Elder W. Eugene Hansen
A Hetvenek elnökségébõl
Az erõs családi kapcsolatok nem maguktól alakulnak ki. Ehhez idõre van szükség. Elkötelezettségre, imára és munkára.
Amint a szentírásokat olvassuk, nyilvánvalóvá válik az Úr gyermekek iránti szeretete. És így érthetõ, hogy „az Úrnak öröksége, a fiak” (Zsoltárok 127:3).
Az Új Testamentomban az Üdvözítõ világosan kifejezte, mennyire komolyan gondolja azt, hogy ha bárki árt „ezeknek a kicsinyeknek”. Mint az Máté evangéliumában le van írva: ” . . . jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék” (Máté 18:6).
A Mormon könyvében - amely egy másik bizonyság Jézus Krisztusról - lejegyzett legmeghatóbb jelenetek egyike, amelyre akkor került sor, amikor a feltámadott Úr megjelent a nefita népnek, akik az Üdvözítõ idejében a nyugati féltekét lakták. Akkori megjelenésekor oly gyengéden szolgált a kicsi gyermekeknek.
Olvastunk arról, hogyan állt Õ ott a tömegben és parancsolta meg az embereknek, hogy vigyék hozzá kisgyermekeiket, hogyan térdelt közöttük és imádkozott értük az Atyához. A szavak, amelyeket mondott, olyannyira szentek voltak, hogy nem tudták azokat leírni. Õ sírt, és vette a gyermekeket, majd egyenként megáldotta õket.
Amint a tömeg az ég felé nézett, látták megnyílni a mennyeket - angyalok jelentek meg és szálltak alá. A gyermekeket tûz vette körül és angyalok szolgáltak nekik.
Amikor tudatosul bennük az Úr kisgyermekek iránti szeretete, nem meglepõ, hogy azok, akik napjainkban az Urat képviselik a földön, világosan és erélyesen szólalnak fel a szülõk gyermekeik iránti felelõsségével kapcsolatban.
Az Elsõ Elnökség és a Tizenkét Apostol Tanácsa által kiadott dokumentumra utalok, melynek címe: A család: Kiáltvány a világhoz, 1995. Ezt olvassuk ebben az okmányban:
„A férj és a feleség komoly feladata, hogy szeressék egymást, törõdjenek egymással és gyermekeikkel. . . . A szülõknek szent kötelességük, hogy szeretetben és tisztességben neveljék fel gyermekeiket, hogy kielégítsék fizikai és lelki szükségleteiket, tanítsák õket egymás szeretetére és szolgálatára, hogy betartsák Isten parancsolatait és legyenek törvénytisztelõ állampolgárok ott, ahol élnek. A férjeknek és feleségeknek - anyáknak és apáknak - majd el kell számolniuk Isten elõtt e kötelezettségek teljesítésérõl.’ (ENSIGN, 1995. nov., 102. o.).
Ezek komoly és kijózanító szavak, különösen annak a támadásnak a fényében, amelyet a hagyományos értékekkel szemben figyelhetünk meg, s amely hatással van a családra is. Nyilvánvalóvá válik, hogy sokat kell tennünk azért, hogy visszafordítsuk azokat az irányvonalakat, amelyek továbbra is veszélynek teszik ki a családot.
Kétségbeesésében a társadalom a világias megoldások felé fordul. Szociális programokat hoznak létre. Állami képviseleteket nyernek meg népjóléti segélyek és programok létrehozásához azért, hogy megpróbálják megváltoztatni, hogy megváltoztassák az ártalmas irányvonalakat. Míg néhány véletlen siker ugyan észrevehetõ, az általános irányvonalak riasztóak maradnak. Állítom, ha valódi és tartós változást akarunk elérni, akkor az csak úgy lehetséges, hogy visszatérünk saját lelki gyökereinkhez. Hallgatnunk kell a próféták tanácsára. Újra a családról szóló kiáltványra utalok:
„A család Isten rendelése. . . . A gyermekeknek joguk van ahhoz, hogy házasság kötelékein belül szülessenek, hogy õket olyan apa és anya nevelje föl, aki teljes hûséggel megtartja a házastársi fogadalmakat. A családi boldogság megszerzésének akkor a legnagyobb a valószínûsége, amikor az az Úr Jézus Krisztus tanításaira épül. A sikeres házasságok, családok alapját és erejét a hit, az ima, a bûnbánat, a megbocsátás, a tisztelet, a szeretet, az együttérzés, a munka alapelvei, valamint az értékes szórakozási tevékenységek jelentik.
Isteni elgondolás szerint az apáknak kell irányítaniuk családjukat szeretettel, tisztességgel, és az õ feladatuk, hogy biztosítsák a család létszükségletét és védelmét. Az anyák elsõsorban gyermekeik neveléséért felelõsek. Szükségszerû, hogy e szent feladatokban az apák és az anyák egyenlõ társakként segítsék egymást. Gyengeség, halál vagy más körülmények szükségessé tehetnek egyéni átalakítást. A tágabb értelemben vett családnak támaszt kellene nyújtania, amikor arra szükség van.“
Amint elgondolkodunk ezeken az újkori ihletett szavakon, értékelem azt az áldást, amit egy jó otthonban való nevelkedés jelent, egy olyan otthonban, ahol a szülõk jobban törõdtek azokkal a gyermekekkel, amelyeket Isten adott nekik, mint a világi javak megszerzésével.
Egy nyolcgyermekes családban én követtem a legidõsebbet. Egy kis farmon éltünk Utah északi részén. Kevés pénzünk volt, így abban az áldásban volt részem, hogy fiatalon meg kellett tanulnom dolgozni. Ami azt illeti, a korlátozott bevétel megkívánta, hogy valamennyi gyermek takarékos legyen, s amint elég idõs lett ahhoz, járuljon hozzá a család anyagi boldogulásához. A lebzseléssel kapcsolatban apámnak volt egy kedvenc szólása: „Nincs unalmasabb a lebzselésnél, mert nem tudod abbahagyni, hogy megpihenj.“
Bár változnak az idõk, az alapelvek ugyanazok maradnak. A mai szülõknek lehetõségeket kell adniuk gyermekeiknek, hogy azok hozzájáruljanak a család jólétéhez. Egy ilyen családban a gyermekek boldogabbak és a szeretet és az egység szelleme uralkodik otthon.
Azon a kicsi farmon megtanultam, hogy a pénz és az anyagi javak nem jelentenek kulcsot a boldogsághoz és a sikerhez. Természetesen, elegendõ kell belõlük az alapvetõ szükségletek kielégítéséhez, de a pénz önmagában csak ritkán - ha egyáltalán valaha is - eredményez boldogságot.
Farmunk arra is lehetõséget nyújtott, hogy alázatosságot tanuljunk. Jó termés ígérkezett és magas ár, aztán egy korai fagy vagy jégesõ olyannyira lecsökkentette a bevételt, hogy alig volt elég a boldogulásra.
Több alkalommal hallottam apám megjegyzését: „Nem bánom, ha az iskolában kemény ütésekkel tanítanak - az emlékeztetõ tanfolyamok, amelyekben folyamatosan részesülök, jelentik a megpróbáltatást.“
De az állandó anyagi küszködés ellenére is, jó életünk volt. Szeretet volt otthon. Az otthon volt az a hely, ahol lenni akartunk. És jó volt az, hogy megtapasztaltuk, milyen lemondani néhány vágyunkról azért, hogy a családban mások megkaphassák azt, amire szükségük volt.
A nappali szobánk bútora sosem került a House Beautiful (Gyönyörû Ház) címoldalára, de igenis volt két nagyon meghatározó tárgyunk: egy zongoránk és egy könyvespolcunk. Milyen meghatározó volt ez a két némiképp egyszerû tárgy azoknak a hasznos képességeknek és érdeklõdési köröknek kialakulásában, amelyek oly fontosak növekedésünk éveiben!
A jó zene és jó könyvek hatása valóban eljutott a következõ nemzedékhez. Még a televízió sem helyettesítette a zongorát és a könyvespolcot családjaink életébõl.
Olyan anyával és apával voltunk megáldva, akik a családnevelés rendkívül fontos felelõsségén egyenlõ társakként osztoztak. Figyeltem õket, ahogy gyermekeiket a leghatékonyabb módon tanították - példamutatással.
Apám megtanított:
Kötelességtudásra és könyörületességre, amikor láttam õt, hogy sok alkalommal otthagyja saját munkáját, és megy, hogy segítsen az egyházközség tagjainak.
Hitre, amikor figyeltem õt, ahogy szükség idején papsági áldást ad a családtagoknak és másoknak.
Szeretetre, amikor figyeltem õt, milyen gyengéden viseli idõs szüleinek a gondját.
A normákra, amikor a tapasztalatot és az aktuális eseményeket felhasználva tanított arról az ösvényrõl, melyet elvárt tõlem, hogy kövessek.
A megbízhatóságra, amikor vett nekem egy ébresztõórát, aztán rám bízott öt tehenet, hogy középiskolai éveim alatt reggel és este fejjem meg õket.
Becsületességre tanított, amikor õszintén mondhatom, soha nem láttam, hogy becstelen dolgot cselekedett volna.
Édesanyám is sok dologra megtanított:
Takarékosságra, miközben alkalmazta a pionír szólást - használd fel, hordd el, javítsd meg vagy legyél meg nélküle.
Áldozathozatalra, miközben láttam, hogy sokszor megvont magától dolgokat csak azért, hogy gyermekeinek juthasson belõle.
Erkölcsösségre, amint korán megértette velünk elvárásait, hogy gyermekei erkölcsileg tiszták legyenek.
Szeretetre, amint láttam, és éreztem otthonunkban az anyai szeretetet.
Kedvességre azzal, hogy õszintén mondhatom, soha nem láttam õt, hogy barátságtalan lett volna.
Köszönöm az Úrnak a szeretõ szülõket, akik mind lelki, mind pedig erkölcsi értékeket tanítottak, akik bölcsen érthetõvé tették, hogy vannak bizonyos abszolút szabályok - köztük az egyházi gyûléseken való részvétel, a tizedfizetés, a szentírások olvasása, a szülõk és az egyházi vezetõk iránti tisztelet. És ami a legfontosabb, azzal tanítottak, amit tettek, és nem csupán azzal, amit mondtak.
A családok megerõsítésében oly döntõ az a felismerés, miszerint az erõs családi kapcsolatok nem maguktól alakulnak ki. Ehhez idõre van szükség. Elkötelezettségre, imára és munkára. A szülõknek fel kell ismerniük felelõsségüket és készségesen el kell fogadniuk azt. A belõle származó öröm és boldogság leírhatatlan.
Szeretett prófétánk, Gordon B. Hinckley tanácsolta: „Továbbra is neveljétek és szeressétek gyermekeiteket. . . . A birtokotokban lévõ öszszes vagyonotok között semmi sem olyan értékes, mint gyermekeitek” (az idézet a Church News-ban szerepel, 1996. febr., 2. o.).
Bizonyságomat hagyom veletek arról, hogy a kiáltvány, melyre korábban hivatkoztam, újkori kinyilatkoztatás, melyet az Úr az Õ utolsó napi prófétáin keresztül adott nekünk.
Isten él; Jézus a Krisztus; ez az Õ Egyháza, amelyet egy élõ próféta vezet, Jézus Krisztus nevében, ámen.
Previous
