Jöjjetek Krisztushoz Margaret D. Nadauld A fiatal nõk általános vezetõségének elnöke Krisztushoz kívánunk jönni, mivel csak õbenne és õáltala térhetünk vissza az Atyához. A húsvéti idõszak közeledtével különösen, de mindig örülünk az emberiségre valaha is kiterjedõ legjelentõségteljesebb hívásnak. A meghívás úgy szól, hogy jöjjünk Krisztushoz. Ez mindannyiunknak szól. A szentírások tele vannak azzal a dicsõséges meghívással, amelyet gyönyörûen foglal össze ez az egyházi ének: Jöjjetek Jézushoz minden nemzetbõl, Minden földrõl és minden szigetrõl. A gazdagokat és a szegényeket is Egyre hívja: „Jöjjetek hozzám.” („Come Unto Jesus,” Hymns, 117.) Az Üdvözítõ egyszerûen azért terjeszti ki nagylelkû meghívását, mert szeret bennünket, és tudja, szükségünk van rá. Segíthet minket, és meggyógyíthat bennünket. Saját tapasztalatainak köszönhetõen megért bennünket. A szentírás ezt mondja: „eljön és mindenfajta fájdalmat, megpróbáltatást és kísértést szenved . . . , hogy jobban tudja segíteni népét gyengeségeiben” (Alma 7:11-12). Krisztushoz kívánunk jönni, mivel csak õbenne és õáltala térhetünk vissza az Atyához. Sok évvel ezelõtt történt egy egyszerû dolog, amire mindig emlékeztem, mert arra késztetett, hogy elgondolkozzam az Üdvözítõ küldetésérõl. Bár ez csak egy gyerekes eset volt, mégis bizonyos jelentéssel bírt. Akkor történt, amikor ikreink még csak körülbelül ötévesek voltak. Éppen biciklizni tanultak. Ahogy kipillantottam az ablakon, láttam, hogy nagyon gyorsan hajtanak az utcán kerékpárjukkal. Talán gyakorlottságukhoz képest egy kicsit túl gyorsan mentek, mert Ádámmal hirtelen szörnyû baleset történt. Belegabalyodott a roncsba, én pedig csak kifordult kormányt, kerekeket, karokat és lábakat láttam. Kis ikertestvére, Áron, látta az egész esetet, azonnal megállt és leugrott a kerékpárról. Félrelökte a biciklit, és testvére segítségére sietett, akit nagyon szeretett. Ezek a kicsi ikrek szívükben igazán egyek voltak. Ha az egyik megsérült, a másiknak is fájt. Ha az egyiket megcsiklandozták, mindketten nevettek. Ha az egyik elkezdett egy mondatot, a másik be tudta fejezni. Amit az egyik érzett, ugyanazt érezte a másik is. Így hát Áronnak fájdalmas volt látni Ádám balesetét is! Ádám nagyon rosszul nézett ki. Térdérõl lejött a bõr, fején egy sebbõl ömlött a vér, büszkeségén csorba esett és sírt. Amilyen gyengéden egy ötévestõl telhet, Áron segített bátyjának kikeveredni a roncsok közül, megvizsgálta a sérüléseket, majd azután a lehetõ legkedvesebb dolgot tette. Felkapta bátyját, és hazahozta. Vagy legalábbis megpróbálta. Ez nem volt túl könnyû, mivel ugyanakkorák voltak, de megpróbálta. És miközben nagy nehezen felemelte, hol húzta, hol vitte testvérét, végül elérték a tornácot. Addigra Ádám, a sebesült már nem sírt, de Áron, a megmentõ igen. Amikor megkérdeztem: „Miért sírsz, Áron?” egyszerûen azt mondta: „Mert Ádám megsérült.” És így hazahozta, hogy segítsen; haza valakihez, aki tudja mit kell tenni; valakihez, aki ki tudja tisztítani a sebeket, bekötözi azokat, hogy jobban legyen - hazahozta, hogy szeressék. Pontosan úgy, ahogy az egyik ikertestvér segítette testvérét szükség idején, úgy emelhet fel minket, segíthet, idõnként még hordozhat is szeretett Üdvözítõnk, az Úr Jézus Krisztus. Érzi amit mi érzünk; ismeri szívünket. Az volt a küldetése, hogy letörölje könnyeinket, kitisztítsa sebeinket, és megáldjon bennünket gyógyító erejével. Páratlan szeretetének erejével hazavihet bennünket Mennyei Atyánkhoz. Biztosan tetszik az Úrnak, amikor mi, az õ gyermekei, egymás felé nyújtjuk karjainkat, hogy segítséget nyújtsunk az út során, és közelebb hozzuk egymást Krisztushoz. Ezt tanította: „A mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg” (Mt. 25:40). Azt kívánja tõlünk, hogy gyászoljunk a gyászolókkal, . . . nyújtsunk vigasztalást a vigasztalásra szorulóknak (lásd Móziás 18:9), és „szeretettel szolgálj(unk) egymásnak” (Gal. 5:13). Susan Evans McCloud szavai jól kifejezik ezt: Megmutattad, hogy szeressek, Hogy kövessem az utad; Hogy segítsek másokat meg, S erõt nyerjek általad. . . . Minden ember õre lennék, S minden bajnak orvosa; Hogy a sérült, fáradt lelket Nemes szívvel gyógyítsam. . . . Úgy szeretek minden embert, Ahogy te szeretsz, Uram. Tégy erõssé, hûségessé, Hogy téged szolgáljalak. („Lord, I Would Follow Thee,” Hymns, 220.) Kedves testvéreim, ezek a sorok kifejezik szívem alázatos kívánságait, amint örömmel nekilátok a Menynyei Atyától kapott megbízatásomnak, hogy együtt haladjak Egyházának fiatal nõivel. Állandóan azért imádkozom, hogy az Úrban erõre leljen, jelzõtûzre találjon egy készséges szolgája. A fiatal nõk küldetése, és a mi legnagyobb vágyunk segíteni a fiatal nõknek a lelki fejlõdésben, és támogatni családjukat abban, hogy felkészítsék a fiatal nõket Krisztushoz jönni. Igen sokan közülük jó úton haladnak. Például amikor megkérdeztünk néhány fiatal nõt, miért szeretik az istentiszteletet, egyikük azt mondta: „Az úrvacsora miatt, mert Jézusra emlékeztet, és mindarra, amit értem tett.” Egy másik azt mondta: „Soha nem jövök el üres szívvel, és szeretek úrvacsorát venni.” Amikor megkérdeztük, milyen gyakran imádkoznak, sokan azt mondták: „Reggel és este.” Imádkoznak dolgozatírás elõtt. Imádkoznak a kísértések ellen. Olvassák a szentírásokat. Amellett, hogy személyes felkészülésüknek eleget tesznek, ezek a gyönyörû fiatal nõk áldást hoznak mások életébe is. Hadd osszak meg veletek egy levelet, amelyet egy olyan ember írt, aki hálás szívvel fogadta a fiatal nõk szeretetteljes szolgálatát! Ezt írja: „A fiatal nõk (egyházközségembõl) szó szerint megmentették az életemet. Fiatal püspök voltam, pontosan 29 éves, négy gyönyörû kislány édesapja - beleértve egy kisbabát is -, amikor a Mennyei Atya magához szólította feleségemet. Ahogy leültem kislányainkkal, és megkérdeztem õket, ez a változás milyen hatással van rájuk, legidõsebb kislányunkat, a hatéves Emily-t több dolog aggasztotta, többek között: ‚Ki fogja majd megfésülni és becsavarni a hajam istentiszteletre, ki tesz szalagot és hajcsatot bele?’ Ez számomra is jó kérdés volt. Ki? Majd elemésztett az a gondolat, hogy az életet olyan ‚normálissá’ kell tennem mindannyiunk számára, amennyire lehetséges - ez azt jelentette, hogy el kellett sajátítanom egy teljesen új életmódot. Én voltam az apjuk, és én lettem az egyetlen szülõ. Rájöttem, hogy nem rendelkezem azzal az anyai szakértelemmel, amelyre szükségem lett volna. Felkértem az egyházközség fiatal nõit, tanítsanak, hogy legalább a hajápolás igényeinek eleget tudjak tenni. Sokszor eljöttek otthonomba, hogy elkezdjék tanításomat. Még azt is megmutatták nekem, hogyan bánjak a hathónapos Natalie nevû kislányommal, hogy ne okozzon neki túl nagy megrázkódtatást a hajmosás. Mire ‚végeztem’, el tudtam készíteni egy átlagos (de egyszerû) frizurát. Sokkal többet adtak nekem gyakorlottságnál - azok a fiatal nõk magabiztosságot adtak nekem, a lányok apjának - , hogy szeretni tudjam õket, vigyázni tudjak rájuk, ott lehessek mellettük, nem számít, életem további része hogyan folytatódik.” Köszönöm neked, Michael Marston testvér, ezt a kedves levelet. Imádkozom, hogy a drága fiatal nõk szülei világszerte mindig hálásak legyenek sáfárságukért, amelyben szeretettel kell irányítaniuk lányaikat. Talán e fiatal nõk vezetõi megértik megbízatásuk örökkévaló fontosságát. És talán minden fiatal nõ megérti, mennyire áldott, hogy a Mennyei Atya lánya lehet, aki nagyon szereti õt és azt akarja, hogy sikeres legyen! Most befejezésül hadd fejezzem ki hálámat! Mindenek elõtt hálás vagyok ifjúságom otthonáért, amely telve volt azzal a szeretettel, amelyrõl Krisztus tanított; hálás vagyok azért a kiváltságért, hogy drága férjem, Stephen oldalán állhatok, ahol mindig áldott, felkészült voltam, és megkaptam minden támogatást; és hálás vagyok a drága gyermekekért, akiknek szilárd élete, szeretõ segítsége inspirál minket, nagy örömöt okoz nekünk, és gyakran mutatja nekünk az utat. Bizonyságomat teszem arról, hogy amint elfogadjuk a meghívást, hogy Krisztushoz jöjjünk, felfedezzük, hogy minden sebet meg tud gyógyítani. Leemelheti rólunk terheinket, hogy õ hordozza helyettünk, és érezhetjük, hogy „szeretete örökre átölelve tart” (2 Ne. 1:15). Jézus Krisztus nevében, ámen.