Együtt felemeltetünk

Ma szeretnék tisztelettel adózni azon férjek, apák, fivérek, fiak és nagybácsik előtt, akik tudják, kik ők, és akik a tőlük telhető legjobban igyekeznek eleget tenni Isten adta szerepeiknek, amint az a család kiáltványban áll, ideértve az igazlelkű elnöklést, a családjuk védelmét és a róluk való gondoskodást. Fájó tudatában vagyok annak, hogy az apaság, az anyaság és a házasság kérdése aggályos lehet néhányak számára. Tudom, hogy vannak olyan egyháztagok, akik úgy érzik, otthonuk soha nem jut el az általuk ideálisnak tartott szintre. Sokakat fájdalommal tölt el az elhanyagoltság, a bántalmazás, a függőségek, illetve a helytelen hagyományok és kulturális szokások. Nem tekintek elnézéssel az olyan férfiak és nők tetteire, akik akár szándékosan, akár tudatlanságból fájdalmat, gyötrelmet és kétségbeesést idéztek elő az otthonukban. De ma valami másról beszélek.

Meggyőződésem, hogy egy férj soha nem vonzóbb felesége számára, mint amikor Istentől kapott szerepeiben szolgál érdemes papságviselőként – legfőképpen az otthonában. Szeretem és hiszem Packer elnöknek az érdemes férjekhez és apákhoz intézett e szavait: „A papság hatalmát közvetlenül az Úrtól kaptátok, hogy megvédjétek családotokat. Lesznek olyan időszakok, amikor a családotok és az ellenség gonoszsága között csupán ez a hatalom áll majd védőpajzsként.”⁶

Az idén részt vettem egy rendkívüli átlagember, férjem Don bácsikája temetésén. Don bácsi egyik fia elmesélte egy gyermekkori emlékét, abból az időből, amikor szülei épp megvették az első otthonukat. Mivel öt kisgyermek volt a családban, akit etetni és ruházni kellett, nem jutott már pénz a telek körbekerítésére. A család védelmezőjeként kapott isteni szerepét komolyan véve Don bácsi néhány kisebb facölöpöt vert a földbe, és zsinórt feszítve rájuk bekerítette a telket. Amikor kész volt, magához hívta a gyermekeit. Megmutatta nekik a cölöpöket és a zsineget, és elmagyarázta, hogy ha e szedett-vedett kerítésen belül maradnak, akkor biztonságban lesznek.

Egy nap a látogatótanítók a házhoz közeledve hitetlenkedve látták, amint öt kisgyermek engedelmesen sorakozik a zsinórkerítés mögött, vágyakozva nézve egy labdát, amely kipattogott a határvonalon túl az utcára. Az egyik kisgyerek beszaladt az apukájukért, aki kifutott és visszaszerezte a labdát.

A temetés során a legidősebb fiú könnyes szemmel mondta el, hogy egyetlen reménye volt egész életében: hogy egy nap olyan lesz majd, mint hőn szeretett édesapja.

Kép

Sister Burton's son and grandson reading together.

Ezra Taft Benson elnök azt mondta:

„Ó, férjek és apák Izráelben, oly sokat tehettek családotok szabadulásáért és felmagasztosulásáért! […]

Emlékezzetek rá, hogy szent elhívásotok apának lenni Izráelben, a legfontosabb elhívásotok az időben és az örökkévalóságban! Olyan elhívás ez, amelyből soha nem fognak felmenteni titeket.

Kép

Sister Burton's son and grandson on a bed together.

[…] Segítenetek kell olyan otthont teremteni, ahol jelen lehet az Úr Lelke.”⁷

Mily helytállóak is e prófétai szavak napjainkban!

Bizonyára nem kevés nehézséget jelent szövetség alatt álló férfiaknak olyan világban élni, amely nem csupán lenézi isteni szerepeiket és felelősségeiket, hanem hamis üzeneteket is közvetít arról, hogy milyen is egy „igazi férfi”. Az egyik ilyen hamis üzenet az, hogy „csak én számítok”, a skála túlsó végletén pedig az a lealacsonyító és gúnyos üzenet áll, miszerint a férjekre és apákra már nincs is szükség. Esedezve kérlek benneteket, ne hallgassatok Sátán hazugságaira! Ő maga eljátszotta a szent kiváltságát arra, hogy valaha is férj vagy apa lehessen. Mivel féltékeny azokra, akiknek megadattak e szent szerepek, melyeket ő soha nem fog betölteni, így „arra törekszik, hogy minden ember olyan nyomorult lehessen, mint ő maga”.⁸

Fivérek és nővérek, szükségünk van egymásra! Szövetségeinket betartó nőkként és férfiakként fel kell emelnünk egymást, és segítenünk kell egymásnak olyan emberré válni, amilyenné az Úr szeretné. És közösen kell munkálkodnunk azon, hogy felemeljük a felnövekvő nemzedéket, és nekik is segítsünk elérni isteni lehetőségeiket az örök élet örököseiként. Követhetjük Robert D. Hales elder és felesége, Mary példáját e közmondás megvalósításában: „Te felemelsz engem, én felemellek téged, így együtt felemeltetünk.”⁹

A szentírásokból tudjuk, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”. Ezért alkotott Mennyei Atyánk egy „segítő társat, hozzá illőt”.¹⁰ Ez a kifejezés olyan személyt jelent, aki hozzá illik, érdemes rá, vagy megfelel neki.¹¹ Például a két kezünk igen hasonlít egymásra, de nem pontosan egyformák. Sőt, igazából tökéletes ellentétei egymásnak, de kiegészítik egymást és összeillenek. Ha együtt munkálkodnak, erősebbek.¹²

A családokról szóló fejezetben az egyház kézikönyve ezt a kijelentést tartalmazza: „A férfi és a női lélek természeténél fogva kiegészíti egymást.”¹³ Figyeljétek meg, hogy azt mondja: kiegészítik egymást, nem pedig versengenek egymással! Azért vagyunk itt, hogy segítsük és felemeljük egymást, és együtt örvendezzünk, miközben megpróbálunk a lehető legjobb énünkké válni. Barbara B. Smith nőtestvér bölcsen tanította ezt: „Sokkal nagyobb fokú boldogság érhető el, ha tudunk örülni mások sikerének is, nem csak a sajátunknak.”¹⁴ Ha inkább kiegészíteni próbáljuk egymást, nem pedig versengeni, akkor sokkal könnyebb szurkolni egymásnak.

Amikor sokgyerekes fiatal édesanya voltam, a pelenkázással, mosogatással és fegyelmezéssel telt napok végén senki nem harsogta lelkesebben ezt az elemis dalt: „Mikor apa hazajön, én oly boldog vagyok.”¹⁵ Szomorúan kell bevallanom, hogy nem mindig töltött el felhőtlen vidámsággal, amikor úgy látszott, Craig szinte beszökell az ajtón egy keményen végigdolgozott nap után. Mindig mindannyiunkat megölelt és megpuszilt, és sok nehéz, időnként katasztrofális napot varázsolt örömteli apukás estté. Bárcsak egy kicsit kevésbé foglalkoztatott volna a teendők végeláthatatlan listája, és hozzá hasonlóan bölcsen arra koncentráltam volna, ami a leginkább számít! Akkor gyakrabban megálltam volna, hogy kiélvezzem a szent családi időtöltést, és gyakrabban köszönetet mondtam volna neki, amiért megáldja az életünket.

Nemrégiben egy hithű nőtestvér az egyházból megosztotta velem egy mély aggályát, amely miatt már jó ideje imádkozik. Egyházközsége néhány nőtestvéréért aggódott. Elmondta, mennyire bántja, amikor azt látja, hogy néha tiszteletlenül beszélnek a férjükkel vagy a férjükről, akár a gyermekeik előtt is. Aztán elmesélte, hogy fiatal nőként milyen hőn vágyott rá és milyen buzgón imádkozott azért, hogy találjon egy érdemes papságviselőt, akihez feleségül mehet és akivel boldog otthont teremthet. Ő maga olyan otthonban nőt fel, ahol az édesanyja hordta a nadrágot, édesapja pedig a béke érdekében meghajolt felesége kívánalmai előtt. Ez a nő úgy érezte, van ennél jobb út. Nem tapasztalta meg gyermekkori otthonában, de mivel gyakran imádkozott útmutatásért, az Úr megáldotta őt azzal, hogy tudja, miként teremtsen olyan otthont a férjével, ahol a Lélek szívesen látott vendég. Jártam már náluk, és tanúsíthatom, hogy otthonuk szent hely.

Testvérek, milyen gyakran esik meg, hogy szándékosan „gyengéd minden szavunk”, melyet egymáshoz intézünk?¹⁶

Megvizsgálhatjuk magunkat pár kérdés feltevésével. Némi átalakítással e kérdések a legtöbbünkre vonatkozhatnak, legyünk akár házasok, akár egyedülállóak, és bármilyenek legyenek is az otthoni körülményeink.

1. Mikor fordult elő legutóbb, hogy őszintén megdicsértem a társamat, akár négyszemközt, akár gyermekeink jelenlétében?

2. Mikor történt utoljára, hogy imámban köszönetet mondtam érte, kifejezésre juttattam iránta érzett szeretetemet, vagy buzgón könyörögtem érte?

3. Mikor volt legutóbb, hogy megálltam, hogy olyasmit mondjak, amiről tudtam, hogy bántó lehet?

4. Mikor esett meg utoljára, hogy alázatosan bocsánatot kértem – méghozzá anélkül, hogy hozzátettem volna: „de ha te ezt vagy azt tetted (vagy nem tetted) volna”?

5. Mikor fordult elő legutóbb, hogy a boldogságot választottam ahelyett, hogy ragaszkodtam volna a saját igazamhoz?

Ha e kérdések bármelyikétől összerándul a gyomrotok vagy némi lelkiismeret-furdalást éreztek, emlékezzetek rá, hogy David A. Bednar elder ezt tanította: „Lelkünknek az a bűntudat, ami testünknek a fájdalom: figyelmeztetés a veszélyre és óvintézkedés a további károsodás megelőzésére.”¹⁷

Arra kérem mindannyiunkat, hogy fogadjuk meg Jeffrey R. Holland elder szívből jövő kérését: „…testvérek, eme örökké tartó küzdelmünkben, hogy mindinkább olyanná váljunk, mint a Szabadítónk, próbáljunk meg »tökéletes férfiak és nők« lenni, legalább ezen az egy módon: ne sértsünk meg senkit szavakkal – vagy pozitívabban kifejezve –, beszéljünk új nyelven, az angyalok nyelvén.”¹⁸

Miközben e mai alkalomra készültem, a Lélek tanított engem, és elköteleztem magam amellett, hogy gyakrabban fogok kedves szavakat szólni drága társamnak és társamról, valamint hogy felemelem a családomban lévő férfiakat, és kifejezésre juttatom hálámat mindazért, ahogyan ők betöltik isteni és kiegészítő szerepköreiket. Elköteleztem magam e közmondás követése mellett is: „Te felemelsz engem, én felemellek téged, így együtt felemeltetünk.”

Csatlakoztok-e hozzám, hogy a Szentlélek segítségét kérjük ahhoz, hogy megtanítsa nekünk, miként tudjuk jobban felemelni egymást kiegészítő szerepköreinkben, szerető mennyei szüleink szövetséges fiaiként és leányaiként?

Tudom, hogy Jézus Krisztus engesztelésének képessé tevő hatalma révén és az Őbelé vetett hitünk által meg tudjuk tenni ezt. Azért imádkozom, hogy Belé vessük a bizalmunkat, hogy segítsen mindannyiunknak boldogan és örökké élni, miközben együtt felemeltetünk. Jézus Krisztus nevében, ámen.