Boyd K. Packer elnök
a Tizenkét Apostol Kvórumának ügyvezetõ elnöke
1831ben az Úr kinyilatkoztatást adott azoknak a szülõknek, akiknek gyermekeik vannak Sionban.
28 évig szolgáltam a Tizenkét Apostol Kvórumában, és kilenc évig voltam a Tizenkettek tanácsosa. Ez együtt 37 évet tesz ki - pontosan a fél életemet.
De még régebb óta van egy másik elhívásom is. Szülõ vagyok-apa és nagyapa. Évekbe telt, míg nagyapa lettem - és újabb 20 év múlva kiérdemeltem a dédnagyapai címet. Ezek a címek - apa, nagyapa, anya, nagyanya - részben a tapasztalat során kialakult felelõsségbõl és tekintélybõl erednek. A tapasztalat valóban hatásos tanár.
A legfontosabb tevékenység, amely mellett az utolsó napi szentek elkötelezhetik magukat, az a szülõi feladatok ellátása. Sok egyháztag konfliktussal kerül szembe, amikor megpróbál egyensúlyt teremteni szülõi felelõssége és hithûen végzendõ egyházi tevékenysége között.
Vannak a család jólétéhez nélkülözhetetlen dolgok, amelyek csak az egyházba járással alapozhatók meg. Ott van a papság, amely felhatalmazza a férfit arra, hogy irányítsa és megáldja feleségét, gyermekeit, és ott vannak olyan szövetségek, melyek az örökkévalóságra pecsételik õket össze.
Az a kötelességünk , hogy „az atyák szívét a fiakhoz fordít[suk], a fiak szívét pedig az atyákhoz.”5
Az Úr nevén szólítva ifj. Joseph Smitht ezt mondta: „Nem tartottad be a parancsolatokat és ezért szükséges, hogy megfeddjen az Úr.”6 Nem tanította saját gyermekeit. Ez az egyetlen alkalom, amikor a megfeddni szó elõfordul az õ helyreigazításánál.
Tanácsosa, Frederick G. Williams, ugyanilyen ítélet alá esett: „Mert nem tanítottad gyermekeidnek a világosságot és igazságot.”7 Sidney Rigdonra ugyanazok a szavak vonatkoztak, mint Newel K. Whitney püspökre8, és az Úr hozzátette: „Amit egynek mondok, mindenkinek mondom.”9
Végignéztük, hogyan süllyednek az erkölcsi normák egyre lejjebb addig, amíg most már zuhannak megállíthatatlanul. Ugyanakkor láttuk a szülõk és a családok felé áradó sugalmazott iránymutatást.
Az otthon köré szervezve átalakítottuk az egész egyházi tantervet és minden tevékenységet:
Mindezek bevezetõül szolgáltak egy teljesen egyedülálló templomépítési idõszakhoz, amelyben mindörökké gyakorolni fogják a családok elpecsételésére szóló felhatalmazást.
Látjátok-e, hogy a szellemi sugallat megpihen az Úr szolgálóin és a szülõkön! Vajon észrevesszük-e a kihívásokat és a családok ellen intézett mostani támadást?
Óvatosan kell lenni az otthonon kívüli tevékenységek biztosításában; máskülönben egy olyan apához hasonlíthatnánk, akinek határozott szándéka mindennel ellátni a családját. Minden energiáját e célnak szenteli és gyõz; csak utána döbben rá, hogy a családi együttlétet, amire a leginkább szükség lett volna, elhanyagolta. Így az elégedettség helyett bánatot arat.
A programok és egyéb tevékenységek összeállításának vágyától vezetve milyen könnyen esünk abba a csapdába, hogy elfeledkezünk a szülõ kötelességeirõl, a családok együtt töltött idõ iránti alapvetõ igényérõl!
Óvatosnak kell lennünk, nehogy az egyházi programok és tevékenységek túl nehéz teherré váljanak néhány család számára. Ahol az evangélium alapelveit megértették és alkalmazzák, ott azok erõsítik és védik mind az egyént, mind pedig a családot is. A család és az egyház iránt érzett elkötelezettséget nem tekinthetjük egymástól különbözõ és összeférhetetlen dolgoknak.
Nemrégiben megfigyeltem egy asszonyt, amint egy másik nõrõl tett kijelentésre reagált: „Amióta megszülte a babáját, nem csinál semmit az Egyházban.” Csaknem magad elõtt látod õt karjában a gyermekkel, miközben felindultan tiltakozik: „De igenis tesz valamit az Egyházért! Életet adott annak a csecsemõnek. Táplálja és tanítja õt. Ezzel pont a legfontosabb dolgot teszi, amit az egyházban egyáltalán tehet.”
Hogyan válaszolnátok erre a kérdésre: „Mozgássérült gyermekük miatt az asszonynak otthon kell maradnia, a férje pedig két munkát vállal, hogy fedezni tudják a gyerekkel kapcsolatos plussz kiadásokat. Ritkán jönnek közénk - tekinthetjük õket aktív egyháztagoknak?”
És hallottátok már ezt valamelyik asszonytól: „ A férjem nagyon jó apa, de még nem volt soha püspök vagy cövek elnök, nem csinált semmi fontos dolgot az Egyházban”? Erre egy apa nyomatékosan így válaszolt: „Mi lehetne fontosabb az Egyháznak, mint hogy jó apa legyen?”
A majdnem tökéletes megoldás, ha rendszeresen járunk az egyházi gyûlésekre és ugyanakkor a család igényeire is tekintettel vagyunk. Az egyház a Boldogsághoz vezetõ nagyszerû tervrõl tanít.10 A tanultakat otthon alkalmazzuk. Minden egyházi elhívás vagy szolgálat tapasztalattal és értékes élményekkel gazdagít minket, amit családi életünkben tudunk hasznosítani.
Sokkal tisztábban látnánk a dolgokat, ha csak egy pillanatra is, úgy tekintenénk a szülõi létre, mint egy elhívásra az egyházon belül. Valójában ez még annál is több; de ha ebbõl a szemszögbõl néznénk egy pillanatra, akkor sokkal könnyebben találnánk meg az egyensúlyt a családi élet szervezését illetõen.
Nem akarom, hogy szavaimat bárki mentségül használja, mintha én el szeretném tántorítani õt az Úr által sugalmazott elhívástól. Én igenis arra bíztatok minden vezetõt, hogy legyen tekintettel az otthonokra, nehogy úgy hívjon el embereket, vagy tervezzen programokat, hogy azok fölösleges terhet jelentsenek a szülõknek és a családoknak.
Nemrég kaptam egy levelet egy fiatal házaspártól, akiknek egyházi elhívásaik miatt gyakran kell bébiszittert fogadniuk kis gyerekeik mellé azért, hogy õk el tudjanak menni a gyûlésekre. Mindkettõjük számára nagyon nehézzé vált, hogy ugyanabban az idõben legyenek otthon a gyerekekkel. Felfedezhetõ-e itt bármilyen egyensúlyvesztés?
Valahányszor programot szervezel egy fiatalnak, azzal a családnak is programot csinálsz-fõleg az édesanyának.
Képzeld csak el az édesanyát, aki saját és férje egyházi feladata mellett kell, hogy készen útnak indítsa a gyerekeit és egyik foglalkozásról rohanjon a másikra! Néhány anya elcsügged-sõt akár le is hangolódik. Kapok olyan leveleket, amelyekben a bûn szót használják, mert nem tudnak mindent megcsinálni.
Az egyházba járással tudunk, vagy kellene tudnunk eltávolodni a mindennapok feszültségeitõl. Békét és megelégedettséget kellene adnia. Ha azonban feszültséget és csüggedést jelent, akkor valami kizökkent a helyérõl.
És a szülõknek nem csak egyházi kötelességeik vannak. Más intézmények is nagyon jogosan építenek a családi forrásokra - iskolák, munkáltatók, a lakóhely közössége - minddel meg kell találni az egyensúlyt.
Nemrégiben egy anya elmesélte nekem, hogy elköltöztek vidékrõl, egy kevés taggal rendelkezõ gyülekezetbõl, ahol szükségbõl a tevékenységek egyetlen hétköznap estéjére voltak besûrítve. Csodálatos volt. Volt idejük a családjukra. Szinte látom õket az asztal körül ülve.
Egy nagyobb nyugati egyházközségbe költöztek át, ahol a tagok közelebb laktak a kápolnához. Az anya ezt mondta: „Most aztán a családomnak van programja kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat és vasárnap estére is. Így nagyon nehéz nekünk.”
Ne felejtsétek el, valahányszor programot szerveztek egy fiatalnak, azzal a családnak is programot csináltok-fõleg az édesanyának.
A legtöbb család keményen próbálkozik; ám néhány család, amikor egészségügyi és anyagi gondok borítják el, egyszerûen belefárad abba, hogy lépést tartson a többiekkel és végül az inaktivitást választja. Nem veszik észre, hogy a fény és az igazság legtisztább forrásától távolodnak el, ami a családnak egyáltalán segíteni tudna, az árnyék felé, ahol veszély és szívfájdalom leselkedik rájuk.
Szólnom kell arról a problémáról is, amit biztosan a legnehezebb megoldani. Néhány fiatal nagyon kevés tanítást és támogatást kap otthon. Az nem is lehet kérdés, hogy nekünk kell gondoskodnunk róluk. De ha rendszeresen biztosítjuk nekik a gyûléseken való részvétel lehetõségét, ami kielégítõ módon helyettesíti az otthoni tevékenység hiányát, akkor viszont a törõdõ szülõknek lesz nehéz idõt találni a velük való együttlétre és saját gyerekeik tanítására. Ezt a kényes egyensúlyt csak az ima és a sugalmazás segítségével találhatjuk meg.
Gyakran halljuk, hogy „magunknak kell megszervezni a rendszeres és érdekes gyûléseket, nehogy fiataljaink kevésbé kívánatos helyekre járjanak.” Néhányuk biztosan elmegy majd. De nekem az a meggyõzõdésem, hogy ha a szülõket megtanítjuk arra, hogy felelõsek legyenek és elég idõt adunk nekik, akkor hosszú távon gyerekeik biztosan otthon maradnak.
Ott, az otthonukban megtanulhatják azt, amit sem az Egyház, sem az iskola nem tud hatékonyan megtanítani nekik. Otthon megismerhetik a munkát és a felelõsségvállalást. Megtanulják, mit kell majd tenniük akkor, amikor már saját gyermekeik lesznek.
Például, az egyházban megismerik a gyerekek a tizedfizetés elvét, de igazán otthon látják az alapelv alkalmazását. Az otthoni környezetben még a kis gyereknek is meg lehet mutatni, hogyan számoljuk ki és hogyan fizetjük a tizedet.
Egyszer Harold B. Lee elnök és felesége járt nálunk. Lee nõvér letett egy maréknyi pennyt kisfiúnk elé az asztalra. A fényesen csillogó pénzeket áttolták egy oldalra, majd Lee nõvér így szólt: „Ez a te tizeded; ez az Úré. A többit megtarthatod.” Fiúnk gondolkodva nézett egyik kupacról a másikra és azt kérdezte: „Nincs több kopott pénzed?” A tanítás igazi pillanata ekkor jött el!
Az egyházközségi tanács a legjobb hely az otthon és az egyház közti egyensúly megalapozására. Itt a papsági tisztségviselõk, akik maguk is családapák, és a segítõ szervezetek nõtagjai, akik pedig anyák, a sugalmazott ihlet hatására koordinálják a szervezetek munkáját, amelyek a család különbözõ tagjait szolgálják.
A tanács tagjai össze tudják hasonlítani, mit nyújtanak a különbözõ szervezetek az egyes tagoknak és ehhez mennyi idõre és pénzre van szülség. Nem megosztják, hanem inkább egyesítik a családokat, tudnak figyelni a gyereküket egyedül nevelõ szülõkre, a gyermektelenekre, az egyedülállókra, az idõsekre, a rokkantakra-és sokkal többet nyújtanak, mint csak gyerekeknek és fiataloknak szóló foglalkozásokat.
Az egyházközségi tanácsnak vannak olyan tartalékai, amelyek néha figyelmen kívül esnek. Például a nagyszülõk, amíg nincs elhívásuk, segíthetnek a fiatal családoknak rátalálni arra az útra, amelyen egykoron õk is haladtak.
Az Úr figyelmeztette a szülõket: „Továbbá amennyiben a szülõknek gyermekeik vannak Sionban . . . és nem tanítják nekik, hogy megértsék a bûnbánat tanát, Jézus Krisztusba, az élõ Isten Fiába vetett hitet, a keresztséget és a Szentlélek adományozását kézrátétel által, amikor nyolcévesek, akkor e bûn szálljon a szülõk fejére.”11
Az egyházközségi tanács megfelel jelenlegi szükségletünknek. Itt az otthon és a család egy helyen horgonyozhat és az Egyház is inkább támogatja, mint helyettesíti a szülõket. Az apák és az anyák megértik mind a gyermekeik tanítása iránti kötelezettségüket, mind az egyházban által biztosított áldásokat.
Amint a világ egyre fenyegetõbbé válik, úgy kerülnek egyre közelebb a mennyei hatalmak a családokhoz és a szülõkhöz.
Sokat tanulmányoztam a szentírásokat és sokat tanítottam is belõlük. Sokat olvastam a próféták és az apostolok szavait. Nagyon mély benyomást tettek rám, mint emberre és mint apára is.
De a legtöbb, amit arról tudok, hogy Mennyei Atyánk valójában mit érez velünk, az Õ gyermekeivel kapcsolatban, azt abból tanultam meg, amit feleségemmel és a gyerekeinkkel és az õ gyerekeikkel kapcsolatban érzek. Ezt otthon tanultam meg. A szüleimtõl, és a feleségem szüleitõl, az én szeretett feleségemtõl, és gyermekeimtõl tudom, ezért tudom bizonyságomat tenni szeretõ Mennyei Atyánkról és a megváltó Úrról. Jézus Krisztus nevében, ámen.
MEGJEGYZÉSEK
1. T&Sz 68:25.
2. T&Sz 20:75.
3. T&Sz 43:8.
4. Lásd Móziás 18:25; Alma 6:6.
5. Mal. 4:6; lásd még 3 Ne. 25:5-6; T&Sz 2:2-3.
6. T&Sz 93:47.
7. Lásd T&Sz 93:41-42.
8. T&Sz 93:44, 50.
9. T&Sz 93:49.
10. Lásd Alma 12:32.
11. T&Sz 68:25.
Previous
