Álljatok a szent ligetben!

EOSZ Áhítat fiatal felnőtteknek • 2012. Május  6 • Kaliforniai Sacramentóból


 

Jó estét, fivérek és nőtestvérek! Hálát, és egyben alázatot érzek, amiért az Első Elnökségtől azt a különleges feladatot kaptam, hogy beszéljek hozzátok ma este. Először is szeretném, ha tudnátok, hogy egykor én is ránctalan, sötét hajú és élettel teli voltam, akárcsak ti – tagja a „felnövekvő nemzedéknek”, ahogy a szentírások nevezik. Nem vagyok biztos benne, mi a felnövekvő szó helyes ellentéte – talán a „zsugorodó” vagy a „hanyatló” –, de akármi is az, olyan életszakaszt jellemez, amelyben jelenleg én is vagyok, és nem hangzik valami biztatónak!

Bár gyönyörű kápolnából beszélek hozzátok, a Kaliforniai Sacramento templom mellől, lelki szemeim előtt tízezreitek jelennek meg, akik közel 40 különböző nyelvet beszélve világszerte összegyűltetek. Megadatott az az áldás, hogy sokatokhoz ellátogathattam, hogy halljam, ahogy anyanyelveteken beszédet mondotok és bizonyságot tesztek, és hogy saját szememmel lássam hiteteket és az Úr iránti odaadásotokat. Szeretlek benneteket, és megdicsérlek titeket az igazlelkűségetekért. Tudom, hogy az élet a ti korotokban sokszor kihívásokkal teli, és tudom, hogy néha hibázunk és bűnbánatot kell tartanunk. Mindazonáltal őszintén köszönöm nektek, hogy szilárdan álltok a Krisztusba és az Ő visszaállított evangéliumába vetett hitetekben. Legmélyebb vágyam ma este az, hogy a Szentlélek ereje által szólhassak, s így hozzájárulhassak hitetek erősítéséhez.

Szent helyek

Vannak olyan helyek ezen a földön, melyek szentté váltak az ott történt események következtében. Az Ószövetség szerint az egyik ilyen hely a Sinai hegy, vagyis „Isten hegye” (2 Mózes 3:1; lásd még 2 Mózes 3:12; 34:2), ahol az Úr megjelent Mózesnek az égő csipkebokorban. Amikor Mózes odament a bokorhoz, az Úr ezt mondta neki: „Ne jőjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, a melyen állasz, szent föld” (2 Mózes 3:5).

A családommal egyszer abban az áldásban volt részünk, hogy szent helyen élhettünk. 1993-ban – négy évvel azután, hogy elhívtak a Hetvenekhez – felkértek bennünket, hogy két évig az egyház New York-i Rochester Missziójában szolgáljunk. Ehhez a misszióhoz tartozik Palmyra városa (ahol Joseph Smith és családja élt az 1800-as években), valamint Fayette városa (ahol 1830 áprilisában megszervezték az egyházat). Pennsylvania államban, Palmyrától mintegy 170 kilométerrel délre található Harmony (ahol Joseph Smith találkozott Emma Hale-lel, és ahol ifjú házasokként éltek, miközben Joseph a Mormon könyvét lefordította az 1820-as évek végén). Ez a terület „a visszaállítás bölcsőjeként” ismert, mivel itt született meg az egyház. E festői tájat kerek, erdős dombok, tisztavizű tavak és patakok, valamint barátságos, sokoldalú emberek jellemzik. És ez is egy olyan hely, melyet az ott történt események tettek szentté.

A szent liget

1820 tavaszán, a magas bükk-, tölgy-, juhar- és egyéb fák alkotta ligetben, amely körülbelül 400 méterre nyugatra terül el Joseph és Lucy Mack Smith családi házától Palmyrában, a tizennégy éves Joseph Smith látta az Atyaistent és Fiát, Jézus Krisztust. Eme isteni megnyilatkozással – amely Joseph azon imájára adatott válaszként, hogy megtudja az igazat a vallásokról, és hogy miként nyerheti el bűnei bocsánatát – kezdetét vette az evangélium visszaállítása ebben az utolsó adományozási korszakban, ami egyben mély tiszteletben tartott hellyé tette ama ligetet az egyház történetében – olyan hellyé, melyet a „szent liget” névvel tüntetünk ki.

Amíg misszióelnökként szolgáltam, a családom és én megszerettük a ligetet, és éreztük annak szentségét. Sokszor ellátogattunk oda. Minden hónapban elvittük a ligetbe az újonnan érkező és a hazainduló misszionáriusokat. Kialakítottuk a szokást, hogy megálltunk a ligetbe vezető egyik úton, és miután elénekeltük a „Joseph Smith első imája”1 című nyitóhimnuszt, megkértük az eldereket és a nővéreket, hogy egyenként vonuljanak el a liget egy félreeső pontjára, ahol imában beszélgethetnek Istennel, és beszámolhatnak az Iránta érzett személyes elkötelezettségükről. A szent ligetbe tett eme látogatások nagy becsben tartott emlékek maradnak mindazoknak, akiknek részük volt benne.

Elismerem azonban, hogy csupán néhányatoknak fog megadatni, hogy személyes látogatást tegyetek a szent ligetbe. Ezért most, 2012 tavaszán – 192 évvel Joseph Smith első látomása után –, szeretném, ha virtuális sétát tennétek velem a szent ligetben. Álljatok ott velem, miközben megosztok veletek néhány képet a ligetről, továbbá az okokat, amiért megszerettem azt a szent helyet, valamint azokat az értékes leckéket, melyeket ott tanulhatunk.

Nagy hálával tartozom Robert Parrott testvérnek, az egyház alkalmazásában álló erdésznek és természettudósnak, aki Palmyrában él, hogy segített bepillantanom a szent liget néhány titkába, melyeket meg fogok osztani ma. Bár Parrott testvér még nem osztozik a hitünkben, tiszteli a szent ligetet, továbbá szeretettel és nagy szakértelemmel gondozza azt.

Fákat ábrázoló szentírásbeli képanyag

Miközben áhítatosan végigsétáltam a szent ligeten, vagy gondolataimba merülve üldögéltem a fák között elhelyezett egyik padon, gyakran eltűnődtem azokon a szentírásokon, melyekben fák, ágak, gyökerek, magok, gyümölcsök, és erdők jelennek meg. Ádám és Éva, első szüleink, voltak kétségtelenül azok, akiket először kioktattak a fagazdálkodásról. Jákób próféta, Zénóst idézve a Mormon könyvében, bonyolult példázatot vagy történetet oszt meg a szelíd és a vad olajfáról, miközben Izráel szétszórásáról és összegyűjtéséről tanít (lásd Jákób 5). És ki az közülünk, aki ne olvasta volna, majd olvasta volna el újra, és ne elmélkedett volna imádságos lélekkel a hit magjáról, melyet Alma kér, hogy ültessünk el, és amely türelmes gondozás és megfelelő táplálás után „örökké tartó életre sarjadó” (Alma 32:41; lásd 27–43-as versek) fává nő?

Így van ez a szent ligettel is. A természet alapos megfigyelője – főleg ha egy Robert Parrott testvér képességű természettudós kíséri – fontos leckéket tanulhat az ottani erdő ökorendszeréből. Ma szeretnék röviden megosztani négyet e leckékből.

Életre szóló leckék a szent ligetből

1. lecke: A fák mindig a fény felé nőnek.

Az egyik érdekes jelenség, melyet megfigyelhetünk a szent ligetben, az eredeti erdő szélén lévő, illetve a belső ösvényeket szegélyező fák növekedése. Ezek a fák kifelé nőttek, hogy kitörjenek a fölöttük elterülő lombkorona árnyékából, majd felfelé, hogy a lehető legtöbb napfényhez jussanak. Görbe törzsük és ágaik élesen elütnek a szomszédos fákétól, melyek szinte tökéletesen egyenesen nőttek. Szinte minden élő organizmushoz hasonlóan a fáknak is fényre van szükségük a túléléshez és a növekedéshez. Mindent megtesznek azért, hogy annyi fényt szívjanak magukba, amennyit csak tudnak, hogy elősegítsék a fotoszintézist – azt a folyamatot, amely által a fényenergiát kémiai energiává alakítják, azzá az „üzemanyaggá”, amellyel szinte minden élő organizmus működik.

Biztos vagyok benne, hogy fiatal, okos elmétek már tudja is, hová vezet bennünket a szent liget e metaforája! A fény, vagyis a világosság, még fontosabb katalizátor a lelki életben, mint a természetben. Ez azért van, mert a világosság elengedhetetlen a lelki fejlődésünkhöz és képességeink felismeréséhez Isten fiaiként és leányaiként.

A sötétség a világosság ellentéte, és a világ azon erőit jelképezi, melyek el akarnak választani minket Istentől, és meg akarják hiúsítani az életünkre vonatkozó isteni tervet. Általában sötétedés után vagy sötét helyeken gyakorolják a gonosz erők a legnagyobb hatásukat. Életetek ezen szakaszában az erkölcsi tisztaság törvényének megszegése, a lopás, a szerencsejáték, a Bölcsesség szavának megsértése, valamint a Mennyei Atyánk által megtiltott egyéb viselkedések általában a sötétség leple alatt történnek. Még ha fényes nappal is vétkezünk – például csalunk egy vizsgán, plagizálunk egy beadandó dolgozatnál, rosszindulatúan pletykálunk valakiről, káromkodunk vagy hazudunk –, akkor sem kerülhetjük el az ezekkel járó sötét érzéseket.

Szerencsére Krisztus Lelke „világosságot ad minden embernek, aki a világra jön; és a Lélek minden olyan embert megvilágosít, szerte a világon, aki hallgat a Lélek hangjára.

És mindenki, aki hallgat a Lélek hangjára, Istenhez jön, méghozzá az Atyához” (T&Sz 84:46–47).

A Tan és a szövetségeknek e szakasza leírja az ember felfelé törekvését, a természetes, istenadta lelki ösztönt, mely mindannyiunkban ott van – ha nem fojtjuk el –, hogy a fény felé menjünk, és ezáltal Isten és az Ő Fia felé, és mindinkább olyanná váljunk, mint Ők. Krisztus ezt mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága” (János 8:12).

A szentírások értelmezése során sokat elárul egy szóról az, hogy milyen kifejezésekkel van körülvéve. Figyeljétek meg szentírás-tanulmányozáskor, hogy a világosság, Lélek, igazság és Jézus Krisztus kifejezések milyen gyakran állnak egymás mellett. Szinte egymás szinonimái, és mindegyik egy magasabb szintű és szentebb életmódhoz vezet bennünket.

Teljes szívemmel arra buzdítalak titeket, hogy kerüljétek el a bűn sötétségének minden visszataszító formáját, és töltsétek meg életeteket Lélekkel, igazsággal és Szabadítónk, Jézus Krisztus világosságával. Ezt megtehetitek úgy, hogy a következőkre törekedtek: nemes barátok, felemelő zene és művészetek, tudás a legjobb könyvekből (különösen a szentírásokból), őszinte imák, természetben töltött csendes pillanatok, tartalmas tevékenységek és beszélgetések, valamint Krisztusra és az Ő szeretetről és szolgálatról szóló tanításaira összpontosító élet. Soha ne feledjétek, különösen az örökkévaló társatok keresése során, az Úr azon kijelentését, miszerint „az igazság az igazságot teszi magáévá; az erény az erényt szereti; a világosság a világossághoz ragaszkodik” (T&Sz 88:40). Annak tantétele, hogy a jó a jót vonzza magához, reményt ad, hogy ha az evangélium fényében éljük az életünket, akkor végül találunk olyan társat, aki szintén az igazlelkűség ösvényén halad. Tudom, ha minél inkább törekszünk rá, hogy megtöltsük az életünket világossággal, annál kevesebb hely marad a sötétségnek, és végül annál közelebb kerülünk ahhoz, hogy olyanná váljunk, mint Krisztus, a Világ Világossága.

Azon különleges áldásnak köszönhetően, hogy ma este beszélhetek nektek, kivételes utolsó napi szent fiataloknak, figyelmeztető, ugyanakkor bátorító és reményt nyújtó szavakkal szeretnék szólni hozzátok azon sötétséggel kapcsolatban, amely elkerülhetetlenül beárnyékolja az életeteket, ha kapcsolatba kerültök a pornográfiával. Bármilyen pornográf anyag használata sérti Istent és megszegi azon parancsolatát, hogy ne kövessünk el házasságtörést és „semmi ahhoz hasonlót” (T&Sz 59:6). A pornográfia szinte mindig az erkölcsi tisztaság törvényének további megszegéséhez vezet. A pornográf anyagok rendszeres használata, valamint az általában azt követő szexuális bűnökben való részvétel olyan függőséghez vezethet, melyet ugyanolyan törődéssel kell kezelni, mint az alkohol- vagy kábítószerfüggőséget.

Ha már megfertőzte életeteket a pornográfia, és állandó és visszatérő problémává vált, könyörgöm, kérjétek egyházi vezetőtök és szakember segítségét. Kérlek, értsétek meg, hogy a pornográfiától való függés nem csak egy „kis probléma”, melyet titokban imával, szentírás-tanulmányozással és nagyobb önuralommal le tudtok győzni.

Mivel a pornográfiától való függés csorbíthatja a jó és gonosz közötti választáshoz szükséges akaraterőtöket, szelídségre és alázatra lesz szükségetek, hogy befogadjátok Jézus Krisztus engesztelését, és megáldassatok az engesztelés képessé tévő hatalmával. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha megtesztek minden tőletek telhetőt – ami magában foglalja, hogy végigjárjátok a bűnbánat folyamatát a püspökötök vagy a gyülekezeti elnökötök segítségével, hogy megbocsátást nyerjetek a bűnötökre, és részt vegyetek egy felépülési folyamatban szakember segítségével és lehetőleg egy csoport támogatásával, hogy legyőzzétek a függőséget, az engesztelés képessé tévő hatalma (melyet a Bibliai szótár a segítség vagy erő isteni eszközeként2 magyaráz) segíteni fog legyőznötök a pornográfiától való függés kényszerét, és idővel meggyógyít annak romboló hatásaitól. Az engesztelés hatalma által a bűnbocsánat és a függőségből való felépülés is lehetséges, és mindkettő csodálatos.

Kérlek benneteket, meneküljetek a sötétség elől, és a fákhoz hasonlóan mindig a fény felé növekedjetek.

2. lecke: A fáknak ellenállásra van szükségük ahhoz, hogy be tudják tölteni teremtésük célját.

Számos erdőgazdálkodási irányzatot követtek már az elmúlt években a szent liget gondozása során. Egyszer kiválasztottak egy kísérleti parcellát a ligetben, ahol az úgynevezett „felszabadító ritkítás” technikát alkalmazták. Ez a következőképp történt: Az erdészek meghatározták, hogy szerintük melyik fák a legnagyobbak és legegészségesebbek a kísérleti parcellában, majd kivágták és lemetszették körülöttük a kevésbé ígéretes fákat és a velük versenyben álló aljnövényzetet. Az volt az elképzelés, hogy ha eltávolítják a vízért, fényért és tápanyagért versengő többi növényt, a kiválasztott fák „felszabadultan” tudnak tovább nőni, és rendkívüli módon fognak fejlődni.

Néhány évvel később nyilvánvalóvá vált, hogy pont az ellenkezője történt. Miután megszabadították őket a versenytársaktól, a fákban kihunyt a küzdeni akarás. Ahelyett, hogy a fény felé nyújtózkodtak volna, lelassították függőleges növekedésüket, több alsó ágat növesztettek, melyek később, a lombozat bezáródása után feleslegessé váltak, és egyre vastagabbak lettek. Mindeközben a kivágott fák vastag bokrokként újra kihajtottak, ám ezekből nem nőtt életképes fa, de továbbra is felszívták a vizet és a tápanyagot. E bokorszerű fák versenybe szálltak a kiválasztott fákkal, de nem olyanformán, hogy az pozitív fejlődésre sarkallta volna bármelyiküket is. Ennek eredményeképp a kísérleti parcella egyik fája sem hasonlított sem méretben, sem pedig életerőben azokhoz a fákhoz, melyeket természetes módon hagytak nőni, és melyeknek a túléléshez és fejlődéshez versengeniük kellett.

Ahogy tudjátok, a Mormon könyve egyik kulcsfontosságú tana, hogy minden dologban ellentétnek kell lennie. Egy ellentétekkel teli világ lehetőséget biztosít a jó és gonosz közötti választásra, hogy működésbe léphessen az önrendelkezés. Ugyanilyen fontos azonban az a tantétel is, hogy ellentét szükséges a lelki fejlődéshez – vagy ahogy Lehi atya kifejezte –, ahhoz, hogy „szentséget” (2 Nefi 2:11) vigyünk véghez. Szeretném kihangsúlyozni, hogy e tantétel megértése – hogy a lelki fejlődéshez ellentét és megpróbáltatás szükséges –, sőt e tantétel befogadása a ti korotokban kulcsfontosságú ahhoz, hogy elfogadjátok az életet és boldogak legyetek abban. Mindez a szükséges személyes fejlődés és növekedés megtapasztalásához is nélkülözhetetlen.

Előbb vagy utóbb mindannyian szembesülünk ellenállással és nehézséggel. Némely csupán e bukott világban lévő halandó életünk következménye. Ebben mindenkinek egyaránt része van. Az ilyen jellegű megpróbáltatások számos formát ölthetnek: Okozhatják természeti erők, betegségek vagy egészségi problémák. (Én még akkor is elkapom az influenzát, amikor be vagyok oltva ellene!) Kísértések formájában is érkezhetnek. Néhányunk számára jelenthetik a beteljesületlen elvárások. (Én nagyon szerettem volna 195 cm magas lenni, de megtanultam 175 cm-rel is boldog lenni, és azzal, hogy elkerülhetetlenül lejjebb kell ereszteni a pulpitust, valahányszor beszédet mondok). Érkezhet magány, illetve fizikai vagy szellemi tökéletlenségek és fogyatékosságok formájában is – a nehézségek listája szinte végtelen – és a személyes növekedés és fejlődés áldásaié is, ha van hitünk ahhoz, hogy előre tekintsünk és méltósággal kiálljuk a próbákat. Hatalmas vigaszt nyújtanak nekem az Úr azon szavai, melyeket Joseph Smithnek mondott a Liberty börtönben, amikor Joseph terhei már szinte elviselhetetlenek voltak: „…tudjad, fiam, hogy mindezen dolgok tapasztalatot adnak neked, és a javadra válnak majd” (T&Sz 122:7).

Olykor a megpróbáltatások és a nehézségek saját rossz döntéseink következményei. A meggondolatlan életet követő romlott egészségi állapot vagy sérülés, az Isten törvényeinek megszegéséből adódó gyötrelem és szomorúság, a megbánás, melyet azután érzünk, hogy nem hoztuk ki a legtöbbet a kapott időnkből és tehetségeinkből – ezek mind saját magunk okozta állapotok. Mily hálásak lehetünk a Szabadítónknak, kinek engesztelése lehetővé teszi számunkra, hogy megjavítsunk mindent, ami eltörött.

Észrevettem, hogy amikor nehézségekkel találjuk magunkat szembe, gyakran ezt kérdezzük: „Miért?” Miért én? Miért most? Miért ez? Pedig ilyenkor a „mit?” kérdés sokkal hasznosabb lenne. Egyszer írtam egy vigasztaló levelet egy házaspárnak, akik nagy kínokat éltek át, mert a férj egy gyógyíthatatlan betegség következtében haldoklott. Válaszuk alázatra késztető volt: felsorolták, Isten mennyi áldással halmozta el őket közös éveik során, majd hithűen azon töprengtek, vajon Isten „mit” próbál megtanítani nekik e végső leckében.

Vannak fák a szent ligetben, melyeket Parrott testvér „szilárd jellemű fáknak” hív. Olyan fák ezek, melyek azt tükrözik, hogy a nehézségek a javunkra válhatnak, és hogy nyomorúságunkban gyakran sokat nyerhetünk. Ezeknek a fáknak olyan nehézségeket és szerencsétlenségeket kellett kiállni, alkalmazkodni hozzájuk, és néha felépülni belőlük, mint a villámcsapás, hatalmas széllökések, rengeteg eső vagy jég felgyülemlése, gondatlan emberek közbeavatkozása és rongálása, sőt néha a szomszédos fák erőszaka! E gyötrelmes körülmények nevelték ki a legéleterősebb és leglátványosabb fák némelyikét a ligetben. Ami hiányzik belőlük szimmetrikus szépségben, azt kompenzálja az elszántságuk és szilárd jellemük.

Saját élettapasztalatomat tekintve tanúsíthatom, hogy a megpróbáltatások, nehézségek és gyötrelmek jellemformálóak és fejlődést eredményeznek. Életem néhány legmegpróbálóbb élménye – az alkalmatlanság és bűntudat érzése serdülőkoromban; a misszióm Németországban fiatalemberként, valamint a német nyelv megtanulása; a jogi diploma, majd a barrister rang megszerzése; azon erőfeszítéseim, hogy elfogadható férj és apa legyek, hogy lelkileg és fizikailag is el tudjam látni a nyolc gyermekes családomat; a szüleim és más szeretteim elvesztése; sőt általános felhatalmazotti szolgálatom nyilvános és néha stresszes természete (beleértve a mai beszédre való felkészülésemet) – mindezek, bár megpróbálóak és nehezek voltak, tapasztalatot adtak, és a javamra váltak!

Tudom, nem könnyű meggyőzni titeket, fiatalokat, hogy egy kis fájdalom jót tesz nektek, de valóban így van. Ha valaha is elnyerjük mindazt, amivel az Atya rendelkezik (T&Sz 84:38), az nem fog anélkül megtörténni, hogy ne adnánk oda cserébe mindazt, amivel mi rendelkezünk. Mennyei Atyánk nemes lelkű fiakra és leányokra vágyik, és – ahogy Lehi tanította – a szentséget kizárólag nehézségek és próbák által lehet véghezvinni. Az embereknek, akárcsak a fáknak, ellenállásra van szükségük ahhoz, hogy be tudják tölteni teremtésük célját.

3. lecke: A fák erdőkben növekszenek a legjobban, nem pedig elkülönítve.

Ha belegondoltok, ritkán látni a természetben magányosan álló fát. Szinte mindig ligetekben állnak, melyek idővel erdőkké növik ki magukat. A szent liget azonban több, mint fák puszta csoportja. Bonyolult ökorendszerében növények és állatok számos faja él. Megfigyelhető kapcsolat létezik a különböző vadvirágok, bokrok, cserjék, fák, gombák, mohák, madarak, rágcsálók, nyulak, szarvasok és a többi ott élő teremtmény között. E fajok hatással vannak egymásra, és egymásra vannak utalva az élelem, védelem, valamint egy szinergikus és szociális környezet szempontjából, ahol megtapasztalhatják életük körforgását.

Isten életünkre alkotott terve hasonló kapcsolatot és szocializálódást szándékozik megteremteni részünkre. Együtt kell kidolgoznunk a szabadulásunkat, nem egyedül. Az egyház gyülekezeti házakat épít, nem remetelakokat. Meg van határozva, hogy melyik egyházközségbe vagy gyülekezetbe járjunk – nem mi választjuk ki, ahogyan más egyházakban teszik. E bölcs irányelv megköveteli, hogy megtanuljunk kijönni egymással, és elszámolással tartozni viselkedésünkkel a püspökünknek vagy gyülekezeti elnökünknek; ne pedig elfussunk és elbújjunk, amikor nehézségeink adódnak! Megparancsolták nekünk, hogy szeressük a felebarátainkat (ami magában foglalja a családtagjainkat is), és megszeretni a hozzánk legközelebb állókat gyakran nehezebb, mint távolról szeretni „az egész világot”. A visszaállítás kezdete óta azt parancsolják a szenteknek, hogy „jöjjenek Sionba”, gyűljenek össze közösségekbe, ahol megtanulhatnak összhangban élni, és ahol támogatják egymást azáltal, hogy tisztelik keresztelési szövetségüket, miszerint „egymás terheit visel[ik], …gyászol[nak] azokkal, akik gyászolnak…, és megvigasztal[ják] azokat, akik vigasztalásra szorulnak” (Móziás 18:8–9). Isten gyermekeiként mi sem tudunk jobban boldogulni egyedül, mint egy magányosan álló fa. Az egészséges fáknak szükségük van egy ökorendszerre; az egészséges embereknek szükségük van egymásra.

Szerencsére mindannyiunkban él a vágy a társaságra, egy társra, hűséges barátokra. Isten örökkévaló családjának tagjaiként mindannyian vágyunk arra a megelégedésre és biztonságra, melyet a szoros és tartós kapcsolatok nyújthatnak. Rá fogtok jönni, hogy az ilyen kapcsolatok kialakítása időt, erőfeszítést és rengeteg jószívűséget igényel. Mormon szavaival élve, „a jószívűség… nem keresi a maga hasznát” – nem törekszik a saját időbeosztására, a saját érdekeire, és bizonyosan nem törekszik a saját élvezeteinek kielégítésére sem (Moróni 7:45). Habár az internet és a közösségi oldalak kétségtelenül nyújtanak némi társaságot, nem pótolják az őszinte, nyílt, szemtől szembeni kommunikációt, melynek meg kell történnie a valódi és tartós kapcsolatok megteremtéséhez.

A legkorábbi és legjobb tanulószoba a másokkal való jó kapcsolat kialakításához egyértelműen az otthon. Otthon tanuljuk meg a szolgálat, az önzetlenség, a megbocsátás és a türelem leckéit, melyek nélkülözhetetlenek a másokkal való tartós kapcsolat megteremtéséhez. Szerintem ezért van az, hogy a „templomi érdemesség” egyik követelménye, hogy szeretetben és összhangban éljünk családunk tagjaival.

Szerencsére az egyház sugalmazott szervezete is biztosít lehetőségeket és körülményeket a társas fejlődéshez. Legfiatalabb korunktól a legidősebbig egy egyházközség vagy gyülekezet tagjai vagyunk, és olyan helyzetekbe kerülünk, ahol a másokkal való kapcsolataink és a társas életünk kibontakozhat. Az egyházi elhívásainkban, gyűléseinken, osztályainkban, kvórumainkban, tanácsainkon, tevékenységeinken, és számos más közösségi lehetőségeink során kifejlesztjük azokat a jellemvonásokat és társas gyakorlatokat, melyek segítenek felkészülnünk a mennyben létező társas rendre. E magasabb rendről beszélve az Úr ezt mondta Joseph Smithen keresztül: „És ugyanazok a kapcsolatok, amelyek itt vannak közöttünk, ott is létezni fognak közöttünk, csak örök dicsőséggel párosulnak majd, amely dicsőséget jelenleg nem élvezünk” (T&Sz 130:2).

Ha a menny társas életét és az eljövendő világ dicsőségét kívánjuk élvezni, folyamatosan fejlődnünk kell társadalmilag és lelkileg egyaránt, amíg itt vagyunk a földön. Az emberek, akárcsak a fák, a legjobban közösségben fejlődnek, nem pedig elszigetelten.

4. lecke: A fák a korábbi nemzedékek által teremtett tápanyagból nyerik erejüket.

A szent liget gondozása során volt egy időszak, amikor a feladattal megbízottak úgy döntöttek, hogy a ligetnek szép külsőt kell kölcsönözni. Időközönként szolgálati projekteket szerveztek a fiataloknak és a misszionáriusoknak, akik megtisztították a ligetet a kidőlt fáktól, letört ágaktól, az aljnövényzettől, sőt még a farönköktől és a lehullott levelektől is. Nem telt bele sok idő, mire a liget életereje fogyni kezdett. Lelassult a fák növekedése, kevesebb új fa hajtott ki, a vadvirágok és növények egyes fajai kezdtek eltűnni, és csökkent a vadállatok, illetve a madarak száma.

Amikor néhány évvel ezelőtt Parrott testvér átvette a liget gondozásának feladatát, azt javasolta, hogy hagyják meg a ligetet olyan természetes állapotában, amilyenben csak lehetséges. Hagyták, hogy a kidőlt fák és letört ágak lebomoljanak, és gazdagítsák a talaj tápanyagtartalmát. A levelek ott maradtak, ahová lehullottak. A látogatókat megkérték, hogy a kijelölt ösvényeken járjanak, hogy a ligetet minél kevésbé háborgassák, és a talaj minél kevésbé legyen letaposva. Csupán néhány éven belül a liget elkezdett regenerálódni, és csodálatos módon megújult. Ma szinte érintetlen állapotban pompázik, buja vegetációval és gazdag vadvilággal.

Az erdőgazdálkodás eme tapasztalatából meríthető lecke közel áll a szívemhez. Már hét éve abban a kiváltságban lehet részem, hogy az egyház történésze és jegyzőjeként szolgálhatok. Ez olyan hivatal, melyet még Joseph Smith próféta hozott létre az Úr azon parancsára reagálva, melyet az egyház megszervezésének napján adott: „Íme, vezessetek magatok között feljegyzést” (T&Sz 21:1). Attól a naptól fogva – kezdve azzal, hogy Oliver Cowderyt kijelölték, hogy az egyház első történésze és jegyzője legyen – egészen mostanáig csodálatos feljegyzés készült egyházunk történetéről. Oliver Cowderyt John Whitmer követte, akinek azt mondta az Úr, hogy készítsen feljegyzést „minden olyan fontos dologról…, ami az egyház, valamint a felnövekvő nemzedékek javára válik, akik Sion földjén nőnek majd fel” (T&Sz 69:3, 8).

Miért van ekkora jelentősége Jézus Krisztus egyházában a feljegyzések készítésének, valamint a történetek összegyűjtésének, megőrzésének és megosztásának? Miért elengedhetetlen számotokra, korunk „felnövekvő nemzedékének”, hogy törődjetek az elmúlt nemzedékekkel, és erőt merítsetek belőlük?

Válaszként hadd jegyezzem meg, hogy lehetetlen teljes életet élni a jelenben – pláne tervezni a jövőre – a múlt alapjai nélkül. Ezt az igazságot néhány hónappal ezelőtt kényszerültem elismerni, amikor is egy csodálatos házaspárral találkoztam, akik nagyon szokatlan megpróbáltatáson mentek keresztül, és amelyet az ő engedélyükkel osztok meg veletek. Néhány évnyi házasság és számos gyermek születése után a feleség autóbalesetet szenvedett. Hetekig eszméletlenül feküdt a kórházban. Amikor magához tért, teljesen elveszítette az emlékezetét! Gyakorlatilag nem volt múltja. A múltjáról való emlékek hiánya miatt nem tudott mihez viszonyítani. Nem ismerte meg a férjét, a gyermekeit, és a szüleit sem! Amikor a férj elmesélte nekem ezt a történetet, bizalmasan megjegyezte, hogy a balesetet követő első hónapokban azon aggódott, hogy a felesége elbarangol, ha nem figyelnek rá. Attól is félt, hogy a felesége nem fog újra belészeretni. Udvarlásuk idején erős, atléta termetű fiatalember volt, sok hajjal a fején. Most, középkorúan, pocakos volt kevés hajjal!

Az érintettek szerencséjére készült némi feljegyzés a családról. A férj megőrizte a leveleket, melyeket feleségétől kapott a missziója előtt és alatt. Ez bizonyította, hogy ők ketten valóban szerelmesek voltak. A férj naplót is vezetett, amely hasznos bejegyzéseket tartalmazott. Fokozatosan, az évek során, a feleség visszanyerte múltja nagy részét azáltal, hogy szerettei megosztották azt vele.

E kivételes és szívet melengető történet jól szemlélteti a múlt, a jelen és a jövő közötti fontos kapcsolatot. Segít továbbá még inkább értékelnünk az Úr igazságról alkotott definícióját, ahogyan azt Joseph Smithnek kinyilatkoztatta: „…az igazság a dolgok ismerete úgy, ahogy azok vannak, és ahogy azok voltak, és ahogy azok el fognak jönni” (T&Sz 93:24). A múltról való tudásunk a megőrzött feljegyzéseknek köszönhetően, valamint a jövőről való tudásunk a szentírásoknak és az élő próféták tanításainak köszönhetően biztosítják számunkra az összefüggést, amely segít önrendelkezésünk bölcs használatában jelen létünk során. E háromdimenziós ismeret tágabb isteni jövőképet ad, mert közelebb visz minket Isten azon képességéhez, hogy – az Ő szavaival élve – „minden dolog jelen van a szeme[i] előtt” (T&Sz 38:2).

Bár különböző országokban élünk, az egyház tagjaiként közös múlton osztozunk az egyház korai történetében. Mindannyiunk számára fontos, hogy megismerjük egyházunk történetét, különösen az úgynevezett „alapítási történeteket”. E történetek – Joseph Smith első látomása; a Mormon könyve előkerülése; Keresztelő János, Péter, Jakab, Illés, Éliás és mások angyali látogatásai – tartalmazzák azokat az alapvető igazságokat, melyeken az evangélium visszaállítása nyugszik.

Sajnos a technikai fejlődés eme korában, amikor bőséges információ áll rendelkezésünkre – melyek közül jó pár kritikusan szemléli az egyháztörténet eseményeit és szereplőit –, néhány utolsó napi szent meginog a hitében, és kezdi megkérdőjelezni régóta őrzött hitelveit. Ezeknek a személyeknek szeretetemet és megértésemet fejezem ki, és biztosítom őket afelől, hogy ha az evangéliumi tantételek szerint élnek, és imádságos lélekkel tanulmányozzák az egyháztörténetet – elég behatón ahhoz, hogy töredékes és hiányos tudás helyett átfogóbb képet kapjanak róla –, akkor a Szentlélek békességet szól majd elméjükhöz, s ezáltal megerősíti hitüket az egyháztörténet fontos eseményei kapcsán. Így megnyugodhatnak a visszaállított egyház történetét érintő meggyőződésükben, és többé nem hajtja őket „a tanításnak akármi szele” (Efézusbeliek 4:14). Sokatokhoz hasonlóan én is ilyen békés érzésekre alapoztam az életemet Joseph Smith első látomásával és a visszaállított evangélium más jelentős eseményeivel kapcsolatban, és tudom, hogy soha nem fog minket csalódás érni.

A történelem, annak legalapvetőbb formájában, emberek életéről szóló feljegyzés, mely életekből olyan történeteket és leckéket meríthetünk, amelyek megerősíthetik azt, amiben hiszünk, amiért kiállunk, és amit tennünk kell a nehézségek idején. Történelmünk nem minden eseménye olyan epikus természetű, mint Joseph Smith első látomása vagy Wilford Woodruff angliai missziója. Sőt néhány igazán csodálatos történet hozzánk hasonló, átlagos utolsó napi szentek életéből származik. E történetek különösen kedvesek és hasznosak számunkra, amikor saját őseinkről szólnak.

Például az 1920-as években Jensen nagyapám és nagyanyám, a belefektetett kemény munka ellenére, kénytelenek voltak visszaadni a farmot, melyen Idahóban éltek, annak, akitől vették. Kisgyermekeikkel vissza szerettek volna térni utahi szülővárosukba, ám addig nem tudták elhagyni Idahót, míg ki nem fizették a 350 dolláros adósságukat. Ma ez kicsiny összegnek számít, de akkor jelentős volt. Nagyapa megpróbált kölcsönkérni olyan emberektől, akiknek volt pénzük, de nem járt sikerrel. A banki kölcsön szóba sem jöhetett szűkös körülményeik miatt. Ő és Nagymama mindennap imádkoztak segítségért. Egy vasárnap délelőtt, a papsági gyűlésen, egy férfi lépett oda Nagyapához, akit alig ismert, és elmondta, hogy hallott a problémájukról, és kölcsönad neki 350 dollárt azzal a feltétellel, hogy miután visszatértek Utahba, Nagyapa minél előbb visszafizeti neki az összeget. A megegyezést kézfogással erősítették meg, és Nagyapa betartotta a szavát.

Ezt az egyszerű történetet, melyet Jensen nagymamám jegyzett le, kincsként őrizzük a családunkban. Ösztönzőleg hatnak rám a benne megjelenő jellemvonások: a kemény munka, a becsületesség, a megpróbáltatások legyőzése, a családi összetartás, és legfőképp, megmutatja számomra Isten kezét hithű nagyszüleim életében. Hatalmas erőt és bátorítást nyerek a példájukból és mások példájából, az elmúlt nemzedékek nagyjai és átlagembereitől egyaránt.

Lehet, hogy ti is találtok hasonló történeteket a saját hazátokban és családotokban. Ha igen, arra buzdítalak titeket, hogy gyűjtsétek össze ezeket a történeteket, őrizzétek meg őket, és osszátok meg másokkal. Gondosan adjátok tovább a következő nemzedékeknek. A gyermekeim (és mostanra leginkább az unokáim) szeretik, amikor történeteket mesélek nekik abból az időből, amikor még kisfiú voltam. Egyszer azt mondta valaki, hogy egy nép nem lehet nagyobb a saját történeteinél, és úgy vélem, ez a családokra is igaz. A jó történetek – ha igazak – jó történelmet írnak. Ne feledjétek: az emberek, akárcsak a fák, a korábbi nemzedékek által teremtett tápanyagból merítenek erőt.

Befejezés

Befejezésként szeretném, ha visszatérnétek velem a szent ligetbe, és ott állnátok velem az egyik úgynevezett „tanúfa” közelében. Vannak a ligetben olyan fák, melyek 192 évvel ezelőtt nőttek, Joseph Smith első látomása idején. Közülük még három él, három pedig elkorhadtan ugyan, de még mindig áll Parrott testvér szakértelmének köszönhetően.

Amikor Palmyra közelében szolgáltunk missziót, néha kimentem egyedül a szent ligetbe, és áhítattal álltam meg az egyik kedvenc tanúfám mellett. Elképzeltem, hogy ha a fa beszélni tudna, elmondaná, minek volt tanúja azon a tavaszi napon 1820-ban. De valójában nem volt szükségem a fa szavaira – tudtam, mi történt akkor. A fiatal koromban kezdődő lelki élmények és érzések által, melyek a mai napig folytatódnak, megtudtam, függetlenül bárki mástól, hogy Isten, az Atyánk, él. Azt is tudom, hogy a Fia, Jézus Krisztus, az egész emberiség Szabadítója és Megváltója. Tudom, hogy e két megdicsőült Lény megjelent Joseph Smithnek a szent ligetben 1820 tavaszán, és Josephet eme utolsó evangéliumi adományozási korszak alapító prófétájává tették. Isteni útmutatásukat követve Joseph lefordította a Mormon könyvét, megkapta a papsági kulcsokat és felhatalmazást, és újra megszervezte Krisztus egyházát ezekben az utolsó napokban. Rendkívül áldottak vagyunk, hogy ebben a korban élhetünk, és tagjai lehetünk Krisztus egyházának.

E dicső igazságok, melyekről ma tanúságomat tettem, a szent ligetben kezdődtek. Miközben képletesen ott álltatok velem a szent ligetben ma este, elmében és szívben mindig álljatok azon a szent helyen, és éljetek hűen azon igazságokhoz, melyeket Isten ott kinyilatkoztatott.

Ne feledjétek továbbá azokat az életre szóló leckéket sem, melyeket a szent liget tanít:

  1. Amikor a sötétség erői megpróbálnak elpusztítani benneteket – ahogyan egykor az ifjú Joseph Smitht is –, álljatok a szent ligetben, és emlékezzetek a fényoszlopra, mely a napnál is ragyogóbb (lásd Joseph Smith története 1:15–17).

  2. Amikor nehézség és megpróbáltatás állja utatokat, és kezditek elveszíteni a reményt, álljatok a szent ligetben, és emlékezzetek, hogy „mindezen dolgok tapasztalatot adnak nek[tek], és a java[tokra] válnak majd” (T&Sz 122:7).

  3. Amikor magány és elszigeteltség jut osztályrészetekül, és küszködtök a kielégítő emberi kapcsolatok megteremtésével, álljatok a szent ligetben az utolsó napi szentek közösségében, akik szövetségben fogadták, hogy segítenek terheitek viselésében, és megvigasztalnak benneteket szükség idején.

  4. Amikor pedig események, emberek vagy ellentmondó igazságok ingatják meg hiteteket és keltenek kétséget bennetek Jézus Krisztus evangéliumának visszaállításával kapcsolatban, álljatok a szent ligetben, és merítsetek erőt és bátorságot hithű utolsó napi szentek azon nemzedékeiből, akik szilárdan álltak ott előttetek!

Ez az értetek mondott, szeretetteljes imám, fiatal barátaim, Jézus Krisztus nevében, ámen.

© 2012 by Intellectual Reserve, Inc. Minden jog fenntartva. Az angol eredeti jóváhagyva: 5/12. Fordítás jóváhagyása: 5/12. Fordítása Álljatok a szent ligetben! Nyelv. PD50039048 135

Jegyzetek

  1. Himnuszok 16. sz.

  2. Lásd Kalauz a szentírásokhoz: engesztel, engesztelés.