Igazán jók és hamisság nélkül valók

Sajnos volt egy olyan időszak az életemben, amikor a különböző titulusok és pozíciók motiváltak. Az egész nagyon ártatlanul kezdődött. Miközben én a teljes idejű missziómra készültem, a bátyám épp zónavezetői megbízást kapott az ő missziójában. Oly sok pozitív dolgot hallottam róla, hogy már arra vágytam, hogy rólam is ilyeneket mondjanak. Reméltem, és még talán imádkoztam is, hogy hasonló pozíciót töltsek majd be.

Missziós szolgálatom során azonban szerencsére egy komoly leckét tanultam meg ezzel kapcsolatban. Ez pedig a legutóbbi konferencián újra eszembe jutott.

Októberben Dieter F. Uchtdorf elnök azt mondta: „Életem során lehetőségem volt olyan férfiak és nők közelében lenni, akik e világ legtehetségesebbjei és legintelligensebbjei között vannak. Amikor fiatalabb voltam, lenyűgöztek azok, akik iskolázottak, műveltek, sikeresek voltak, és akiket elismert a világ. Az évek során azonban rájöttem, hogy sokkal jobban lenyűgöznek azok a csodálatos és áldott lelkek, akik igazán jók és hamisság nélkül valók.”¹

Az én Mormon könyve-beli hősöm tökéletes példája egy olyan áldott léleknek, aki igazán jó és hamisság nélkül való volt. Siblon az ifjabb Alma egyik fia volt. Fivéreit kicsivel jobban ismerjük – Hélamánt, aki atyja nyomdokaiban járva a feljegyzések őrzője és Isten prófétája volt, és Koriántont, aki misszionáriusként rossz hírnévre tett szert, és tanácsra volt szüksége édesapjától. Alma 77 verset írt Hélamánhoz (lásd Alma 36–37). Koriántonra 91-et szentelt (lásd Alma 39–42). Középső fiának, Siblonnak csupán 15 verset írt (lásd Alma 38). Az abban a 15 versben található szavai azonban erőteljesek és mély tanításokat tartalmaznak.

„És most fiam, bízom benne, hogy nagy örömöm lesz benned, Isten iránti állhatatosságod és hűséged miatt; mert ahogyan már fiatalon elkezdtél az Úrra, Istenedre tekinteni, éppen úgy, azt remélem, hogy továbbra is be fogod tartani a parancsolatait; mert áldott az, aki mindvégig kitart.

Azt mondom neked, fiam, hogy már eddig is nagy örömöm volt benned, hűséged, és szorgalmad, és türelmed és hosszútűrésed miatt a zorámiták népe között” (Alma 38:2–3).

Amellett, hogy Alma közvetlenül Siblonhoz szólt, Koriántonnak intézett szavaiban közvetetten is megemlítette őt. Ezt mondta: „…megfigyelted-e fivéred állhatatosságát, az ő hűségét és szorgalmát Isten parancsolatainak betartásában? Íme, nem mutatott-e jó példát neked?” (Alma 39:1).²

Úgy tűnik, hogy Siblon volt az a fiú, aki atyja kedvében próbált járni, és helyesen cselekedett, méghozzá pusztán azért, mert az úgy volt helyes, nem pedig azért, mert esetleg dicsfényre, hatalomra, világi pozíciókra vagy elismerésre törekedett. Hélamán minden bizonnyal tudta ezt fivéréről és tisztelte is ezt benne, mivel az apjuktól kapott szent feljegyzéseket is a gondjaira bízta. Hélamán bízott benne, mert Siblon „…igaz ember volt, és egyenes derékkal járt Isten előtt; és azon volt, hogy állandóan jót cselekedjen, hogy betartsa az Úrnak, Istenének a parancsolatait” (Alma 63:2). Siblon jellemével egybecseng, hogy nincs is sok feljegyzés róla azokból az időkből, amikor a szent feljegyzéseket őrizte, mígnem át nem adta azokat Hélamán fiának, Hélamánnak (lásd Alma 63:11).

Siblon valóban jó és hamisság nélkül való volt. Olyan ember volt, aki idejét, tehetségét és minden erőfeszítését annak szentelte, hogy Isten és embertársai iránt érzett szeretete miatt segítsen és felemeljen másokat (lásd Alma 48:17–19; 49:30). Spencer W. Kimball elnök szavai tökéletes leírást adnak róla: „A nagyszerű nők és férfiak mindig buzgóbban vágynak arra, hogy szolgáljanak, mint arra, hogy uralkodjanak.”³

Egy olyan világban, ahol mindenki dicsfényre, hatalomra, befolyásra, méltatásra és világi elismerésre törekszik, tisztelettel adózom minden olyan csodálatos és áldott lélek előtt, aki valóban jó és hamisság nélkül való. Ők azok, akiket Isten és embertársaik iránt érzett szeretetük motivál. Olyan nagyszerű nők és férfiak ők, akik „buzgóbban vágynak arra, hogy szolgáljanak, mint arra, hogy uralkodjanak”.

Napjainkban is vannak olyanok, akik azt próbálják elhitetni velünk, hogy a fontosság érzetének megteremtésére kizárólag pozíció és hatalom képes. Szerencsére azonban sokakat nem befolyásol ez a látásmód. Ők abban lelik meg a fontosság érzetét, hogy megpróbálnak igazán jók és hamisság nélkül valók lenni. Életem számos területén találkoztam ilyen emberekkel, mindenféle hitvallás között, Krisztus valóban megtért követői között pedig különösen nagy számban találkozom velük.⁴

Nagyon tisztelem azokat, akik az egyházközségekben és gyülekezetekben világszerte hétről hétre az elhívásaikon messze túlmutatva önzetlenül szolgálják egymást. Az elhívások azonban mindig változnak, ezért még inkább lenyűgöző számomra az a sok ember, akik bármiféle formális elhívás nélkül találnak módot arra, hogy következetesen szolgáljanak és felemeljenek másokat. Az egyik férfitestvér jóval korábban érkezik az egyházi gyűlésekre, hogy sorba rendezze a székeket, és tovább marad, hogy utána újra rendet rakjon. Az egyik nőtestvér szándékosan ül egy vak nőtestvér közelébe, és nemcsak azért, hogy köszönthesse, hanem azért is, hogy elég hangosan tudjon énekelni ahhoz, hogy a vak nőtestvér is hallhassa a szavakat és tudja követni az éneket. Ha alaposan körülnéztek a saját egyházközségetekben vagy gyülekezetetekben, ti is találtok hasonló példákat. Mindig vannak olyan egyháztagok, akik valahogy tudják, kinek és mikor van szüksége segítségre.

A valóban jó és hamisság nélküli szentekkel kapcsolatos első leckémet talán még fiatal misszionáriusként tanultam meg. Egy számomra addig ismeretlen elderrel helyeztek át egy új területre. Korábban már hallottam a többi misszionáriust arról beszélni, hogy ez az elder nem kapott még semmilyen vezetői megbízást, és mennyire küszködött a koreai nyelvvel annak ellenére, hogy milyen régóta volt már az országban. Ahogy azonban megismertem őt, rájöttem, hogy az egyik legengedelmesebb és leghithűbb misszionárius volt, akivel valaha is találkoztam. Amikor tanulni kellett, tanult; amikor pedig dolgozni kellett, dolgozott. Időben hagyta el a lakást, és időben is tért vissza. Annak ellenére is szorgalmasan tanult koreaiul, hogy ez a nyelv különösen nehéz volt számára.

Amikor rájöttem, hogy a róla azelőtt hallott vélemények hamisak, úgy éreztem, hogy ezt a misszionáriust tévesen ítélték sikertelennek. Az egész misszióval meg akartam osztani, hogy mit tapasztaltam vele kapcsolatban. Beszéltem róla a misszióelnökömmel is annak reményében, hogy felnyitom a szemét vele kapcsolatban, ő viszont csak ennyit válaszolt: „Mennyei Atyánk tudja, hogy ez a fiatalember sikeres misszionárius. Én is tudom. Most pedig már te is tudod. Ezen kívül számít még valaki?” Ez a bölcs misszióelnök megtanította nekem, hogy mi a fontos a szolgálatot illetően, és az nem a dicséret, a pozíció, a dicsőség, a hatalom vagy az elismertség. Fiatal misszionáriusként hatalmas lecke volt ez számomra, mivel akkor túlságosan is a különféle titulusokra összpontosítottam.

E leckét szem előtt tartva elkezdtem visszatekinteni az életemre, és megláttam, milyen gyakran voltak hatással rám olyan férfiak és nők, akik nem rendelkeztek semmilyen nagy címmel vagy ranggal. Az egyik ilyen Siblon-lelkű ember az ifjúsági hitoktatóm volt, még a középiskolai éveim elején. Ez a jó ember akkor még csupán két vagy három éve volt hitoktató, viszont képes volt úgy megnyitni a szívemet, hogy saját bizonyságot nyerhessek. Talán nem ő volt a legnépszerűbb tanító az iskolában, de mindig felkészült volt, az életemre pedig erőteljes és tartós hatást gyakorolt. Az azóta eltelt 40 év alatt csupán ritkán találkoztam vele, többek között akkor, amikor eljött az édesapám temetésére. Erre minden bizonnyal nem egy titulus vagy rang sarkallta.

Tisztelettel adózom ezen elkötelezett hitoktató, valamint a sok hozzá hasonló ember iránt, akik igazán jók és hamisság nélkül valók. Becsülöm azt a vasárnapi iskolai tanítót is, aki nem csupán vasárnap tanítja a tanulóit, hanem akkor is tanítja őket és hatással van rájuk, amikor meghívja őket, hogy a családjával együtt reggelizzenek. Becsülöm a fiatalok azon vezetőit, akik részt vesznek a fiatalok számára az egyházközségükben tartott sport- és kulturális rendezvényeken. Becsülöm azt a férfit, aki biztató üzeneteket küld a szomszédjainak, vagy azt a nőt, aki nem egyszerűen csak postázza a karácsonyi üdvözlőlapokat, hanem saját maga kézbesíti azokat azon családtagjainak és barátainak, akiknek szükségük van egy személyes látogatásra. Becsülöm azt a férfitestvért, aki rendszeresen elvitte az egyik szomszédját kocsikázni az Alzheimer-kórral beárnyékolt napokon, mellyel ezt a férfit és a feleségét is oly jótékonyan kizökkentette a mindennapok sodrásából.

Ezeket a cselekedeteket nem dicséretért vagy elismerésért teszik. Ezeket a férfiakat és nőket nem az motiválja, hogy bármilyen címet vagy rangot szerezzenek. Krisztus tanítványai ők, akik folyamatosan a jó cselekedetek megtételén fáradoznak, és Siblonhoz hasonlóan Mennyei Atyjuknak igyekeznek örömet okozni.

Elszomorít, amikor olyasvalakiről hallok, aki felhagy a szolgálattal vagy akár az egyházi gyűléseken való részvétellel is egy elhívásból való felmentése után, vagy azért, mert úgy érzi, nem veszik figyelembe egy üresedés esetén. Remélem, hogy egy nap majd megtanulják ugyanazt a leckét, melyet fiatal misszionáriusként én is – hogy azt szolgálatot, amely igazán számít, általában egyedül Isten ismeri el. Vajon az én és az enyém hajszolása közben megfeledkeztünk a Te és a Tiéd fogalmáról?

Néhányan azt mondhatják: „De nekem még oly sokat kell tennem, hogy olyan legyek, mint azok, akikről beszéltél!” Jézus Krisztus evangéliumának jó híre az, hogy szívünk vágyai átalakulhatnak, szándékaink és indítékaink pedig kiművelődhetnek és finomodhatnak. Amikor megkeresztelkedünk Isten igaz nyájába, elindul bennünk az a folyamat, amely által egész lényünk megújul (lásd 2 Korinthusbeliek 5:17; Móziás 27:26). Minden egyes alkalommal, amikor az úrvacsoravétel által megújítjuk a keresztelési szövetséget, egy újabb lépéssel közelebb kerülünk a végső célhoz.⁵ Amikor pedig kitartunk ebben a szövetségben, megkapjuk az ahhoz szükséges erőt, hogy képesek legyünk a gyászolókkal gyászolni, és vigaszt nyújtani azoknak, akik vigasztalásra szorulnak (lásd Móziás 18:9). Ebben a szövetségben rálelünk arra a kegyelemre, mely képessé tesz bennünket Isten szolgálatára és az Ő parancsolatainak betartására, beleértve ebbe azt is, hogy Istent teljes szívünkből szeressük, felebarátainkat pedig úgy, mint saját magunkat.⁶ Ebben a szövetségben Isten és Krisztus segítenek nekünk segítséget nyújtanunk az arra rászorulóknak (lásd Móziás 4:16; lásd még a 11–15. verset).

Az életben én mindössze annyit akarok, hogy örömet okozzak atyáimnak – a mennyeinek és a földinek egyaránt –, és hogy még inkább hasonlóvá váljak Siblonhoz.⁷

Hálás vagyok Mennyei Atyámnak a Siblonhoz hasonló lelkekért, akik reményt adnak számomra és mindannyiunk számára. Az ő életükben egy szerető Mennyei Atya és egy gondoskodó és könyörületes Szabadító tanújelét láthatjuk meg. Az ő bizonyságukat a sajátommal kiegészítve fogadom, hogy igyekszem még inkább hozzájuk hasonlóvá válni. Jézus Krisztus nevében, ámen.