Hogy egyek legyünk Elder Henry B. Eyring A Tizenkét Apostol Kvórumából A világ Üdvözítõje beszélt errõl az egységrõl és arról, hogyan fog majd természetünk megváltozni, hogy ez létrejöhessen. Jézus Krisztus, a világ Üdvözítõje így beszélt azokról, akik az Õ Egyházának tagjai lesznek: „Legyetek egyek, mert ha nem vagytok egyek, akkor nem vagytok az enyéim” (T&Sz 38:27). A férfi és a nõ teremtésekor házassági egységük nem csak ígéret volt, hanem parancsként adatott meg! „Annakokáért elhagyja a férfiú az õ atyját és az õ anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté ”(Móz. I. 2:24). Mennyei Atyánk szívünket akarja egyesíteni. Ez a szeretetben való egyesülés nem csak egy eszme. Ez szükségszerûség. Az eggyéválás szükségessége nem csak erre az életre vonatkozik. Ez nem tûnhet el soha. A kertben került sor az elsõ Isten által kötött házasságra, amikor Ádám és Éva még halhatatlanok voltak. Õ már a kezdetektõl beleültette férfiakba és nõkbe egyaránt azt a vágyat, hogy mindörökre egyesüljenek férj és feleségként, így alapozva meg a tökéletes és igaz családi egységet. Gyermekeibe azt a vágyat is beleültette, hogy éljenek békében mindazokkal, akik körülöttük vannak. De a bûnbeeséskor nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz könnyû egységben élni. A tragédia hamar bekövetkezett. Káin megölte Ábelt, az õ atyjafiát. A Sátán csábításainak estek áldozatul Ádám és Éva gyermekei. A Sátán ügyességgel, gyûlölettel és ravaszsággal igyekszik célját elérni. Ez ellentétes Mennyei Atyánk és az Üdvözítõ céljával. Õk tökéletes egységet és végtelen boldogságot akarnak nekünk adni. A Sátán, aki nekik és nekünk is ellenségünk, már a Teremtés elõtti idõk óta ismerte a megváltás tervét. Tudja, csak az örökkévaló életben tudnak azok a szent és boldog családi kapcsolatok fennmaradni. A Sátán el akar szakítani minket szeretteinktõl és tönkre akar tenni bennünket. És õ az, aki az emberi szívekbe elveti a viszálykodás magjait azt remélve, ezáltal szétválaszt és elkülönít minket. Mindannyian megtapasztaltuk már egy kicsit az egységet és az elszakadást is. Néha a családokban vagy más környezetben láttunk példát olyan életre, amikor valaki a saját érdekeivel szemben egy másik ember érdekeit helyezte elõtérbe, szeretettel és áldozatkészen. És persze mindannyian ismerjük az egyedüllét és az elkülönülés okozta szomorúságot és magányosságot. Nem kell, hogy megmondják nekünk, melyiket válasszuk. Tudjuk magunktól. De szükségünk van reményre, hogy ebben az életben megismerhetjük ezt az egységet, és kiérdemeljük a bizonyságot, hogy az elkövetkezõ világban is örökké velünk maradhasson. És tudnunk kell, hogyan jön majd el az a nagy áldás azért, hogy tudhassuk mit kell tennünk. A világ Üdvözítõje beszélt errõl az egységrõl és arról is, hogyan fog majd természetünk megváltozni, hogy az létrejöhessen. Világosan megtanította abban az imában, amit halála elõtt, az apostolokkal való utolsó találkozásakor mondott. Ez a mennyeien szép ima János evangéliumában található. Az Üdvözítõ annak a szörnyû áldozatnak a meghozatalára készült, ami mindannyiunk számára lehetõvé teszi az örökkévaló életet. Elhagyni készült az apostolokat, akiket Õ szentelt fel, akiket szeretett és akikre az Õ Egyházának irányításához szükséges kulcsokat akarta bízni. Így hát Õ imádkozott Atyjához, a tökéletes Fiú a tökéletes Atyához. Szavaiban megtaláljuk, hogyan válnak eggyé a családok, ahogyan eggyé lesz Mennyei Atyánk minden gyermeke is, aki követi az Üdvözítõt és az Õ szolgáit: „A miképen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is õket e világra; És én õ érettök oda szentelem magamat, hogy õk is megszenteltekké legyenek az igazságban. De nem csak õ érettök könyörgök, hanem azokért is, a kik az õ beszédökre hisznek majd én bennem; Hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy õk is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem” (János 17:18-21). Abban a néhány szóban Õ rávilágított arra, hogyan teszi Jézus Krisztus evangéliuma lehetõvé a szívek egyesítését. Azt tanította, hogy azok, akik hisznek az igazságban, el tudják fogadni az Õ felhatalmazott szolgálói által kínált szertartásokat és szövetségeket. Íly módon, a szertartások és szövetségek megtartása át fogja alakítani természetüket. Az Üdvözítõ engesztelõ áldozata így lehetõvé teszi számunkra azt, hogy megszenteltessünk. Egységben élhetünk majd, ahogy kell is, hogy béke legyen mostani életünkben és együtt élhessünk az Atyával és az Õ Fiával az örökkévalóságban. Akkoriban, mint ma is, az apostolok és a próféták küldetése az volt, hogy Ádám és Éva gyermekeit eljuttassák a Jézus Krisztusban való hit egységére. A végsõ célja annak, amit õk tanítottak, amit mi tanítunk az, hogy egyesüljenek a családok: férjek, feleségek, gyermekek, unokák, az elõdök, és végül Ádám és Éva családjából mindenki, aki ezt választja. Emlékezzetek, az Üdvözítõ így imádkozott, „Õ érettök- az apostolokról szólva - oda szentelem magamat, hogy õk is megszenteltekké legyenek az igazságban” (János 17:19). A Szentlélek megszentel bennünket. Társunknak tudhatjuk, mivel az Úr Joseph Smith Prófétán keresztül visszaállította a melkisédeki papságot. Ennek a papságnak a kulcsai ma itt vannak a Földön. Hatalma által szövetségeket köthetünk, és a Szentlélek állandóan velünk lesz. Ahol a Szellem az emberekkel van, ott valószínûleg harmóniát találunk. A Szellem tölti meg szívünket az igazság bizonyságával, így egyesítve azokat, akik osztoznak ezen a bizonyságon. Isten Szelleme sohasem gerjeszt veszekedést (Lásd 3 Nefi 11:29). Sohasem hagy megerõsödni olyan széthúzó érzéseket az emberekben, amelyek harchoz vezetnének (lásd Joseph F. Smith, Gospel Doctrine, 13. kiad. [1963], 131) . Inkább az egyéni béke és a másokkal való egyesülés érzése felé vezet. Egyesíti a lelkeket. Egy egységes család, egy egységes Egyház, és egy békés világ léte az egységes lelkeken alapul. Még egy gyerek is megértheti, mit kell tennie, hogy vele legyen társaként a Szentlélek. Az úrvacsorai ima eligazít minket. Ezt minden héten halljuk, amikor ott vagyunk az istentiszteleteken. Azokban a szent pillanatokban megújítjuk a kereszteléskor kötött szövetségeinket. És az Úr emlékeztet az ígéretre, melyet egyháztaggá konfirmálásunkkor kaptunk - az ígéretre, hogy elnyerhetjük a Szentlelket. Íme az úrvacsorai ima szavai: „Fiad nevét készek magukra venni, róla mindenkor megemlékezni, és számukra adott parancsolatait betartani, hogy Szelleme mindig velük legyen” (T&Sz 20:77). A parancsolatok betartásával elnyerhetjük az Õ Lelkét. Elõször megígérjük, hogy nevét magunkra vesszük. Ez azt jelenti, hogy magunkat Õhozzá tartozónak tekintjük. Õt helyezzük az elsõ helyre életünkben. Azt akarjuk majd, amit Õ szeretne ahelyett, amit mi szeretnénk, vagy amire a világ tanít bennünket. Ameddig jobban szeretjük a világi dolgokat, addig nem lesz bennünk béke. A család vagy akár a nemzet kényelmes élet utáni vágyakozása, amit anyagi javak gyûjtésével elégít ki, végül a családi, nemzeti egység felbomlásához vezet (lásd Harold B. Lee, Stand Ye in Holy Places [1974], 97). Annak az eszmének a megvalósítása, hogy megtesszük egymásért mindazt, amit az Úr kérne tõlünk és ami természetesen következik nevének magunkra vételébõl, eljuttathat minket egy olyan lelki szintre, ahol egy csöpp menyországot érezhetünk itt a Földön. Másodszor azt ígérjük Neki, hogy mindig megemlékezünk Róla. Minden alkalommal, amikor az Õ nevében imádkozunk, ezt tesszük. Különösen akkor gondolunk Rá, amikor a bûnbocsánatért imádkozunk, amit gyakran meg is kell tennünk. Abban a pillanatban az Õ áldozatára gondolunk, ami a bûnbánatot és a megbocsátást lehetõvé teszi. Könyörgésünkkor úgy gondolunk Rá, mint közbenjárónkra az Atyánál. Ahogy eltölt bennünket a bûnbocsánat és a nyugalom érzése, az Õ türelme és végtelen szeretete jut eszünkbe. Ez az emlékezés tölti el szívünket szeretettel. A Róla való megemlékezésre tett ígéretünket úgy is megtarthatjuk, hogy a család együtt imádkozik vagy együtt olvassa a szentírásokat. A reggeli asztalnál a családi ima idején az egyik gyerek imádkozhat a másikért, hogy a dolgok jól menjenek azon a napon egy dolgozat megírásánál vagy valamilyen más feladatnál. Amikor jönnek az áldások, a megáldott gyerek emlékezni fog a szeretetteljes reggelre és a közbenjáró kedvességére, akinek nevében az imát ajánlották. A szívek így egyesülnek szeretetben. Minden alkalommal, amikor családainkat összehívjuk közös szentírásolvasásra, teljesítjük a Róla való megemlékezésre tett fogadalmunkat. Hiszen azok az Úr Jézus Krisztusról tesznek tanúbizonyságot, mert mindig is ez volt a próféták üzenete. Még akkor is ha a gyerekek magukra a szavakra nem emlékeznek, de az igaz Hatalom birtokosát, aki Jézus Krisztus, nem felejtik el. Harmadszor az úrvacsoravétellel azt ígérjük meg, hogy betartjuk a parancsolatait, mindegyiket. J. Reuben Clark, Jr. elnök, amikor egy általános konferenciai beszédben az egység mellett emelt szót, mint azt már sokszor tette, óva intett minket attól, hogy önkényesen válasszuk ki, melyeket tartjuk be. Õ ezt így fogalmazta meg: „Az Úr nem adott nekünk semmit, ami haszontalan vagy felesleges lenne. Olyan dolgokkal töltötte meg a szentírásokat, amiket meg kell tennünk azért, hogy üdvözülhessünk.” Clark elnök így folytatta: „Amikor veszünk az Úrvacsorából, fogadalmat teszünk a parancsolatok elfogadására és megtartására. Nincsenek kivételek. Nincsenek megkülönböztetések, sem eltérések” (Conference Report, 1955, 10-11). Clark elnök tanítása szerint ugyanúgy, ahogy minden bûnünket megbánjuk, nem csak egyetlen egyet, megígérjük az összes parancsolat megtartását. Bár nagyon nehéznek hangzik, mégsem bonyolult véghezvinni. Egyszerûen alárendeljük magunkat az Üdvözítõ hatalmának és ígéretet teszünk arra, hogy bármit is parancsol, mi engedelmesen szót fogadunk neki (lásd Móziás 3:19). Jézus Krisztus hatalmának feltétel nélküli elfogadása ad lehetõséget arra, hogy mint családok, mint az Egyház, és mint Mennyei Atyánk gyermekei egységet alkossunk. Az Úr az Õ prófétáján keresztül nyújtja azt az erõt alázatos szolgáinak. Az a hit alakítja át házi tanítói vagy látogató tanítói elhívásunkat az Úrtól kapott megbízássá. Követjük Õt, parancsa szerint. Egy felnõtt ember és tizenéves fiatal társa látogatnak otthonokat azt remélve, hogy a mennyei hatalmak segítik õket a családok egyesítésében és abban, ne legyen se súrlódás, se hazugság, se rágalmazás, se rosszindulatú beszéd. Az a hit - hogy elhívja az Úr szolgáit - segít nekünk figyelmen kívül hagyni korlátaikat, amikor megrónak rossz cselekedeteinkért, amint teszik is. Sokkal tisztábban látjuk majd jó szándékukat, mint emberi korlátaikat. Kevésbé érzünk sértõdöttséget, sokkal inkább hálát fogunk érezni a Mester iránt, aki elhívta õket. Van néhány parancsolat, amit megszegve leromboljuk az egységet. Némelyik azzal függ össze, hogy mit mondunk, néhány pedig azzal, hogyan reagálunk arra, amit mások mondanak. Nem szabad rosszindulatúan beszélni senkirõl. A jót kell meglátnunk egymásban és jóindulattal kell beszélnünk egymásról, amikor csak lehet (lásd David O. McKay, Conference Report, 1967. okt., 4-11). Ugyanakkor szembe kell szállnunk azokkal, akik tiszteletlenül beszélnek szent dolgokról, mert annak a sértésnek biztos következménye az, hogy megsérti a Szellemet, így viszályhoz és zûrzavarhoz vezet. Spencer W. Kimball elnök megmutatta, hogyan lehet ezt perlekedés nélkül csinálni, amikor egy kórházi hordágyon feküdt és megkérte az ápolót, aki pillanatnyi dühétõl vezetve gyalázta az Urat: „‚Kérem! Kérem! Maga most az én Uram nevét becsméreli!’ Halálos csönd lett, majd egy fojtott hang ezt suttogta: ‚Sajnálom’” (The Teachings of Spencer W. Kimball, szerk. Edward L. Kimball [1982], 198). Egy sugalmazott, szeretetteli megrovás elsõ lépés lehet az egység felé. Ha a Szentlélek sugallatakor nem így teszel, akkor ez viszályhoz fog vezetni. Ha az egységet tartjuk szem elõtt, vannak olyan, az érzéseinket befolyásoló parancsolatok, amiket be kell tartanunk. Meg kell bocsátanunk, és rosszindulat nélküli szívvel fordulnunk azokhoz, akik megbántottak minket. Az Üdvözítõ példát mutatott a kereszten: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek” (Lukács 23:34). Nem ismerjük megbántóink szívét. Még saját haragunk és fájdalmunk forrását sem ismerjük. Pál apostol mondta el, hogyan kell szeretni a nem tökéletes emberek világában, beleértve magunkat is, amikor így szólt, ”A szeretet hosszútûrõ, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt” (I. Korinth. 13:4-5). És aztán komolyan figyelmeztet bennünket, hogy ne hánytorgassuk fel mások hibáit, és ne feledkezzünk meg a sajátjainkról, amikor ezt írta: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színrõl-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem” (I. Korinth. 13:12). Az úrvacsorai ima minden héten emlékeztethet minket arra, hogyan valósul majd meg az egység ajándéka Jézus Krisztus evangéliumi törvényeinek és szertartásainak betartása révén. Ha megtartjuk azokat a szövetségeinket, hogy magunkra vesszük az Õ nevét, mindig megemlékezünk Róla, és betartjuk az összes parancsolatát, akkor elnyerjük Szellemének társaságát. Ez meglágyítja szívünket és egyesít minket. De van két figyelmeztetés, aminek hozzá kell tartoznia ehhez az ígérethez. Elõször is, a Szentlélek csak akkor marad velünk, ha tiszták maradunk és mentesek vagyunk a világi dolgok szeretetétõl. Amennyiben a tisztátalanságot választjuk, az elûzi a Szentlelket. A Szellem csak azoknál lakozik, akik a világgal szemben az Urat választják. „Legyél tiszta” (3 Ne. 20:41; T&Sz 38:42), és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes „szívedbõl, . . . teljes lelkedbõl és minden erõdbõl” (T&Sz 59:5). Ezek nem tanácsok, hanem parancsolatok. És szükségesek a Szellem társaságának elnyeréséhez, ami nélkül nem lehetünk egyek. A másik figyelmeztetés a büszkeségtõl való óvakodásra int. Az olyan egység, amely a Szellem által finomítottan jut el egy családhoz vagy egy néphez, nagy erõt ad. Azzal az erõvel együtt a világi elismerés is megjön. Akár dicséretként, akár irigységként jelenik meg az elismerés, az a büszkeség felé vezethet minket. Ez sértené a Szellemet. Van védelem a büszkeség ellen, amely büszkeség az elidegenedés melegágya. Látnunk kell az adományokat, amivel Isten eláraszt minket, nemcsak jóindulatának adva tanújelét, hanem egy lehetõségként is, hogy egy nagyszerûbb szolgálatban csatlakozzunk a körülöttünk lévõkhöz. A férj és feleség úgy tanul meg eggyé válni, hogy közös tulajdonságaikra alapozva egyre jobban megértik egymást, míg eltérõ tulajdonságaikat egymás kiegészítésére használják úgy, hogy szolgálják egymást és a körülöttük élõket. Ugyanilyen módon tudunk eggyé válni azokkal, akik nem fogadják el a mi tanításunkat, de akikben hozzánk hasonlóan él a vágy, hogy áldást hozzanak Mennyei Atyánk gyermekeire. Béketeremtõkké válhatunk, akik méltók arra, hogy áldottak legyenek és Isten fiainak neveztessenek (lásd Máté 5:9). Isten, a mi Atyánk él. Szeretett Fia, Jézus Krisztus, ennek az Egyháznak az irányítója, és Õ mindenkinek, aki elfogadja, felajánlja a béke zászlaját. Errõl teszem bizonyságomat , Jézus Krisztus szent nevében, ámen.