek mentek el az érckoporsók mellett, és támogatásukról biztosították a gyászoló szülõket és nagyszülõket. A három család közül kettõnek az elhunyt gyermekeken kívül nem volt gyermeke. A halál gyakran úgy érkezik, mint egy betolakodó. Egy ellenség, amely hirtelen felbukkan az élet ünnepnapjának közepén, kioltva fényeit és elûzve vidámságát. Meglátogatja a botladozó lábakon járó idõs embereket. Hívását hallják azok is, akik alig értek életútjuk feléhez, és gyakran kisgyermekek nevetését csitítja el. Az öt kis angyal temetési szertartásán azt tanácsoltam: „Van egy kifejezés, amit törölni kell gondolataitokból és szókincsetekbõl. Ez a kifejezés pedig: ‘Bárcsak . . . ‘ Ez nemkívánatos hatású és nem segíti elõ a gyógyulás és a békesség szellemét. Inkább hívjuk segítségül a Példabeszédeket: ‘Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédbõl; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útaidban megismerd õt; akkor õ igazgatja a te útaidat.’14” Az érckoporsók lezárása elõtt észrevettem, hogy mindegyik gyermek kezében tartja egy kedvenc játékát, egy-egy puha ajándékot, amelyet átkarolnak. Eltöprengtem Eugene Field költõ szavain: A kis játékkutyát belepte a por, De határozottan és hûségesen áll; A kis játékkatona rozsdától vöröslik, És muskétája penészes már kezében. Valamikor a játékkutya új volt, És a katona nagyon szép. És ez akkor volt, amikor szomorú kisfiunk Csókot nyomott rájuk, és oda tette õket. - Most aztán el ne menjetek, míg vissza nem jövök - mondta. - És meg se pisszenjetek! Így odacsoszogott kiságyához, S a szép játékokról álmodott. És miközben álmodott, egy angyali dal Elszólította a mi kisfiunkat - Ó, sok-sok év, hosszú év, De a kis játékbarátok hûek még! Igen, kisfiunkhoz hûen állnak, Mindegyik a régi helyén, Várva egy kis kéz érintésére, Egy kicsi arc mosolyára. S azon tûnõdnek, várva hosszú évekig Annak a kis széknek porában, Mi lett szomorú kisfiunkkal, Mióta csókot nyomott rájuk, s odatette õket.15 A kis játékkutya és a katona jogosan tûnõdik, de Isten az õ végtelen kegyelmében nem engedi, hogy a szeretett gyászolók tûnõdjenek. Gondoskodott az igazságról. Arra bíztat, hogy felfelé nézzünk, és az õ kinyújtott karja átölel bennünket. Jézus megígérte minden gyászolónak: „Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok.”16 Csak egy forrása van az igazi békességnek. Biztos vagyok benne, hogy az Úr, aki még arról is tud, ha egy veréb elpusztul, könyörülettel tekint azokra, akik el lettek szakítva - ha csak idõlegesen is - drága gyermeküktõl. A gyógyulás és a békesség ajándékaira feltétlenül szükség van, és Jézus,az õ kiengesztelése által lehetõvé tette ezt minden egyes ember számára. Joseph Smith próféta a kinyilatkoztatás és a vigasztalás sugalmazott szavaival mondta: „Minden gyermek, aki a felelõs kor elérése elõtt hal meg, szabadítást nyer a mennyek celesztiális országában.”17 „Az anyának és az apának, akik eltemették kisgyermekeiket, és meg vannak fosztva attól a kiváltságtól, örömtõl és megelégedettségtõl, hogy gyermekeiket férfivá illetve asszonnyá neveljék ezen a földön, majd a feltámadás után teljes lesz örömük, elégedettségük és boldogságuk, és még jobban láthatják gyermekeik teljes mértékû fejlõdését lelki állapotukban, mint arra a halandó életben lehetõségük lett volna.”18 Ez olyan, mint Gileád balzsama azoknak, akik gyászolnak, akik szerették és eleszítették drága gyermeküket. A zsoltáríró ezt az ígéretet tette: „este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm.”19 Azt mondta az Úr: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! . . . Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek . . . hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.”20 Mélységes hálámat fejezem ki egy szeretõ Mennyei Atyának, aki nektek, nekem és mindazoknak, akik keresik a tudást, megadta annak ismeretét, hogy a halál nem a vég, és hogy az Õ fia - aki a mi Üdvözítõnk, Jézus Krisztus - meghalt, hogy mi élhessünk. Az Úr templomai tarkítják sok ország területét. Szent szövetségek köttetnek. Celesztiális dicsõség várja az engedelmeseket. A családok együtt lehetnek - örökké. A Mester így hív mindenkit: „Jõjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tõlem, hogy én szelid és alázatos szívû vagyok; és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.”21 Azért imádkozom hálásan, hogy mindenki így tegyen, Jézus Krisztus nevében, ámen. MEGJEGYZÉSEK 1. Lk. 17:11-19. 2. Zsolt. 30:13. 3. 2 Kor. 9:15. 4. 1 Thes. 5:18. 5. Alma 26:37. 6. Ifj. Johnson Oatman (1856-1922): Számold áldásaidat; Himnuszok és gyermekénekek, 8. o. (A régebbi kiadásban: Mikor sorsod rosszra fordul; Egyházi énekek, 12. o.) 7. Congressional Record, 88th Cong., 1st sess., 1963, 109, pt. 7:9156. 8. „Three Centuries of Thanksgiving”; Etude Music Magazine, 1945. nov., 1. 9. Alma 37:37. 10. 2 Móz. 20:12. 11. Jn. 19:26, 27. 12. Mt. 22:14. 13. Marjorie Cortez; Deseret News, 1997. szept. 26, A1., A7. o. 14. Péld. 3:5, 6. 15. „Little Boy Blue”; Best-Loved Poems of the LDS People, szerk. Jack Lyon és mások (1996), 50. o. 16. Jn. 14:18. 17. T&Sz 137:10. 18. Joseph Smith: Gospel Doctrine, 5. kiadás (1939), 453. o. 19. Zsolt. 30:6. 20. Jn. 14:27, 2-3. 21. Mt. 11:28, 29.