Elder Ronald E. Poelman
A Hetvenek közül
Ti és én azon nemzedékek közé tartozunk, akiknek megadatott a kiváltság, hogy ismerjék és éljék a tized törvényét. Az áldások, amelyek e törvénynek való engedelmességbõl származnak, mind világi, mind pedig lelki áldások.
Amerika az 1930-as évek gazdasági válságának közepében járt. Egyike voltam a családunkban lévõ számos kisgyermeknek, és apánk sok hónapon át munkanélküli volt. Az állam nem támogatta a munkanélkülieket és az Egyház jóléti programja sem mûködött még. Nehéz körülmények között éltünk. Egyesek talán azt mondhatták volna, nyomorogtunk. Bár még csak gyerek voltam, aggódtam és nyugtalankodtam szüleim miatt.
Minden reggel letérdelt együtt a család, és mindegyikünkre sor került, hogy elmondja imánkat. Egy emlékezetes reggel anya volt soron. Õ elmondott néhány dolgot arról, mire volt azonnal szükségünk, azután pedig köszönetet mondott Mennyei Atyánknak azért a kiváltságért, hogy a tized törvénye szerint élhetünk. Abban a pillanatban a vigasz és a bizalom érzése járt át. A tized törvénye szerinti élet kiváltság volt és áldásokat hozott. Nem kételkedtem benne, mert anyám tudta ezt. Ezek az érzések egész életemen át megmaradtak és felerõsödtek bennem.
Az elsõ alkalommal, amikor tizedet fizettem, az összeg öt centet tett ki. Apámmal elmentem a püspöki irodába, ahol a püspök ünnepélyesen elfogadta az én öt penny-met és kitöltötte az elismervényt. Aztán felállt, elõjött az íróasztala mögül és mellém ült. Vállamra tette a kezét, s nekem adta a kicsi, mégis fontos papírdarabot és azt mondta: „Ronald, ez jó kezdet volt, s ha úgy folytatod, ahogy elkezdted, akkor tökéletes tizedfizetõ leszel.” A gondolat, hogy valamiben is tökéletes legyek, úgy tûnt, jócskán meghaladja képességemet. Én keményen próbálkoztam azzal, hogy egyszerûen csak jó gyerek legyek. De azokkal a szavakkal a püspök arra ösztönzött, hogy tökéletességre törekedjem az evangéliumnak ebbõl az egy alapvetõ szempontjából. Bõséges áldásban volt részem, mind fizikai, mind pedig lelki áldásokban.
Az azóta eltelt évek során bizonyságom a tized kiváltságként való fizetésérõl gyakran megerõsödött. E törvény betartása más törvények betartása mellett képessé tett arra, hogy felszenteltessek a szent papságba, hogy felruházásban (endóvmentben) részesüljek az Úr házában, hogy teljes idejû missziót szolgáljak, és az idõre és az örökkévalóságra összepecsételtessek a családtagokkal. Továbbá abban a kiváltságban volt részem, hogy ismételten visszatérhettem a Templomba, hogy másokat szolgáljak és útmutatást kapjak az örökkévaló fontossággal bíró dolgokkal kapcsolatban.
A tized törvényének szentséges jelentõségét maga az Üdvözítõ erõsítette meg az Õ feltámadását követõen, miközben a ma Amerika néven ismert földrészen szolgált az embereknek.
A Mormon könyve feljegyzi, hogy az Üdvözítõ olyan szentírásokból tanította a nefitákat, amelyek nekik is birtokukban voltak, és beszélt más szentírásokról is, melyeket õk nem ismertek, megparancsolva nekik, hogy írják le azokat a szavakat, amelyeket az Atya Malakiásnak mondott, köztük ezeket is:
„Mert becsaphatja-e az ember az Istent? És mégis be akartok csapni engem. És akkor azt kérdezitek: Mivel akartunk becsapni? A tizeddel és a felajánlásokkal.
Hozzátok be a raktárba az egész tizedet, hogy legyen eleség a házamban, és így tegyetek próbára engem - mondja a Seregek Ura. Mert meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit, és annyi áldást árasztok rátok, hogy nem lesz hova begyûjtenetek” (3 Ne 24:8, 10).
Az Üdvözítõ tovább hangsúlyozta, milyen jelentõséggel bír számunkra ez a parancsolat, amikor ezt mondta a nefitáknak: „Az Atya azt parancsolta, hogy ismertessem meg veletek ezeket a szentírásokat, mert ezeket még nem kaptátok meg, és hogy ezek az õ bölcs belátása szerint eljussanak a jövõ nemzedékekhez” (3 Ne 26:2).
Ti és én azok közé a nemzedékek közé tartozunk, akiknek megadatott a kiváltság, hogy ismerjék a tized törvényét és aszerint éljenek. Mint ahogy azt sokan tanúsíthatják közülünk, az áldások, amelyek e törvénynek való engedelmességbõl származnak, mind evilági, mind pedig lelki áldások.
Így szólt az Úr ezekben az utolsó napokban: „Íme, a mostani idõ az Ember Fiának eljöveteléig „mának” neveztetik és valóban, ez az áldozathozatalnak a napja, és népem tizedfizetésének napja” (T&Sz 64:23).
Áldozatnak lehet tekinteni a tizedet? Részben igen, ha megértjük annak a két latin szónak a jelentését, amelybõl az angol sacrifice (áldozat) szó származik. Ez a két szó sacer és facere együtt annyit tesz, mint „szentté tenni”. Az, amit tizedként visszaadunk az Úrnak, valóban meg van szentelve, és az engedelmes ember lelkileg gyarapodik tõle.
Az Úr Mózes III. könyvében lejegyzett e szavaiban már sokkal korábban hangsúlyozta Mózesnek a tized szentségét: „A földnek minden tizede . . . az Úré; szentség az az Úrnak” (Mózes III. könyve 27:30).
Ifjú házasokként, feleségem és én elsõ gyermekünk születését vártuk. Az egyetemen jogot tanultam, éjszakánként pedig egy benzinkútnál dolgoztam. Nagyon kevés pénzünk volt. Néhány használt bútorral és sok fából készült dobozzal rendeztük be kis alagsori lakásunkat.
Ahogy közeledett a szülés ideje, mindent összegyûjtöttünk, amire szükségünk volt, kivéve egy babaágyat, és pénzünk sem volt, hogy vegyünk egyet.
Akkoriban az volt a szokásunk, hogy minden hónapban a böjti vasárnapon fizettük be a tizedünket. Ahogy közeledett ez a nap, beszélgettünk arról a lehetõségrõl, hogy elhalasztjuk tizedünk befizetését, hogy egy gyerekágy elsõ részletét be tudjuk fizetni. A böjt szellemében és imádkozás után úgy döntöttünk, hogy befizetjük a tizedet és bízunk Mennyei Atyánkban.
Néhány nappal késõbb a város üzleti negyedében sétáltam és váratlanul összetalálkoztam a korábbi misszióelnökömmel, aki megkérdezte, hogy iskolába járok-e avagy dolgozom. Azt feleltem, hogy mindkettõt csinálom.
Házas vagyok? „Igen!”
Van gyerekünk? „Nem, de elsõ gyermekünk néhány héten belül megszületik.“
„Van ágyatok a baba számára?” - kérdezte. „Nincs” - válaszoltam vonakodva, megriadva az egyenes kérdéstõl.
„Hát - mondta -, jelenleg a bútoriparban dolgozom, és örömömre szolgálna, ha ajándékként elküldhetnék egy gyerekágyat a lakásotokra.”
A megkönnyebbülés, a hála és a bizonyság nagyszerû érzése árasztott el.
Az ajándék egy világi igénynek tett eleget, de még mindig meghatóan emlékeztet a hozzákapcsolódó lelki élményre, miközben újra megerõsíti, hogy a tized törvénye egy ígérettel együttjáró parancsolat.
Az élet igazán komoly kihívásai nem elsõsorban világias forrásokat igényelnek, hanem a Szellem ajándékait. Az ilyen kihívások között szerepelhet a betegség, szenvedés, vagy egyik szerettünk halála; egy lázadó és engedetlen családtag; hamis vádaskodások; és más komoly csalódások. Az ilyen megpróbáltatások idején fokozott hitre, ihletre, vigaszra, bátorságra, türelemre és megbocsájtásra való képességre van szükség. Ezek az áldások áradhatnak felénk az egek csatornáiból.
Eszembe jutnak azok a jó és hithû emberek, akik hittek az idõsebb Alma tanításaiban, és Isten nyájához jöttek. A Mormon könyve feljegyzi, hogy õk engedelmesek és erényesek voltak (lásd Móziás 18). Jóságuk ellenére nagyon sokat szenvedtek ellenségeik kezétõl. Amikor kiöntötték szívüket Istennek, Õ vigasztaló szavakkal válaszolt megígérve nekik, hogy meglátogatja õket szenvedéseikben (lásd Móziás 24:14).
Aztán ezt olvassuk: „Az Úr erõsekké tette õket és könnyen tudták viselni terheiket, és vidáman és türelmesen vetették magukat alá az Úr minden akaratának” (Móziás 24:15).
Legyünk mi is ilyen erõsek és engedelmesek!
Még akkor is, ha a tized törvénye szerint élünk, minden bizonnyal lesz részünk a halandóság megpróbáltatásaiban és bánatában. Azonban, ha becsületesek vagyunk az Úrral, akkor a szenvedések idején biztosak lehetünk abban, hogy áldottak leszünk hittel, erõvel, bölcsességgel, mások segítségével, nem csak hogy túltegyük magunkat a csapáson, hanem hogy tanuljunk ezekbõl a tapasztalatokból és fejlõdjünk általuk.
Próféta vezetõnk, Gordon B. Hinckley elnök mondta: „Bizonyságomat tudom tenni a tized törvényét és áldásait illetõen, mert megtapasztaltam ezeket. És ebben az Egyházban minden férfi és nõ, aki becsületes tizedfizetõ, az becsületes az Úrral, s az bizonyságát tudja tenni ennek az alapelvnek az isteni természetérõl” ( Ensign 1995. július, 73. o.).
Mint egyike ezeknek az egyháztagoknak, adom ehhez saját bizonyságomat. Az áldások, melyek abból származnak, hogy ennek az alapelvnek megfelelõen élünk, békét hoznak a léleknek, megnövekedett hitet, ihletet és vágyat ahhoz, hogy még teljesebben éljük Menynyei Atyánk valamennyi parancsolatát.
Végül, de nem utolsó sorban, bizonyságomat teszem arról, hogy Isten él, õ a mi Atyánk és szeret minket. A Názáreti Jézus az Isten Fia, a mi Üdvözítõnk és Megváltónk. Ma egy élõ próféta, Gordon B. Hinckley vezet minket. Jézus Krisztus nevében, ámen.
Previous
