Ezért elcsitították a félelmeiket

Miután az Éden kertjében Ádám és Éva vett a tiltott gyümölcsből, és meghallották Isten hangját, elrejtőztek. Szólítá az Úr Ádámot, és azt kérdezte tőle: „Hol vagy?” Ádám pedig válaszolt, mondván: „Szavadat hallván… megfélemlém” (1 Mózes 3:9–10). Figyeljük meg, hogy a bukás egyik első következménye Ádám és Éva számára a félelem megtapasztalása volt. Ez az erős érzelem halandó létünk egyik fontos alkotóeleme.

A Mormon könyve egyik története rávilágít, hogy az Úr ismeretének hatalma (lásd 2 Péter 1:2–8; Alma 23:5–6) képes eloszlatni a félelmet és békességet nyújtani még akkor is, amikor nagy csapással nézünk szembe.

Hélám földjén Alma népe megrémült a lámániták közeledő serege láttán.

„De Alma elment és megállt közöttük, és buzdította őket, hogy ne féljenek, hanem emlékezzenek az Úrra, Istenükre, és ő ki fogja szabadítani őket.

Ezért elcsitították a félelmeiket” (Móziás 23:27–28).

Figyeljétek meg, hogy nem Alma csitította el az emberek félelmeit! Alma azt a tanácsot adta a hívőknek, hogy emlékezzenek az Úrra és arra a szabadításra, mely csak Őtőle érkezhet (lásd 2 Nefi 2:8). A Szabadító óvó, éber törődésének tudata tette lehetővé az emberek számára saját félelmeik elcsitítását.

Az Úr helyes ismerete és az Őbelé vetett hit tesz minket képessé félelmeink elcsitítására, mert Jézus Krisztus a tartós békesség egyedüli forrása. Ő azt mondta: „Tanulj tőlem, és hallgass a szavaimra; járj Lelkem szelídségében, és békességed lesz énbennem!” (T&Sz 19:23).

A Mester azt is kifejtette, hogy „aki az igazlelkűség cselekedeteit teszi, elnyeri jutalmát, méghozzá békességet ebben a világban és örök életet az eljövendő világban” (T&Sz 59:23).

Ha bízunk Krisztusban és készen állunk az Ő érdemeire, irgalmára és kegyelmére támaszkodni, akkor engesztelése által reményünk lehet a feltámadásban és az örök életben (lásd Moróni 7:41). Az ilyesfajta hit és reménység a tiszta lelkiismeret mindannyiunk által áhított édes békességét hívja meg az életünkbe. Az engesztelés hatalma lehetővé teszi a bűnbánatot, és lecsillapítja a bűn okozta kétségbeesést. Megerősít minket, hogy oly módon lássuk és tegyük meg a jót, illetve váljunk jóvá, amelyet korlátozott halandó képességeinkkel soha nem ismernénk fel és nem érhetnénk el. Az odaadó tanítványi mivolt egyik legnagyobb áldása bizony „Istennek [az a] békessége, mely minden értelmet felül halad” (Filippibeliek 4:7).

A Krisztustól kapott békesség lehetővé teszi számunkra azt, hogy a halandóságot az örökkévalóság becses szemszögéből szemléljük, és olyan lelki nyugalmat ad (lásd Kolossébeliek 1:23), mely segít folyamatosan mennyei úti célunkra összpontosítani. Abban az áldásban lehet tehát részünk, hogy csillapodnak a félelmeink, mert az Ő tana minden szempontból célt és irányt ad az életünknek. Szertartásai és szövetségei jóban-rosszban megerősítenek minket és vigaszt adnak nekünk, papsági felhatalmazása pedig biztosít minket arról, hogy a legfontosabb dolgok az időben és az örökkévalóságban is fennmaradhatnak.

De vajon el tudjuk csitítani azokat a félelmeket, amelyek oly könnyen és oly gyakran zaklatnak minket a mai világban? Erre a kérdésre egyértelmű igen a válasz. Három tantétel játszik központi szerepet abban, hogy elnyerjük ezt az áldást az életünkben: (1) tekintsünk Krisztusra, (2) építsünk Krisztus alapjára, és (3) Krisztusba vetett hittel törekedjünk előre.

Az általunk gyakran megtapasztalt félelemtől különbözik, ám kapcsolódik hozzá az, amit a szentírások „Istennek tetsző” félelemnek (Zsidók 12:28), avagy „az Úr félelm[ének]” (Jób 28:28; Példabeszédek 16:6; Ésaiás 11:2–3) neveznek. A riadalmat és aggodalmat okozó világi félelemmel ellentétben az Isten szerinti félelem a békesség, a bizonyosság és a bizalom forrása.

Mégis hogyan lehet építő és lelkileg hasznos bármi, ami a félelemhez kapcsolódik?

Az igazlelkű félelem, melyet most megpróbálok körülírni, magában foglalja az Úr Jézus Krisztus iránti nagyrabecsülés, tisztelet és áhítat mélyenszántó érzéseit (lásd Zsoltárok 33:8; 96:4), a parancsolatai iránti engedelmességet (lásd 5 Mózes 5:29; 8:6; 10:12; 13:4; Zsoltárok 112:1), valamint a keze által kimért igazságra és a végső ítéletre való várakozást. Az Isten szerinti félelem tehát az Úr Jézus Krisztus isteni természetének és küldetésének helyes értelmezéséből ered – abból, hogy hajlandóak vagyunk az Ő akaratának alávetni az akaratunkat, és tudjuk, hogy minden férfi és nő felelősséggel tartozik majd saját bűneiért az ítélet napján (lásd T&Sz 101:78; Hittételek 1:2).

A szentírások világossá teszik, hogy az Isten szerinti félelem „feje a bölcsességnek” (Példabeszédek 1:7), „a bölcsességnek tudománya” (Példabeszédek 15:33), melyben „erős a bizodalom” (Példabeszédek 14:26), és ez „az életnek kútfeje” (Példabeszédek 14:27).

Figyeljétek meg, hogy az Isten szerint való félelem elválaszthatatlanul kapcsolódik ahhoz, hogy megértjük a végső ítéletet és a személyes felelősségünket a vágyainkért, a gondolatainkért, a szavainkért és a tetteinkért (lásd Móziás 4:30). Az Úr félelme nem kelletlen vonakodás attól, hogy ítéletre járuljunk Őelé. Szerintem egyáltalán nem fogunk félni Tőle. Inkább annak kilátásáról van szó, hogy az Ő színe előtt úgy nézünk majd szembe a minket illető dolgokkal, ahogy azok valójában vannak, és minden magyarázkodásunknak, minden színlelésünknek és minden önámításunknak „tökéletesen tudatában leszünk” (2 Nefi 9:14; lásd még Alma 11:43). Végül nem marad több kifogásunk.

Mindenki, aki valaha is élt, él vagy élni fog a földön, Isten törvényszéke elé vitetik, hogy ott álljon és cselekedetei szerint megítéltessen, hogy azok vajon jók vagy gonoszak voltak-e (lásd Móziás 16:10). Ha igazlelkűségre vágytunk és cselekedeteink jók voltak, akkor a törvényszék örömet adó lesz (lásd Jákób 6:13; Énós 1:27; Moróni 10:34), és az utolsó napon „igazlelkűséget kap[unk] majd jutalmul” (Alma 41:6).

Ha viszont gonoszságra vágytunk és a cselekedeteink gonoszak voltak, akkor a törvényszék rettegést kelt majd bennünk. „[N]em merünk majd felnézni az Istenünkre; és igencsak örülnénk, ha megparancsolhatnánk a szikláknak és a hegyeknek, hogy omoljanak ránk és rejtsenek el az ő színe elől” (Alma 12:14), és az utolsó napon „baj lesz a jutalm[unk]” (Alma 41:5).

A Prédikátor könyve így foglalja ezt össze:

„az Istent féljed, és az ő parancsolatit megtartsad; mert ez az embernek fődolga!

Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az” (Prédikátor 12:15–16).

Szeretett fivéreim és nőtestvéreim, az Isten szerinti félelem eloszlatja a halandóság félelmeit. Még azt a bennünket kísértő aggodalmat is lecsendesíti, hogy soha nem lehetünk elég jók lelkileg és soha nem felelhetünk meg az Úr követelményeinek és elvárásainak. Az igaz, hogy csupán saját képességeinkre és teljesítményünkre támaszkodva nem lehetünk elég jók és nem tudunk megfelelni. A tetteink és a vágyaink önmagukban nem szabadítanak meg és nem is szabadíthatnak meg minket. „[M]indaz után, amit meg tudunk tenni” (2 Nefi 25:23), csakis a Szabadító végtelen és örök engesztelő áldozatán keresztül rendelkezésre álló irgalom és kegyelem által válhatunk éppé (lásd Alma 34:10, 14). Biztosan „hisszük, hogy Krisztus Engesztelése által az egész emberiség megszabadulhat, ha engedelmeskednek az Evangélium törvényeinek és szertartásainak” (Hittételek 1:3).

Az Isten szerinti félelem azt jelenti, hogy szeretjük Őt és bízunk Benne. Minél maradéktalanabbul féljük Istent, annál tökéletesebben szeretjük Őt. A „tökéletes szeretet [pedig] minden félelmet elűz” (Moróni 8:16). Megígérem, hogy az Isten szerinti félelem fényes világossága el fogja űzni a halandó félelmek sötét árnyait (lásd T&Sz 50:25), ha mi a Szabadítóra tekintünk, alapunkként Őreá építünk, és odaadó elkötelezettséggel törekszünk előre az Ő szövetséges ösvényén.

Szeretem és tisztelem az Urat. Az Ő hatalma és békessége valóságos. Ő a mi Megváltónk, és én tanúságot teszek arról, hogy él. És Őmiatta nem kell sem nyugtalankodnia, sem félnie a mi szívünknek (lásd János 14:27), és részünk lesz annak áldásában, hogy lecsillapodnak a félelmeink. Erről teszek bizonyságot az Úr Jézus Krisztus szent nevében, ámen.