• Print
• Listen
  • MP3
• Watch
  • Windows Media (WMV)
  • MP4
• E-mail

D. Todd Christofferson elder,  “Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,”  Jan 2011

EOSZ Esti beszélgetés fiatal felnőtteknek • 2011. január 9. • Brigham Young Egyetem

Mi, idősebb felnőttek -- beleértve ebbe a szülőket, egyházi vezetőket, tanárokat és barátokat --, gyakran buzdítunk benneteket arra, hogy tervezzétek meg a jövőtöket. Biztatunk benneteket, hogy tanuljatok és képezzétek magatokat, hogy az előttetek álló években felkészüljetek az életre. Buzdítunk benneteket, hogy fektessétek le egy házasság és család alapjait, és cselekedjetek e tervetek szerint. Figyelmeztetünk benneteket, hogy utatok során mérlegeljétek a ma meghozott döntéseitek következményeit (például, hogy mit tesztek fel az internetre). Azt tanácsoljuk, hogy gondolkozzatok el azon, milyen mérce szerint értékelitek az élet sikereit, majd pedig alakítsatok ki olyan mintákat és gyakorlatokat, melyek e sikerhez vezetnek.

Mindezek egy bölcs és előrelátó életutat vetítenek előre, és abban, amit ma este mondani fogok, cseppet sem kicsinylem le az előre gondolkodás és előre tervezés fontosságát. A gondos tervezés és felkészülés kulcsfontosságú az eredményes jövőhöz, ámde nem a jövőben, hanem a jelenben élünk. A jövőre vonatkozó terveinken nap mint nap munkálkodunk, és hasonlóképpen érjük el a céljainkat is. Napról napra neveljük a családunkat és gondoskodunk róluk. Napról napra győzzük le a gyengeségeket. Napról napra tartunk ki hithűen mindvégig. Sok jól megélt nap tesz ki egy teljes életet és alkot egy Istennek tetsző embert. Így arról szeretnék beszélni, hogy miként tudunk napról napra jó életet élni.

Forduljatok Istenhez a mindennapi szükségleteitekért!

Lukács evangéliumában feljegyezték, hogy egyik tanítványa ezt kérte Jézustól: „Uram, taníts minket imádkozni, miképen János is tanította az ő tanítványait” (Lukács 11:1). Jézus ezután mutatott egy példát az imára, melyet azóta az Úr imájaként vagy Miatyánkként ismerünk. A hegyi beszéd részeként ugyanez feljegyzésre került Máté könyvében is (lásd Máté 6:9–13).

Az Úr imájának része volt a következő könyörgés is: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” (Máté 6:11), vagy „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk naponként” (Lukács 11:3). Úgy vélem, mindannyian egyetértünk abban, hogy naponta vannak olyan szükségleteink, melyekhez igényeljük Mennyei Atyánk segítségét. Valakinek időnként ez lehet szó szerint maga a kenyér – az étel, mely életben tartja őt. De lehet ez lelki és testi erő is, melynek segítségével még egy napig megbirkózhatunk egy tartós betegséggel vagy egy fájdalmasan lassú felépüléssel. Más esetekben lehet ez egy kevésbé kézzel fogható dolog, ami például valakinek a kötelességeivel vagy feladataival kapcsolatos -- mint például egy lecke megtanítása vagy egy dolgozat megírása.

Jézus azt tanítja nekünk, az Ő tanítványainak, hogy mindennap forduljunk Istenhez a kenyerünkért – azaz a táplálásért és segítségért –, melyre az adott napon szükségünk van. Ez pedig összhangban áll azzal a tanáccsal, hogy „mindig imádkozzatok, és ne bátortalanodjatok el; hogy semmit ne tegyetek az Úrnak anélkül, hogy először Krisztus nevében az Atyához ne imádkoznátok, hogy cselekedeteteket nektek szentelje, hogy cselekedetetek lelketek jólétét szolgálhassa” (2 Nefi 32:9).

Az Úr azon hívása, hogy Mennyi Atyánk kezében keressük mindennapi kenyerünket, egy olyan szerető Istenre utal, aki az Ő gyermekeinek legkisebb napi szükségleteit is ismeri, és alig várja, hogy egyenként segítsen mindegyiküknek. Azt mondja, hogy e Lénytől hittel kérhetünk, Ő pedig „mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül” ad majd (Jakab 1:5). Ez természetesen igen megnyugtató, azonban van itt valami, ami a mindennapi boldogulásunkhoz adott segítségnél is jelentősebb. Amikor mennyei kenyerünkért fohászkodunk és megkapjuk azt, növekszik az Istenbe és az Ő Fiába vetett hitünk és bizalmunk.

Ha naponta Istenhez fordulunk a szükségleteinkért, a hitünk is növekedni fog

Biztosan emlékeztek Izráel törzseinek Egyiptomból való kivonulására, és arra, hogy 40 évet töltöttek a pusztában, mielőtt beléptek volna a megígért földre. Ezt a több mint egymillió főt számláló hatalmas tömeget táplálni kellett. Bizonyos, hogy ennyi ember egy helyszínen nem tud vadászatból sokáig fennmaradni, félnomád életvitelük pedig akkoriban nem tette lehetővé, hogy nagyobb mennyiségben termesszenek növényeket vagy tartsanak állatokat. Jehova ezt a kihívást egy csodával oldotta meg, mely során mennyei manna által biztosította az emberek mindennapi kenyerét. Ez az apró, ehető anyag, mely minden reggel megjelent a földön, egészen új és ismeretlen dolog volt. Sőt maga a manna szó is a „Mi ez?” kérdést jelentő szavakból ered. Az Úr Mózesen keresztül arra utasította a népét, hogy mindennap csak az adott napra elegendőt gyűjtsenek ebből, kivéve a sabbat előtti napon, amikor két napra valót kellett gyűjteniük.

Mózes konkrét utasításainak ellenére néhányan eleinte egy napi adagnál többet akartak gyűjteni, a maradékot pedig el akarták raktározni:

„Azt is mondá nékik Mózes: Senki ne hagyjon abból reggelre.

De nem hallgatának Mózesre, mert némelyek hagyának abból reggelre; és megférgesedék s megbüszhödék. Mózes pedig megharagudék reájok” (2 Mózes 16:19–20).

Az ígéret szerint azonban, amikor a hatodik napon kétnapi adagot gyűjtöttek be, az nem romlott meg:

„És eltevék azt reggelre, a szerint a mint Mózes parancsolta vala, és nem büszhödék meg s féreg sem vala benne.

És monda Mózes: Ma egyétek azt meg, mert ma az Úrnak szombatja van; ma nem találjátok azt a mezőn.

Hat napon szedjétek azt, de a hetedik napon szombat van, akkor nem lesz” (2 Mózes 16:24–26).

Néhányan azonban újra csak a szemüknek hittek, és a sabbaton is elindultak mannát keresni.

„És monda az Úr Mózesnek: Meddig nem akarjátok megtartani az én parancsolataimat és törvényeimet?

Lássátok meg! az Úr adta néktek a szombatot; azért ád ő néktek hatodnapon két napra való kenyeret. Maradjatok veszteg, kiki a maga helyén; senki se menjen ki az ő helyéből a hetedik napon” (2 Mózes 16:28–29).

Úgy tűnik, hogy napjainkhoz hasonlóan az ősi időkben is voltak néhányan, akik nem tudták megállni, hogy ne vásároljanak a sabbat napon.

Azáltal, hogy napról napra biztosított táplálékot nekik, Jehova a hitre akart megtanítani egy olyan nemzetet, amelyik egy közel 400 éves időszak alatt atyái hitének nagy részét már elveszítette. Arra tanította őket, hogy bízzanak Benne, hogy „minden gondolatban [Reá] tekintse[nek]; ne kételkedje[nek], ne félje[nek]” (T&Sz 6:36). Egyszerre csak egy napra elegendőt adott. A hatodik napot kivéve, nem tudtak az adott napra elegendő mannánál többet elraktározni. Izráel gyermekeinek lényegében az adott napon kellett az Urat követni, és bízni abban, hogy Ő megfelelő mennyiségű ételt ad majd a következő és az azt követő napokra is. Íly módon az Úr soha nem tudott túlságosan eltávolodni a szívükből és az elméjükből.

Fontos megjegyeznünk azonban, hogy a 40 éven keresztül biztosított manna nem egyfajta segélyként szolgált. Amint Izráel törzsei olyan helyzetbe kerültek, hogy tudtak magukról gondoskodni, ez meg is követeltetett tőlük. Miután átkeltek a Jordán folyón, és felkészültek arra, hogy Jerikóval kezdve elfoglalják Kánaán földjét, a szentírás beszámol arról, hogy „evének a föld terméséből a páskhának másodnapján kovásztalan kenyeret és pörkölt gabonát [ami az előző év termése volt], ugyanezen a napon.

És másnaptól kezdve, hogy ettek vala a föld terméséből, megszűnék a manna, és nem volt többé mannájok az Izráel fiainak; hanem Kanaán földének gyümölcséből evének abban az esztendőben” (Józsué 5:11–12).

Hasonlóképpen, amikor mindennapi kenyerünkért fohászkodunk Istenhez – azaz segítségéért arra az időszakra, amikor nem tudunk gondoskodni magunkról –, továbbra is aktívan meg kell tennünk és meg kell teremtenünk magunknak mindazt, amire képesek vagyunk.

Bízzatok az Úrban – a segítségre olykor várni kell egy ideig

Nem sokkal azelőtt, hogy elhívtak általános felhatalmazottnak, egy éveken át elhúzódó anyagi problémával kellett szembenéznem. Ez nem valakinek a hibája vagy rosszindulata miatt történt, hanem egyszerűen így alakult néhány dolog az életünkben. A probléma súlyossága és szorítása árapály-szerűen ingadozott, de soha nem szűnt meg teljesen. Ez a kihívás időnként fenyegetést jelentett saját magam és családom jólétére is, és megfordult a fejemben, hogy teljes anyagi csőd várhat ránk. Valamilyen csodálatos közbenjárásért imádkoztam, hogy megszabadítson minket. Bár ezt az imát sokszor, komolyan és őszinte vággyal mondtam, a végén nemleges választ kaptam. Végül megtanultam úgy imádkozni, ahogyan a Szabadító is tette: „…mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen” (Lukács 22:42). A végső megoldásig minden egyes apró lépésnél az Úr segítségére törekedtem.

Előfordult, hogy minden forrásomat kimerítettem. Volt, amikor senkihez és sehova sem fordulhattam az adott pillanatban; amikor egyszerűen nem volt más emberi lény, akit megkérhettem volna, hogy segítsen ebben a kényszerhelyzetben. Megoldások híján többször is térdre rogytam Mennyei Atyám előtt, és könnyek között könyörögtem a segítségéért. Ő pedig segített. Volt, hogy ez csupán egy békés érzés volt, mely biztosított arról, hogy minden rendben lesz. Lehet, hogy nem láttam, hogy mit és hogyan kell majd tennem, Ő azonban tudatta velem, hogy közvetve vagy közvetlenül, de utat fog nyitni előttem. Megváltozhatnak a körülmények, egy új hasznos ötlet juthat eszünkbe, lehet, hogy éppen a megfelelő időben jelenik majd meg egy váratlan bevétel vagy más anyagi forrás. Valahogy mindig volt megoldás.

Bár akkor sokat gyötrődtem, ha most visszatekintek, hálás vagyok, hogy nem gyors megoldást kaptam a problémáimra. Az, hogy több éven keresztül arra kényszerültem, hogy szinte minden nap Istenhez forduljak segítségért, megtanított igazán imádkozni, és válaszokat kapni az imáimra, és igen gyakorlatias módon tanított meg az Istenbe vetett hitre. Olyan módon és mértékben ismertem meg a Szabadítómat és Mennyei Atyámat, ahogyan azt máskülönben nem tudtam volna, vagy legalábbis sokkal tovább tartott volna. Megtanultam, hogy a mindennapi kenyér értékes árucikk. Megtanultam, hogy a napjainkban adott manna legalább annyira valós tud lenni, mint a bibliai történetben említett manna. Megtanultam teljes szívemből bízni az Úrban. Megtanultam nap mint nap mellette járni.

Napról napra, apró lépésekkel küzdjetek meg a nagyobb problémákkal

Ha Istentől a napi, nem pedig a heti, havi vagy éves kenyerünket kérjük, segítségével a probléma kisebb, könnyebben kezelhető részeire tudunk majd koncentrálni. Ha valami nagy dologgal állunk szemben, lehet, hogy azt apró, napi adagokban kell kezelnünk. Néha egyszerre csupán egy nappal tudunk megbirkózni (vagy akár csak a napnak egy részével). Hadd osszak meg veletek egy nem szentírásbeli példát!

Nemrég olvastam a Magányos túlélõ címû könyvet, mely az amerikai haditengerészet egyik négyfõs csapatának tragikus történetét idézi fel, akik öt és fél évvel ezelõtt egy titkos akcióban vettek részt Afganisztán egyik távoli részén. Amikor véletlenül rájuk talált néhány pásztor – két férfi és egy fiú –, ezek a különlegesen képzett katonák választhattak, hogy megölik vagy elengedik őket. Azzal viszont tisztában voltak, hogy ha elengedik őket, akkor azok felfedik a csapat tartózkodási helyét, és pillanatokon belül megtámadják őket az al-Kaida és a tálib csapatok. Ők mégis úgy döntöttek, hogy elengedik ezeket az ártatlan pásztorokat. Ezt követően több mint százan támadtak rájuk, és az ezt követő tűzharcot csupán a könyv szerzője, Marcus Luttrell élte túl.

Könyvében Luttrell leírja, hogy milyen szigorú kiképzésre és kitartásra volt szükség ahhoz, hogy valaki az amerikai haditengerészet különleges alakulatánál szolgálhasson. Luttrell csoportjából a 164 jelentkező közül például csupán 32-nek sikerült végigcsinálni a kiképzést. Több héten át viselték az állandó fizikai terhelést, a hideg óceánban való úszást, evezést, a felfújható csónakok cipelését, a homokban való futást, a napi több száz fekvőtámaszt, a farönkök cipelését az akadálypályákon, és így tovább. Szinte mindig az örökkétartó kimerültség állapotában voltak.

Nagyon nagy hatással volt rám az, amit egy rangidős tiszt mondott a csoportnak, amikor elkezdték a kiképzés végső és legmegerőltetőbb szakaszát.

Ezt mondta: „Először is, nem szeretném, ha engednétek a pillanat nyomásának! Amikor már nagyon fáj, csak tartsatok ki! Fejezzétek be a napot! Aztán, ha még mindig rosszul érzitek magatokat, hosszasan és alaposan gondoljátok át, hogy valóban fel akarjátok-e adni. Másodszor, egyszerre csak egy nappal foglalkozzatok! Egyszerre csak egy [szakasszal].

Ne hagyjátok, hogy a gondolataitok elszökjenek veletek! Ne kezdjétek már előre megtervezni a menekülést, mert aggódtok a jövő miatt, és hogy mennyit tudtok majd elviselni! Ne várjátok előre a fájdalmat! Csak csináljátok végig az adott napot, és csodás pályafutásotok lesz!” 1

Általában véve jó, ha megpróbáljuk előre látni az eljövendő dolgokat, és megpróbálunk felkészülni arra, hogy miként fogjuk majd kezelni azokat. Időnként azonban bölcs lehet a kapitány tanácsa: „Egyszerre csak egy nappal foglalkozzatok! […] Ne várjátok előre a fájdalmat! Csak csináljátok végig az adott napot!” Azon aggodalmunk, hogy mi jön vagy jöhet, nagyon le tud gyengíteni bennünket. Lebéníthat és feladásra késztethet.

Az 1950-es években édesanyám a rákos betegsége miatt radikális műtéten esett át, és bár ez már önmagában is nagyon megterhelő volt, a műtét után még számos fájdalmas sugárkezelés is következett, melyet mai szemmel nézve igen kezdetleges körülmények között végeztek el. Édesanyám felidézte, hogy az ő édesanyja akkor tanított neki valamit, ami azóta is nagy segítségére volt: „Annyira beteg és gyenge voltam. Egyik nap ezt mondtam édesanyámnak: – Ó, anya, én nem bírok ki még tizenhat ilyen kezelést. – Ma képes vagy rá? – kérdezte. – Igen. – Nos, drágám, ma csak ennyit kell tenned. Ez a jótanács sokszor segített már, amikor eszembe jutott, hogy egyszerre csak egy dolgot vagy napot csináljak végig.”

A Lélek segíthet nekünk eldönteni, hogy mikor tekintsünk előre, és mikor kell csupán az adott nappal vagy pillanattal foglalkoznunk. Amennyiben megkérjük rá, az Úr a Szentlelken keresztül tudatni fogja velünk, hogy mikor helyénvaló az életünkben azt a parancsolatot alkalmaznunk, melyet az ősi apostolainak adott: „Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik a maga dolgaiért. Elég minden napnak a maga baja” (3 Nefi 13:34; lásd még Máté 6:34).

Isten „mindennapi kenyere” szükséges ahhoz, hogy kiaknázzuk a bennünk rejlő lehetőségeket

Már említettem, hogy Isten kezéből kérni és kapni a mindennapi kenyerünket, létfontosságú szerepet játszik abban, hogy megtanuljunk Istenben bízni és kitartani az élet kihívásaiban. De azért is szükségünk van a napi mennyei kenyérre, hogy azzá válhassunk, akivé válnunk kell. A bűnbánat, a fejlődés és az, hogy – Pál szavaival élve – végül eljussunk „az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére” (Efézusbeliek 4:13), lépésről lépésre fog megtörténni. Új és építő szokások kialakításához, illetve rossz szokások vagy függőségek legyőzéséhez gyakran arra van szükség, hogy ma megtegyünk valamilyen erőfeszítést, melyet holnap egy másik követ, majd pedig még egy, akár hónapokig vagy évekig, míg győzelemre nem jutunk. Mindezt azonban képesek vagyunk megtenni, mivel kérhetjük Istentől a mindennapi kenyerünket – a segítséget, melyre naponta szükségünk van.

Most az újévi fogadalmak időszaka van, ezért szeretnék nektek idézni N. Eldon Tanner elnök szavaiból, aki az Első Elnökség egyik néhai tanácsosa volt: „Amikor az abban való elhatározásunkban rejlő értéket nézzük, hogy jobbá válunk, azt is határozzuk el, hogy gondosan választjuk meg a fogadalmainkat, hogy elgondolkodunk azok céljain, majd végül kötelezzük el magunkat azok betartására, és ne engedjük, hogy bármi is utunkat állja. Minden egyes nap elején emlékeztessük magunkat arra, hogy egy fogadalmat csupán egy napra egészen biztosan képesek vagyunk megtartani. Ha így teszünk, az egyre könnyebbé, majd végül szokássá válik.”2

Úgy egy évvel ezelőtt David A. Bednar elder az olyan egyszerű, napi dolgok iránti következetességről beszélt, mint például a családi ima, szentírás-tanulmányozás, a családi estek, és hogy ezek mennyire létfontosságúak a sikeres családok felépítéséhez. A látszólag kicsi, napi lépések megtételével kapcsolatos következetesség bármely nagy munka elvégzésének kulcsfontosságú alapelve, beleértve ebbe a tanítványi mivoltban való fejlődésünket is. Bednar elder szemléltetésként a napi cselekedeteket egy festmény ecsetvonásaihoz hasonlította, melyekből idővel egy művészi alkotás lesz. Ezt mondta:

„Az irodám falát egy búzamezőt ábrázoló gyönyörű festmény díszíti. A kép rengeteg különálló ecsetvonásból áll, melyek külön-külön nem valami érdekesek vagy megkapók. Igazság szerint, ha az ember közel áll a vászonhoz, nem is lát mást, csak látszólag összefüggéstelen és minden szépséget nélkülöző sárga, aranyszínű és barna vonalakat. De hátrébb lépve, az ecsetvonások egy búzamező pompás látképévé állnak össze.

“……csakúgy, ahogyan a sárga, aranyszínű és barna festékbe mártott ecset vonásai kiegészítik egymást, és lenyűgöző műremeket alkotnak, …a látszólag kicsiny dolgok megtétele iránti következetességünk is jelentős lelki eredményekhez vezethet. »Ne fáradjatok bele tehát a jó tevésébe, mert nagyszerű munka alapját fektetitek le. És kis dolgokból jő elő az, ami nagyszerű« (T&Sz 64:33).” 3

Ezra Taft Benson elnök a bűnbánatról szólva a következő tanácsot adta:

„Amikor igyekszünk [Krisztushoz] mindinkább hasonlóvá válni, vigyáznunk kell, hogy ne kedvetlenedjünk el és ne veszítsük el a reményt. A Krisztushoz hasonlóvá válás egy élethossziglan tartó törekvés, és gyakran olyan fejlődéssel és változással jár, mely lassú, majdnem észrevétlen. A szentírások figyelemre méltó történeteket jegyeznek fel olyan emberekről, akik drámai változáson mentek át, mintegy pillanat alatt: az ifjabb Alma; Pál a damaszkuszi úton; Énós, amint éjszakába nyúlóan imádkozott; Lamóni király. Ama hatalom ilyen figyelemreméltó példái, mely még a bűnbe tévedteket is meg tudja változtatni, biztosíthatnak minket arról, hogy a kiengesztelés még a legelkeseredettebbeket is elérheti.

Körültekintőeknek kell viszont lennünk akkor, amikor ezekről a figyelemre méltó példákról beszélünk. Bár valóságosak és hatásosak, inkább a kivételt képezik, nem a szabályt. Minden Pálra, minden Énósra, minden Lamóni királyra olyan emberek százai és ezrei jutnak, akik sokkal finomabbnak, sokkal kevésbé észrevehetőnek találják a bűnbánat folyamatát. Napról napra közelebb kerülnek az Úrhoz, kevéssé ismerve fel azt, hogy Istenéhez hasonló életet építenek. A jóság, a szolgálat és az elkötelezettség csendes életét élik. […]

Nem szabad elveszítenünk a reményt. A remény az emberek lelkének horgonya. Sátán szeretné, ha eldobnánk ezt a horgonyt. Ily módon érheti el a csalódottságot és a feladást. Nem szabad azonban elveszítenünk a reményt. Az Úr minden erőfeszítésnek örül, még az apró, mindennapi erőfeszítéseknek is, melyekkel azon igyekszünk, hogy hasonlóbbá váljunk Hozzá.” 4

Kérjétek az Úr segítségét, miközben másokat szolgáltok!

Ne feledjük, hogy ne csak befelé tekintsünk, amikor napi, mennyei kenyerünkért fohászkodunk. Ha a Mesterhez hasonlóvá akarunk válni, aki nem „azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Márk 10:45), akkor segítséget fogunk kérni Tőle ahhoz, hogy nap mint nap embertársaink szolgálatára tudjunk lenni.

Thomas S. Monson elnök az általam ismert emberek közül mindenkinél jobban él eme alapelv szerint. Szívében mindig azért imádkozik, hogy Isten bármely adott nap, vagy annak bármely pillanatában nyilatkoztassa ki számára a körülötte lévők szükségleteit, és azt, hogy miként tudna segíteni nekik azokban. Még a püspöki szolgálatának idején történt egyik eset jól szemlélteti, hogy a Lélek munkálkodásával néha egy kis erőfeszítés is milyen gyümölcsöző lehet. Heidi Swinton, Monson elnök életrajzát tartalmazó To the Rescue című könyvéből fogok idézni:

„Az egyik férfi, akinek [Monson elnök] segítő kezet nyújtott, Harold Gallacher volt. Felesége és gyermekei tevékenyek voltak az egyházban, Harold azonban nem. A férfi lánya, Sharon, megkérte Moson püspököt, hogy »tegyen valamit«, amivel édesapját vissza tudná hozni az egyházba. Püspökként egy nap úgy érezte, fel kell keresnie Haroldot. Egy forró nyári napon kopogtatott Harold ajtaján. A püspök látta, amint Harold a fotelben ücsörögve cigarettázik, és közben újságot olvas. – Ki az? – kérdezte morogva Harold, anélkül, hogy felnézett volna.

– A püspöke – válaszolta Tom. – Azért jöttem, hogy megismerkedjünk, és hogy megkérjem, jöjjön el a családjával a gyűléseinkre.

– Á, túl sok dolgom van – érkezett a megvető válasz. Még csak fel sem nézett! Tom megköszönte, hogy meghallgatta, aztán elment. A család úgy költözött el onnan, hogy Harold egyszer sem ment el az egyházba.

Évekkel később Gallacher testvér felhívta Tomas S. Monson elder irodáját, és időpontot kért, hogy találkozhasson vele.

»Kérdezd meg tőle, hogy Harold G. Gallachernek hívják-e – mondta titkárának Monson elder –, és hogy a Vissing Place 55 szám alatt lakott-e, és volt-e egy Sharon nevű lánya.« Amikor a titkár ezt megtette, Harold meglepődött, hogy Monson elder ennyire pontosan emlékezett rá. Amikor később találkoztak, megölelték egymást. Harold ezt mondta: »Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért nem keltem fel a fotelből, és nem engedtem be azon az évekkel ezelőtti nyári napon.« Monson elder megkérdezte, hogy a férfi tevékeny-e az egyházban. Harold mosolyogva válaszolt: »Második tanácsos vagyok a püspökségünkben. A kérése, hogy menjek el az egyházba, és a negatív válaszom nem hagyott nyugodni addig, míg el nem döntöttem, hogy teszek valamit.«”5

A mindennapi döntéseknek örökkévaló következményei vannak

Amikor a mindennapi kenyerünkre gondolunk, az segít életünk részleteit, a napjainkat kitöltő apró dolgok jelentőségét észben tartanunk. A tapasztalat azt mutatja, hogy például egy házasságban a folyamatos kedvesség, segítségnyújtás és figyelem sokkal inkább életben tartja és táplálja a kapcsolatot, mint egy alkalmi jótett vagy drága ajándék. Fivéreim, ezzel nem azt akarom mondani nektek, akik házasok vagytok, hogy a feleségeitek nem méltányolják, ha valami szép új ruhadarabot kapnak, vagy néha egy olyan ajándékot, ami felkiáltójellel fejezi ki, hogy miként éreztek irántuk (mindezt természetesen a gyászos költségvetésetek keretein belül téve). Egy szeretet mind tettekben, mind pedig szavakkal kifejezett állandó kimutatása hosszú távon sokkal jelentőségteljesebb.

Hasonlóképpen, a mindennapi döntéseink során megakadályozhatjuk, hogy bizonyos csalárd befolyások belépjenek az életünkbe, és részünkké váljanak. Az egyik cövekkonferencián egy papsági vezetővel folytatott baráti beszélgetés során, ahol néhány évvel ezelőtt Neal A. Maxwell elderrel vettem részt, megállapítottuk, hogy már csak azáltal is el tudja valaki kerülni, hogy pornográf tartalmú dolgokat nézzen, hogy egyszerűen helyes döntéseket hoz. Ez legtöbbször egyszerűen csak önuralom kérdése, hogy ne menjünk olyan helyre, ahol pornográfiát találhatunk – akár fizikailag, akár az interneten. Mindazonáltal elismertük azt, hogy mivel a pornográfia olyan szörnyen elterjedt, akaratlanul is elég meglepő módon tud lecsapni egy emberre. „Igen -- jegyezte meg Maxwell elder --, de azonnal el is tudja utasítani azt. Nem kell behívnia, és hellyel kínálnia.” Így van ez más befolyásokkal és szokásokkal is – mint például az ápolatlan külső, gondatlan viselkedés, profán és sértő beszéd, bántó kritika, halogatás, és így tovább. Az a figyelem, amit naponta e dolgok elkerülésére fordítunk, megóvhat bennünket attól, hogy egyszer csak rádöbbenjünk, hogy figyelmetlenségünk miatt valamilyen gonosz dolog vagy gyengeség vert gyökeret a szívünkben.

Igazából nem történik túl sok olyan dolog egy nap folyamán, aminek semmi jelentősége sincs. Még a világi, ismétlődő dolgok is lehetnek apró, de jelentős építőelemek, melyek idővel kialakítják azt a jellemet, viselkedést és rendet, melynek segítségével céljainkat és álmainkat elérjük. Így, amikor imában a mindennapi kenyeretekért fohászkodtok, alaposan gondoljátok át szükségleteiteket – azon dolgokat, melyeknek hiányában vagytok, és azokat is, melyek ellen védelemre van szükségetek. Amikor lefeküdni készültök, gondoljátok át az adott nap sikereit és sikertelenségeit, és hogy másnap mit fogtok egy kicsit jobban tenni. Majd köszönjétek meg Mennyei Atyátoknak azt a mannát, amit az ösvényetekre helyezett, hogy átsegítsen benneteket az adott napon. Elmélkedésetek növelni fogja a Belé vetett hiteteket, miközben látjátok, miként segít nektek kitartani bizonyos dolgokban, és megváltoztatni másokat. Örömöt lelhettek még egy napban, hogy még egy lépést tettetek az örök élet felé.

Jézus Krisztus az Élet Kenyere

Mindenek felett, ne feledjétek, hogy itt van nekünk Ő, akit a manna is jelképezett, maga az Élet Kenyere, a Megváltó.

„Én vagyok az életnek ama kenyere; a ki hozzám jő, semmiképen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha. […]

Bizony, bizony mondom néktek: A ki én bennem hisz, örök élete van annak.

Én vagyok az életnek kenyere.

A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak.

Ez az a kenyér, a mely a mennyből szállott alá, hogy kiki egyék belőle és meg ne haljon.

Én vagyok amaz élő kenyér, a mely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, a melyet én adok, az én testem, a melyet én adok a világ életéért” (János 6:35, 47–51).

Tanúságomat teszem nektek az Élet Kenyerének élő valóságáról, Jézus Krisztusról, valamint az Ő engesztelésének végtelen hatalmáról és hatóköréről. Végső soron az Ő engesztelése, az Ő kegyelme a mi mindennapi kenyerünk. Mindennap Őt keressük és az Ő akaratára törekedjünk, hogy eggyé válhassunk Vele, ahogyan Ő is egy az Atyával (lásd János 17:20–23). Megáldalak benneteket, hogy amikor Tőle kéritek, Mennyei Atyánk meg fogja nektek adni a mindennapi kenyereteket. Jézus Krisztus nevében, ámen.

© Intellectual Reserve, Inc., 2011. Minden jog fenntartva Az angol eredeti jóváhagyva: 10/10. A fordítás jóváhagyva: 10/10. A Give Us This Day Our Daily Bread  fordítása. Hungarian. PD50028437 135

^ Back to top