Nagy elvárások

Thomas S. Monson elnök

EOSZ Esti beszélgetés fiatal felnőtteknek • 2009. január 11. • Brigham Young Egyetem

Thomas S. Monson elnök Drága fiatal barátaim, a lelkiség, amely átjárja ezt a gyűlést itt a Brigham Young Egyetem Marriott Központjában, valamint világszerte több száz helyen, a ti erőtök, odaadásotok és jóságotok kisugárzása. Nagyon hálás vagyok, hogy itt lehetek veletek ma este. Henry Wadsworth Longfellow költő szavai jutnak eszembe rólatok:

Mily csodás az ifjúság! Ó, hogy tündököl fénye,
A vágyak és álmok lángja mily nemesen ragyog!
A Kezdetek Könyve, a vég nélküli történet,
Hol hősnő minden leány és minden ifjú bajnok!¹

Nagyon hálás vagyok azért is, hogy rajtatok kívül néhány családtagom is itt lehet ma este.

Nemrég újra elolvastam az egyik régi kedvenc könyvemet, Charles Dickens Szép remények [más fordításban: Nagy elvárások] című művét. Akik ismerik ezt a klasszikus regényt, azok tudják, hogy Dickens egy fiatal fiúról, Philip Pirripről ír, akit mindenki csak „Pip”-nek szólít. A kis Pip árva volt. Egyáltalán nem emlékezett arra, hogy látta-e valaha is az édesanyját vagy az édesapját. Olyan dolgok után vágyott, mint a legtöbb kisfiú, de leginkább tanulni szeretett volna. Ez volt a szíve vágya. Szeretett volna úriemberré válni. Nem akart műveletlen maradni. Minden törekvése és reménye ellenére úgy tűnt, hogy kudarcra van ítélve, egészen addig, amíg egy nap egy londoni ügyvéd, akit Jaggers-nek hívtak, fel nem kereste a kicsi Pipet, és azt nem mondta neki, hogy egy ismeretlen jótevője komoly vagyont hagyott rá. Majd az ügyvéd „szépreményű ifjúnak” nevezte a kicsi Pipet, akivel szemben nagy elvárásokat támasztottak.²

Ma, amikor azon tűnődöm, hogy kik vagytok, kivé és mivé válhattok, én is azt mondom nektek, amit az ügyvéd a kis Pipnek: nagy elvárásokat támasztottak veletek szemben. De nem egy ismeretlen, hanem egy „jól ismert jótevő” tette ezt: Mennyei Atyánk, aki nagyon nagy dolgokat vár el tőletek.

Felkészülés az élet versenyére

Ma este sok olyan hallgató van itt, aki hamarosan bejezi a tanulmányait. (Ezt egy pillanat erejéig muszáj megünnepelnünk.) Másokra még további tanulmányi évek várnak, melyeket úgy is hívhatnánk, hogy az élet versenyei.

A Prédikátor könyvének szerzője azt írta: „Nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal” (Prédikátor 9:11) – hanem azé, aki mindvégig kitart. Az élet versenye oly nagyon fontos, a jutalom pedig annyira értékes, hogy óriási hangsúlyt kell fektetni a megfelelő és alapos felkészülésre.

Amikor elgondolkozunk választásaink örökkévaló természetén, akkor a felkészülés életünk létfontosságú tényezőjévé válik. Eljön majd a nap, amikor visszatekintve felkészülési időszakunkra, hálásak leszünk, hogy azt megfelelően kihasználtuk.

Évekkel ezelőtt, mielőtt még elhívtak volna a Tizenkettek Kvórumába, lehetőségem volt felszólalni egy üzleti konferencián a Texas állambeli Dallasban, melyet az „egyházak városaként” is emlegetnek. A konferencia után felültem egy városnéző buszra, hogy megtekintsem a várost és környékét. Ahogy elhaladtunk a gyönyörű templomok mellett, a buszvezető mindig bemondta, hogy mit látunk: „Ha balra néznek ott áll a metodista egyház épülete, ha jobbra néznek, láthatják a katolikus katedrálist. Amikor elhaladtunk egy gyönyörű, vörös téglából épült gyülekezeti ház mellett, a buszvezető így tájékoztatott bennünket: „Ebben az épületben tartják gyűléseiket a mormonok.”

A busz hátuljából egy hölgy megkérdezte: „Tudna nekünk valamit mondani a mormonokról?” A sofőr félreállt a busszal, megfordult, és így szólt: „Kedves hölgyem, én csak annyit tudok a mormonokról, hogy abba a vörös téglás épületbe járnak. Van itt valaki a buszon, aki tud valamit a mormonokról?”

Végignéztem az utasokon, apró jelét keresve tekintetükben annak, hogy egyikükben talán felmerült valami, melyet szeretne megosztani. De senki meg se rezdült. Ekkor rájöttem, hogy mennyire igaz a következő kijelentés: „Amikor elérkezik a döntés ideje, a felkészülés ideje lejárt.” A következő tizenöt percben abban a kiváltságban volt részem, hogy Péter szavaival élve, „számot [adjak] a benn[ünk] levő reménységről” (1 Péter 3:15). Abban a helyzetben sokkal nagyobb hálával tekintettem a felkészülésre.

Kedves fiatal barátaim, a felkészülésetek időszaka valójában nem akkor kezdődött, amikor beléptetek életetek első egyetemi vagy főiskolai órájára. Már hosszú idővel azelőtt kezdetét vette, hogy a halandóságba jöttetek volna, még akkor, mikor lélekgyermekként Mennyei Atyánkkal éltünk. Nagyon hálás vagyok, hogy Mennyei Atyánk bölcsen adott nekünk egy feljegyzést az Ábrahám könyvében, amely bepillantást enged ebbe a létbe.

„Most az Úr megmutatta nekem, Ábrahámnak, az intelligenciákat, amelyek összerendezésére már a világ megléte előtt sor került; és mindezek között ott voltak sokan a nemesek és nagyok közül;

És Isten látta ezeket a lelkeket, hogy jók, és közöttük állt, és így szólt: Ezeket teszem majd meg uralkodóimmá; mert azok között állt, akik lelkek voltak, és látta, hogy jók; és így szólt hozzám: Ábrahám, te is egyikük vagy; kiválasztattál, mielőtt megszülettél volna.

És állt közöttük egy, amelyik hasonló volt Istenhez, és így szólt azokhoz, akik vele voltak: Lemegyünk, mert van ott tér, és veszünk ezekből az anyagokból, és alkotunk egy földet, amelyen ezek lakhatnak;

És próbára tesszük őket ezzel, hogy meglássuk, vajon megtesznek-e minden olyan dolgot, amit az Úr, az ő Istenük megparancsol nekik;

És akik megtartják első állapotukat, azoknak több adatik; és akik nem tartják meg első állapotukat, azoknak nem lesz dicsősége ugyanabban a királyságban azokkal, akik megtartják első állapotukat; és akik megtartják második állapotukat, azoknak dicsőség adatik fejükre örökkön örökké” (Ábrahám 3:22–26).

Ezek után Mennyei Atyánk bölcsessége szerint mindannyian megszülettünk a halandóságba, ahol szerető családok vártak ránk.

Itt megállok egy pillanatra, hogy elmondjam nektek, milyen sokat imádkoznak értetetek a családjaitok. Aggódnak értetek. Szeretnék tudni, hogyan boldogultok. Nagyon szeretnek titeket. Ne okozzatok nekik csalódást.

Az Úr a Tan és a szövetségekben elmondta nekünk, hogy életünk első éveiben, amíg kisgyermekek vagyunk, Sátánnak nincs ereje ahhoz, hogy megkísértsen bennünket (lásd T&Sz 29:46–47). Nyolcévnyi előnyünk van Luciferhez képest.

Korunkban, egy híres tudós és kutató, Dr. Glenn Doman – aki minden bizonnyal még soha nem hallotta az imént idézett verseket – kutatásai eredményeként arra a következtetésre jutott, hogy „egy újszülött kisgyermek, majdnem pontos mása egy számítógépnek, noha majdnem minden módon felette áll”.

Ami életének első nyolc évében kerül be a kisgyermek agyába, az valószínűleg ott is marad. Ha téves információt táplálsz az elméjébe ebben az időszakban, azt rendkívül nehéz lesz kitörölni.” Véleménye szerint az emberi élet legfogékonyabb időszaka a két-három éves kor.³

Feltehetitek a kérdést: „miért hangsúlyozza ezt Monson elnök? Életünkben a tanulás első nyolc éve már rég elmúlt.” Ti azonban, kedves testvéreim, egy nap szülők lesztek, és hangsúlyoznotok kell az első nyolc év fontosságát a gyermekeiteknek és az utódaitok jövőbeli nemzedékeinek.

Amikor azokra a dolgokra gondolok, amiket én és minden kétség kívül ti is, gyermekként, tizenévesként és fiatal felnőttként tettünk, úgy hiszem, néha kész csoda, hogy a szüleink ép ésszel túlélték ezt az időszakot. Egy asszony, aki igyekezett megfékezni a gyermekeit egy kihívásokkal teli reggelen, úgy érezte, hogy szinte az őrület határán táncol.

Ekkor a kisfia, Matthew, odajött hozzá, és vidáman ezt mondta: „Anya, emlékszel arra a vázára, melyet a nagymamád adott az édesanyádnak, ő pedig neked, és amely miatt mindig aggódsz, hogy egyszer el fogom törni?”

„Igen, emlékszem” – felelte.

„Azt hiszem – mondta Matthew –, többé már nem kell érte aggódnod!”

Az iskolai felkészülés ideje

Ti, kedves testvéreim, most beléptetek egy másik felkészülési időszakba, mindezt azért, hogy alkalmassá tegyétek magatokat az élet versenyére. Most az iskolai felkészülésről beszélek. Ez nagyon fontos, mert itt kell megtanulnunk azokat a leckéket, melyek segítenek bennünket felkészíteni e változó világ kihívásaira, amelyben most élünk.

Csupán néhány nemzedékkel ezelőtt, ha valaki az üzleti világban jelentkezett egy felelősségteljes állásra, a személyzeti igazgató valószínűleg azt kérdezte tőle: „Hajlandó keményen dolgozni? Egészséges?” És ha a válaszok igenlőek voltak, akkor már jó eséllyel indult az állásért.

Ez természetesen ma már nem így van. Tegyük fel, hogy valakinek elfogadják – az általában interneten beküldött – jelentkezését. Ilyenkor behívják egy interjúra, és a modern humánerőforrás-igazgató felteszi neki a következő kérdéseket: Mivel tud érdemben hozzájárulni cégünk sikeréhez? Mely számítógépes programok használatában van gyakorlata?

Erőfeszítésre van szükség

Évekkel ezelőtt lehetőségem volt egyetemi előadásokat tartani, és jól emlékszem, hogy úgy tűnt, néhány tanuló tudja, merre tart. Tevékenyek voltak, célokat tűztek ki maguk elé, és szorgalmasan igyekeztek, hogy elérjék azokat. Voltak azonban olyanok is, akik nem igazán törődtek a tanulással. Úgy tűnt, hogy a véletlenek tengerén sodródtak, ahol bármelyik pillanatban elnyelhették őket a kudarc hullámai. Először lusták lettek, majd elcsüggedtek, végül közömbössé váltak; ezt követően pedig lemorzsolódtak.

Az egyik ilyen tanuló, aki abbahagyta a tanulmányait, hazament és azt mondta az édesanyjának: „Anya, abbahagytam az egyetemet. Most elindulok, és saját magam fogok boldogulni a világban.” Becsomagolt a bőröndjébe, majd nekivágott, hogy szerencsét próbáljon. Miután három hetet a „nagybetűs életben” töltött, felhívta az édesanyját. „Anya – mondta – emlékszel, hogy amikor eljöttem otthonról, azt mondtad nekem, ha otthagyom az iskolát, akkor nem találok majd munkát? Nos, egyáltalán nem volt igazad! Alig három hete vagyok úton, és már hat munkahelyem volt!”

A kiválóság eléréséhez valódi erőfeszítésekre van szükség. Emlékezzetek arra, hogy „a ki szűken vet, szűken is arat; és a ki bőven vet, bőven is arat” (2 Korinthusbeliek 9:6).

Az élet olyan tenger, ahol a gőgös alázatra kényszerül, a kötelességét elmulasztó lelepleződik, a vezető pedig megmutatkozik. Hogy biztonságban hajózhass, és elérd a kikötőt, kéznél kell tartanod a térképeket, és állandóan frissítened kell őket. Tanulnotok kell mások tapasztalatából, szilárdan ki kell állnotok a tantételekért, ki kell szélesíteni az érdeklődési köreiteket, meg kell értenetek, hogy másoknak is joga van ugyanazon a tengeren hajózni, és becsülettel el kell látnotok kötelességeiteket.

Az iskolában tett erőfeszítéseiteknek látványos eredményei lesznek, miután kikerültök az iskolából. Miközben az átlagotok javításán fáradoztok, ne felejtsétek el annak fontosságát sem, hogy valóban megtanuljatok gondolkodni. Henry Ford, az iparkorszak nagyszerű alakja azt mondta: „Nem az számít művelt embernek, aki képes megjegyezni néhány történelmi dátumot, hanem az, aki véghez tudja vinni a dolgokat. Az az ember, aki nem tud gondolkodni, az nem művelt, még akkor sem, ha számos egyetemi diplomával rendelkezik. A gondolkodás a legnehezebb munka, valószínűleg ezért van oly kevés gondolkodó emberünk.”⁴

A lelki felkészülés

Az iskolai felkészülési időszaknál még fontosabb a lelki felkészülés témája. Bizonyságot kell szereznünk Jézus Krisztus evangéliumáról, mely bizonyság lelkünk horgonya lesz.

Életünk e kérdésekkel teli, bizonytalan időszakában néhány feltehetik ugyanazt a kérdést, amelyet Pilátus, Júdea helytartója kérdezett Krisztus idejében: „Micsoda az igazság?” (János 18:38). Útmutatásért most is a kinyilatkoztatásokhoz kell fordulnunk.

„És ami nem épít, az nem Istentől való, és sötétség.

Ami Istentől való, az világosság” (T&Sz 50:23–24).

Sok ezer őszinte, kutató léleknek kell szembenéznie ezzel a kemény kérdéssel, amely Joseph Smith elméjében is megfordult, amikor azokon a kijelentéseken tűnődött, melyeket a környékén működő egyházak hangoztattak azzal kapcsolatban, hogy mi a jó és mi a rossz. Joseph ezt mondta:

„E szócsaták és a vélemények vihara közepette gyakran azt kérdeztem magamtól: Mit tegyek? E sok felekezet közül vajon melyiknek van igaza; vagy talán mindannyian tévednek? Ha bármelyiküknek igaza van, melyik az, és hogyan tudhatnám meg? […]

Idővel arra a megállapításra jutottam, hogy vagy sötétségben és zavarban kell maradnom, vagy pedig úgy kell tennem, amint Jakab utasít, vagyis Istentől kérni” (Joseph Smith története 1:10, 13).

Ő pedig imádkozott. Ennek az imának az eredményét legjobban Joseph saját szavaival tudjuk leírni. Ezeket ti is ismeritek: „…két Személyt láttam felettem a levegőben állni, akiknek ragyogása és dicsősége leírhatatlan volt. Egyikük hozzám szólt, a nevemen szólítva, és ezt mondta a másikra mutatva: Ez az én Szeretett Fiam. Őt hallgasd!” (Joseph Smith története 1:17). Joseph figyelt és tanult. És választ kapott a kérdésére.

Akik alázatosan keresnek, azoknak nem kell botladozniuk és tétovázniuk az igazsághoz vezető ösvényen. Mennyei Atyánk megfelelően kijelölte az utat. Először is vágynunk kell arra, hogy megismerjük azt saját magunk számára. Tanulnunk kell. Imádkoznunk kell. Az Atya akaratát kell tennünk. És akkor tudni fogjuk az igazságot, az igazság pedig szabaddá tesz bennünket. Isteni kegy kísér mindenkit, aki alázatosan keresi azt. Ezt az ígéretet hagyom veletek. Gondolkodjatok el rajta!

Ne felejtsétek el, hogy a kétely és a hit nem létezhet egyszerre ugyanabban az elmében, mert az egyik elűzi a másikat. Mivel a kétely pusztít, a hit pedig betölt. A hittel teli hozzáállás közelebb viszi az embert Istenhez és az Ő céljaihoz.

David O. McKay gyakran emlegette, hogy „az ember földi létezése nem más, mint annak próbája, vajon olyan dolgokra fogjuk-e összpontosítani erőfeszítéseinket, elmének és lelkünk erejét, melyek fizikai természetünk jólétéhez és megelégedettségéhez járulnak hozzá, vagy életünk törekvésének fő célja a lelki tulajdonságok kialakítása lesz”. ⁵

A hit magába foglalja a bizalmat, egyfajta támaszkodást Teremtőnk szavára.

Ha kételyeitek lennétek, emlékezzetek Stephen L. Richards elnök tanácsára, aki az Első Elnökség egykori tanácsosaként ezt mondta: „Mondjátok azoknak a kételkedő, zavargó, lázadó gondolatoknak: »A hitem mellett szándékozom maradni, a népem hite mellett. Tudom, hogy ott található a boldogság és az elégedettség, és megtiltom nektek, istentelen, kétkedő gondolatok, hogy elpusztítsátok hitem házát! Elismerem, hogy nem értem a teremtés folyamatait, elfogadom azonban annak tényét. Elismerem, hogy nem tudok magyarázatot a Biblia csodáira, és meg sem kísérlem megmagyarázni azokat, de elfogadom Isten szavát. Nem voltam ott Josephfel, de hiszek neki. Hitem nem a tudományokon keresztül jött, és nem fogom megengedni a tudománynak, hogy elpusztítsa azt.«”⁶

Ahogy végéhez közeledik az iskolai felkészülésetek, és elkezditek az élet nagy versenyét, hadd javasoljak néhány hasznos tippet, amelyek segítségetekre lesznek, hogy eleget tudjatok tenni a nagy elvárásaitoknak.

Elkerülni az élet csapdáit

Első: Kerüljétek el az út menti csapdákat! Tartózkodjatok azoktól a kerülőutaktól, amelyek megfosztanak benneteket a celesztiális jutalmatoktól. Ezeket fel tudjátok ismerni, ha akarjátok. A következő címkéket viselhetik: „ó, most az egyszer nem számít” vagy „a szüleim annyira régimódiak”.

A rossz szokások is lehetnek ilyen csapdák. Először könnyedén meg tudnánk szabadulni ezektől, ha akarnánk. Később már megszabadulnánk tőlük, ha tudnánk. John Dryden, egy 17. századi angol költő és drámaíró azt mondta:

„A rossz szokások láthatatlanul, apránként keletkeznek,
ahogy a patakok folyóvá válnak, a folyók pedig a tengerhez vezetnek.”⁷

A jó szokások viszont a lélek izmai. Minél többet használjuk azokat, annál jobban megerősödnek.

Mennyei Atyánk azt tanácsolta, hogy törekedjünk mindarra, „ami erényes, szép, jónak mondott vagy dicséretre méltó” (Hittételek 1:13). Az engedékenység, az erkölcstelenség és kortársaik rossz hatásának ereje miatt sokan hányódnak a bűn tengerén, és hajótörés éri őket az eljátszott lehetőségek, az elvesztegetett áldások és a szertefoszlott álmok sziklazátonyain.

Bármit is olvastok, hallgattok vagy néztek, hatást gyakorol rátok.

Kerüljétek a pornográfia minden formáját! Ez nagyon veszélyes és függőséget okoz. Ha nem hagytok fel a pornográf anyagok nézegetésével, a lelketek érzéketlenné válik, a lelkiismeretetek pedig elsorvad.

Ne féljetek kisétálni a moziból, kikapcsolni a televíziót vagy átállítani a rádiót, ha a leadott műsor nem felel meg Mennyei Atyánk normáinak. Röviden, ha bármilyen kérdés merülne fel bennetek azzal kapcsolatban, hogy az adott film, könyv vagy egyéb szórakozási forma helyénvaló-e, akkor ne nézzétek meg, ne olvassátok el, ne vegyetek részt benne!

Szem előtt tartani a célt

Második: Tartózkodjatok az üresen csillogó kezdéstől és a fényét vesztett befejezéstől. Nagyon szeretem a következő vers egyszerű bölcsességét. A szerzője ismeretlen. Nem éppen egy irodalmi mestermű, de érteni fogjátok.

Nőj fel munkádhoz, míg az hozzád nem nő,
Sokan hozzáfognak, ám ki elvégzi, csak maroknyi.
Megbecsülés, rang, dicséret és hatalmi erő
Ez lesz a jutalma annak, ki kész volt kitartani.

Nőj fel munkádhoz, míg az hozzád nem nő,
Görnyedj, izzadj, de mosolyogj is rajta,
Hisz az élet győzelmeit, ahogy telik az idő,
A görnyedés, izzadtság és mosoly fakasztja.⁸

Az „m” betűvel akár egy érdekes szójátékot is alkothatunk: „Munkával majd megszerezhetsz mindent, mi merengéssel megszerezhetetlen.” A munkához való hozzáállás annak az eredménye, hogy mekkora erőfeszítéseket teszünk meg folyamatosan egy adott célért.

Mindig szenvedélyesen rajongtam a sportért. Sohasem felejtem el azt a sportközvetítőt, aki oly lelkesen dicsérte Y. A. Tittle, az egyik legnagyszerűbb profi amerikai futballjátékos teljesítményét. Ezt mondta:

„Döntő fejezetéhez érkezett a játék. Tittle kapja a labdát középről. Nem sikerül dobnia, a védők viszont nem tudják tartani az ellenfelet. Úgy néz ki, ezzel vége is a mérkőzésnek.

De várjunk csak! Tittle átcsúszott a védők sorfalán, és mögöttük zuhan a földre. Közben eldobja a labdát, melyet elkap az egyik csapattársa! És touchdown! Megszerezték a pontot.

Csodálatos mozdulat volt a második próbálkozás!”

Az élet játékában gyakran van szükség egy második próbálkozásra. A boldog élet sosem dobpergéssel és harsonaszóval köszönt ránk – életünk egyetlen szakaszában sem. Évről évre, apránként növekszik bennünk, míg rá nem ébredünk, hogy birtokoljuk azt. Azáltal érhető el, hogy olyan jól elvégezzük a munkánkat, amennyire csak tudjuk, hogy így emelt fővel, magabiztosan nézhessünk a világ szemébe.

Kövessétek Kolumbusz Kristóf példáját. Gondoljátok azt, hogy kivesztek egy oldalt a naplójából, amelyben első utazásáról írt. Minden nap, amikor abban reménykedtek, hogy megpillantják a szárazföldet, de ez nem történt meg, egyszerűen csak ennyit jegyzett fel: „Ma tovább hajóztunk.”⁹ A kitartás meghozza majd bőséges gyümölcsét.

Mások megsegítése

Harmadik: segítsetek másoknak az élet versenyében. Ne feledjétek, hogy amikor segítetek valakinek megmászni a hegyet, ti magatok is kicsit közelebb kerültek a csúcshoz. Igyekezzetek a megfelelő szemszögből tekinteni a testvéreitekre. Egy férfi egyszer megjegyezte: „Testvéremre a kritizálás mikroszkópján át néztem, és azt mondtam: milyen közönséges a testvérem! Majd a lenézés távcsövén át figyeltem őt, és így szóltam: ó, milyen jelentéktelen! Végül belenéztem az igazság tükrébe, és azt mondtam: mennyire hasonlít rám a testvérem!”

A szeretettel való hozzáállás jellemezte a Mester küldetését. Megnyitotta a vakok szemét – képzeljétek csak el – a bénákat lábra állította, a halottakat pedig életre keltette. Amikor majd szemtől szemben állunk Mesterünkkel, valószínűleg nem azt fogja kérdezni tőlünk, hogy „milyen magas rangot szereztél?”, hanem inkább azt: „hány emberen segítettél?”. Valójában nem szeretheted az Urat addig, amíg nem szolgálod Őt népe szolgálata által.

Az Úr segítségét kérni

Negyedik és egyben az utolsó: kérjétek az Úr segítségét. A lelkek értékesek. A ti lelketek és az enyém is. Mennyei Atyánk maga mondta ezt.

Ne feledjétek, hogy nem kell egyedül megfutnunk az élet versenyét: jogosultak vagyunk az Úr segítségére. Pál apostol így sürgette a zsidókat:

„Félretéve… a bűnt… kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért…

[példaként] nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra” (Zsidók 12:1–2).

Mielőtt kísérőnkké választanánk, mielőtt a vezetőnkké tehetnénk, először meg kell Őt találnunk. Ahhoz, hogy megtaláljuk Őt, azt javaslom, legelőször is készítsünk számára helyet az életünkben. Ezt mondta: „A rókáknak vagyon barlangjok és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani” (Máté 8:20).

Lukács, az orvos, feljegyezte Krisztus születésének körülményeit. „És szülé az ő elsőszülött fiát; és bepólyálá őt, és helyhezteté őt a jászolba, mivelhogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál” (Lukács 2:7).

Az Úr meghívása mindannyiunkhoz szól. Gondoljatok saját magatokra, és az Úr hozzátok intézett szavára: „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz” (Jelenések 3:20).

Ó, fiatal fivéreim és nőtestvéreim, készítsetek helyet az Úrnak az otthonotokban, a szívetekben, és Ő a társatok lesz. Mellettetek áll majd. Megtanít benneteket az igazság útjaira. Az Ő segítségével és a már említett felkészüléssel továbbjuthattok az élet versenyében, és eleget tehettek saját nagyszerű elvárásaitoknak. És akkor, mindezek után, majd elmondhatjátok: „Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” (2 Timótheus 4:7).

Megtéve ezeket a menny áldásai kiáradnak rátok. Ő – aki azt is észreveszi, amikor egy veréb a földre esik –, a maga módján a mi szolgálatunkat is elismeri majd.

Hadd osszak meg veletek egy ezzel kapcsolatos élményt, mely jól szemlélteti ezt a bizonyosságot.

Ifj. Edwin Q. Cannon testvér – akit mi csak Tednek hívunk – 1938-ban misszionárius volt Németországban. Szerette az ottaniakat, és hithűen szolgálta őket. Missziója befejeztével hazatért Salt Lake Citybe. Megházasodott, és saját vállalkozásba kezdett.

Eltelt negyven év. Egy napon Cannon testvér bejött az irodámba, és azt mondta, éppen a misszionáriusi képeit „nyesegeti”. (Ez pont jó szó rá. Az összeset átnézegeted, talán kettőt kidobsz, a többit pedig megtartod.) A missziója óta őrizgetett fényképei között több olyan is volt, melyekről nem is igazán tudta, hogy kik vannak rajtuk. De minden alkalommal, mikor elhatározta, hogy kidobja őket, végül mégis az a benyomása támadt, hogy tartsa meg, bár nem értette, hogy miért. Cannon testvér a missziója során készítette a képeket, amikor a németországi Stettinben szolgált. Egy család volt rajta: az édesanya, az édesapa, egy kislány és egy kisfiú. Tudta, hogy a vezetéknevük Berndt volt, de semmi másra nem emlékezett velük kapcsolatban. Elmondta, úgy tudja, van egy Berndt nevű férfi, aki valamilyen egyházi vezető Németországban, és arra gondolt – bár kicsi a valószínűsége – hogy ez a Berndt talán valamilyen kapcsolatban áll azzal a Berndt családdal, akik Stettinben laktak, és a képein szerepelnek. Arra gondolt, mielőtt kidobná a képeket, megkérdez engem.

Mondtam Cannon testvérnek, hogy nemsokára Berlinbe utazom, ahol úgy terveztem, találkozom Dieter Berndttel, az említett egyházi vezetővel. Majd megmutatom neki a képeket, hogy megtudjam, van-e bármilyen kapcsolata velük, és hogy meg akarja-e tartani a képet. Úgy volt, hogy Berndt húgával, aki Dietmar Maternhez, hamburgi cövekelnökhöz ment feleségül, szintén lehetőségem lesz találkozni.

Az Úr céljai azonban már azelőtt megvalósultak, hogy eljutottam volna Berlinbe. A svájci Zürichben voltam, ahol épp a berlini járatra készültem felszállni, amikor – na vajon ki más szállt fel a még gépre? Igen, Dieter Berndt. Mellettem foglalt helyet, én pedig mondtam neki, hogy van néhány régi képem egy Berndt nevű családról, akik Stettinben éltek. Átadtam neki a képeket, és megkérdeztem, felismer-e rajtuk valakit. Mikor jobban szemügyre vette, könnyekre fakadt. „A családunk Stettinben élt a háború idején – mondta. – Édesapám meghalt, amikor egy bomba csapódott az üzembe, ahol dolgozott. Nem sokkal ezután az oroszok elfoglalták Lengyelországot és Stettin környékét. Édesanyám fogott engem és a testvéremet, és elmenekült a közelgő ellenség elől. Mindent ott kellett hagynunk, a fényképeinket is. Monson testvér, ez a kisfiú a képeken én vagyok, a kislány pedig a húgom. A férfi és az asszony pedig a mi drága szüleink. Egészen a mai napig nem volt fényképem a Stettinben töltött gyermekkoromból, sem pedig az édesapámról.”

Miközben a könnyeimet törölgettem, mondtam Berndt testvérnek, hogy a fényképek most már mind az övé lehet. Óvatosan és szeretettel a tárcájába helyezte őket.

A következő általános konferencián, amikor Dieter Berndt Salt Lake Citybe utazott, ellátogatott ifj. Edwin Cannon testvérhez és feleségéhez, hogy személyesen is kifejezze háláját Cannon testvérnek, aki negyven éven keresztül hallgatott a sugalmazásra, hogy megtartsa ezeket a drága fényképeket.

William Cowper vetette papírra az alábbi sorokat:

Isten útja titokzatos,
Így tesz Ő sok csodát;
Lecsendesít minden vihart,
És a víz színén jár.[…]

Gyarló szíved meg ne ítélje az Urat!
Vesd kegyelmébe bizalmadat.
Mert a szigorú gondviseléssel
Csupán arcának mosolyát rejti el.¹⁰

Erről teszem bizonyságomat nektek, és tanúskodom, hogy Isten él, hogy Jézus a Krisztus, az Élő Isten Fia. Ő a mi idősebb bátyánk, a mi Megváltónk és Szabadítónk. Ő a beteljesítője a ti nagyszerű elvárásaitoknak.

Áldásomat hagyom veletek. Nagyon szeretlek benneteket. Választott és nagyon ígéretes nemzedék vagytok. Azt kívánom, hogy igyekezzetek eleget tenni e nagyszerű elvárásoknak. Ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.

Jegyzetek

1. Henry Wadsworth Longfellow, Morituri Salutamus (1875), in The Complete Poetical Works of Longfellow (1922), 311.

2. Charles Dickens, Great Expectations (New York: Alfred A. Knopf, 1992), 130.

3. Glenn Doman, “Too Young to Read?” Life, Nov. 27, 1964, 111; lásd még 107.

4. Henry Ford and Samuel Crowther, My Life and Work (1922), 247.

5. David O. McKay, in Conference Report, Oct. 1963, 89; vagy Improvement Era, Dec. 1963, 1096.

6. Stephen L. Richards, in Conference Report, Oct. 1937, 39.

7. John Dryden, “Of the Pythagorean Philosophy” (1700), from Ovid, Metamorphoses, book XV, in The Poetical Works of Dryden (1950), 881.

8. “Stick to Your Task,” in Jack M. Lyon and others, ed., Best-Loved Poems of the LDS People, (1996), 255–56.

9. Lásd Lillian Eichler Watson, ed., Light from Many Lamps (1979), 138.

10. William Cowper, “Light Shining out of Darkness,” Olney Hymns (1779), no. 35, in Masterpieces of Religious Verse, ed. James Dalton Morrison (1948), 10–11.