Izráel, Istened szólít

Hogy az Úr Lelkét meghívjuk, én kértem, hogy ezt a gyűlést az „Izráel, Istened szólít” című himnusszal kezdjük. Ez a dal a visszaállítás egyik klasszikus műve, és nagyon jól bevezeti azt, amit ma mondani szeretnék. Ugyanezen célból a „Ti, Izráel elderei” című himnuszt is elénekelhettük volna. Szeretem hallgatni, ahogy a misszionáriusok világszerte lelkesen éneklik: „Ó, Babilon, ó, Babilon, végleg elhagyunk, hogy Efraim hegyei közt lakhassunk.”¹ E két himnusz üzenete alapvetően ugyanaz: Isten mindig olyan helyre hívja Izráel gyermekeit, ahol – végül – minden jó lesz.

Valójában erről szólt Izráel története a múltban. Amikor túlságosan eluralkodott a bűn, vagy túlságosan megromlott a társadalom, vagy a nemzsidókkal való közös élet elpusztította azokat az erkölcsi normákat és parancsolatokat, melyeket Isten adott, a szövetség gyermekei elmenekültek a vadonba, hogy megalapítsák Siont, és mindent újra kezdjenek.

Az ószövetségi időkben Ábrahámnak, e szövetség atyjának, el kellett menekülnie Káldeából – szó szerint Babilóniából –, hogy mentse az életét, és szentebb életre leljen Kánaánban (melyet ma a Szentföldnek hívunk).³ Nem múlt el sok nemzedék, mire Ábrahám (majd pedig Izsák és Jákób) leszármazottai – akik addigra már izraelitákként voltak ismertek – elvesztették Sionjukat, és rabságba kerültek a messzi, pogány Egyiptomban.⁴ „Izráel, Istened szólít – énekelték valószínűleg a maguk módján –, halld nagy Megváltód hangját!”⁵

Néhány évszázaddal később egy számunkra érdekes történet bontakozik ki, amikor ama izraelita családok egyikének, melyet egy Lehi nevű próféta vezetett, megparancsolták, hogy meneküljön el a szeretett Jeruzsálemből, mert ó jaj, Babilon már az ajtóban van.⁶ Nem sokat tudtak arról, hogy egy teljesen új kontinensre mennek, hogy megalapítsák Sion egy teljesen új fogalmát,⁷ de elindultak. És azt sem tudták, hogy az őseik egy csoportjával, akiket járeditáknak hívtak, pontosan ugyanez történt.⁸

Ahogy a neve is elárulja, ez egy világméretű közvetítés, mely egy egyre növekvő nemzetközi egyháznak, sőt mindazoknak szól, akik ünneplik a az evangélium visszaállítását, így számukra érdekes lehet, hogy Amerika gyarmatosítása egy olyan népcsoporttal kezdődött, akik elmenekültek szülőföldjükről, hogy saját kívánságuk szerint hódolhassanak. Amerika Puritán településének egy kiváló tudósa úgy jellemezte ezt az élményt, hogy ez volt a kereszténység „küldetése a vadonba”, az újkori izraeliták azon erőfeszítése, hogy megszabaduljanak az Óvilág istentelenségétől, és újra a menny útjait kövessék egy új földön.⁹

Ma este egy utolsó menekülésre emlékeztetnélek benneteket: arra a menekülésre, amelyről a korábban elhangzott himnuszt írták. A saját egyházunkról van szó. A saját prófétáink vezették a saját vallásos őseinket. Azzal, hogy Joseph Smitht végigüldözték New York, Pennsylvania, Ohio és Missouri államon, majd végül meggyilkolták Illinois-ban, egy utolsó napi változatban újra lejátszódik előttünk Izráel gyermekeinek menekülése, mely során egy biztonságos hely után kutatnak. Brigham Young, az amerikai Mózes, ahogyan csodálattal nevezték, a hegyek között megbúvó völgyekbe vezette a szenteket, miközben ők fáradtan énekelték:

Sion. A megígért föld. Az Új Jeruzsálem. Hol van ez a hely? Nos, nem tudjuk biztosan, de meg fogjuk találni. A szövetséges időszakban több mint 4000 évig erről szólt minden: Meneküljünk és keressünk! Fussunk és telepedjünk le! Szabaduljunk ki Babilonból! Építsük fel Sion oltalmazó falait!

Egészen mostanáig. Ma estig. Jelen korunkig.

Az idők teljességének adományozási korszakának, az utolsó és legnagyobb adományozási korszaknak, vagyis a mi adományozási korszakunknak az egyik legjellegzetesebb tulajdonsága azon változékony természete, hogy miként alapítjuk meg Isten királyságát a földön. Eme adományozási korszak egyik legizgalmasabb vonása, hogy ez a hatalmas, felgyorsult változások időszaka. És az egyik dolog, ami megváltozott, az, hogy Isten egyháza soha többé nem fog menekülni. Soha többé nem hagyja el Urt, hogy utána elhagyja Kánaánt, aztán Jeruzsálemet, aztán Angliát, aztán Kirtlandet, aztán Nauvoot, hogy eljusson, ki tudja, hová. Nem! Ahogyan Brigham Young mondta mindannyiunk nevében: „A serpenyőből a tűzbe löktek minket, a tűzből pedig a padló közepére, és most itt vagyunk, és itt is maradunk.”¹¹

Természetesen a megjegyzés nem csupán a Sóstó-völgyre vagy a Wasatch-hegység nyugati lábára utalt; a kijelentés az egyház tagjainak mindegyikére vonatkozik világszerte. Ezekben az utolsó napokban, a mi adományozási korszakunkban, elég érettekké válunk ahhoz, hogy ne kelljen tovább futnunk. Elég érettekké válunk ahhoz, hogy véglegesen megvessük a lábunkat, letelepítsük a családunkat, és lehelyezzük az alapjainkat minden nemzet, nemzetség, nyelv és nép között. Sion ott lesz mindenhol, ahol ott van az egyház. És ezzel a változással – az utolsó napok hatalmas változásainak egyikével – már nem helyként gondolunk Sionra, ahol élni fogunk, hanem életmódként, ahogyan élni fogunk.

Hogy felvázoljam ezt a feladatot, három olyan esetről szeretnék beszélni ma este, mely Holland nővérrel és velem történt a közelmúltban. Ha az idő engedné, tucatnyi ilyen történetet tudnék még mesélni, és valószínűleg ti is.

Az első: Néhány évvel ezelőtt egy fiatal barátom – egy visszatért misszionárius – az állam egyik főiskolai kosárlabdacsapatában játszott. Nagyszerű fiatalember volt, és nagyon jó játékos is, de nem játszhatott annyit, amennyit szeretett volna. Tehetsége és képességei nem éppen olyanok voltak, amilyenekre a csapat vagy az ő fejlődésének azon szakaszában szükség volt. Ez előfordul az atlétikában. Tehát edzője és csapattársai támogatásával és jókívánságaival e fiatal barátom átigazolt egy másik iskolához, ahol remélte, hogy kicsit többet tud tenni a csapatáért.

Úgy alakult, hogy az új iskolában remekül ment minden, és a barátom kezdőjátékos lett. Biztos nem találnátok ki, de a meccsnaptár szerint (melyet már évekkel azelőtt kiírtak) ennek a fiatalembernek vissza kellett mennie Salt Lake Citybe, hogy a korábbi csapata ellen játsszon az akkori Delta Központban.

Ami azon a meccsen történt, a mai napig zavar, így most kihasználom ezt a nem mindennapi alkalmat, hogy kibeszéljem magamból. A kíméletlen támadások, melyek a lelátóról e fiatalember fejére zúdultak azon az estén – egy utolsó napi szentre, visszatért misszionáriusra, friss házasra, aki fizette a tizedét, szolgált az elderek kvórumában, jószívű szolgálatot nyújtott a közösségében lévő fiataloknak, és izgatottan várta feleségével az első gyermekük születését –, amit aznap rá, a feleségére és a szüleire zúdítottak, annak nem szabadott volna egyetlen emberi lénnyel sem megtörténnie, sehol, semmikor, akármilyen sportot is űzzön, akármelyik egyetemre is járjon, vagy akármilyen személyes döntést is hozzon ezekről.

De a legrosszabb rész csak most következik. A vendégcsapat, azaz a saját edzője, aki egyébként akkor legendának számított a hivatásában, odafordult hozzá ez után a meccs után, és ezt kérdezte: „Hát itt meg mi történt? Hiszen ez a szülővárosod. Sikeres lettél. Közéjük tartozol. Ezek itt a barátaid.” De ami még ennél is rosszabb, teljesen megrökönyödve ezt kérdezte: „Ezeknek az embereknek a többsége nem a te egyházadnak a tagja?”

Második eset: Felkértek, hogy mondjak beszédet egy cöveki, egyedülálló felnőtteknek tartott áhítaton – egy amolyan 18 év felettieknek szóló összejövetelen. Amint beléptem a cövekközpont hátsó ajtaján, körülbelül ugyanabban az időben egy 30 év körüli fiatal nő lépett be az épületbe. Még a kápolna felé áramló tömeg ellenére sem volt nehéz kiszúrni őt. Ha jól emlékszem volt néhány tetoválása és jó pár fül- és orrkarikája. Tüskés frizurát viselt, mely az összes létező színárnyalatot felvonultatta, a szoknyája túl rövid volt, a blúza pedig túl mélyen kivágott.

Három kérdés futott át a gondolataimban: Vajon ez a nő egy viaskodó lélek, aki nem a mi hitünket vallja, és aki idekeveredett – vagy még jobb, valaki elhozta magával – erre az áhítatra az Úr irányítása alatt azzal a szándékkal, hogy segítsen neki meglelni azt a békét és evangéliumi útmutatást, amelyre szüksége van az életében? Egy másik lehetőség az lehetett, hogy ő is egyháztag, aki talán eltávolodott egy kicsit néhány olyan elvárástól és normától, melyre az egyház a tagjait ösztönzi, de aki, szerencsére, még mindig kapcsolatban áll az egyházzal, és úgy döntött, aznap este eljön arra a tevékenységre. Vagy a harmadik lehetőség: Vajon ő a cöveki segítőegyleti elnök? (Valamiért biztos voltam benne, hogy nem.)

És elérkeztünk a harmadik példához: Amikor néhány hónappal ezelőtt részt vettem a Kansas City-i Missouri templom felszentelésén, Holland nővér és én Isaac Freestone testvérnél szálltunk meg, aki hivatása szerint rendőr és egyben csodálatos főpap is a Missouri Liberty Cövekben. Beszélgetésünk során elmondta, hogy egyik este a város egy különösen veszélyes részére hívták, hogy vizsgáljon ki egy bejelentést. A hangos zene dübörgésében és a levegőben terjengő marihuána füstjében egy nőt és számos férfit talált, akik ittak és trágárkodtak, és mindannyian teljesen megfeledkeztek arról az öt, két és nyolc év közötti gyermekről, akik az egyik szobában összebújva feküdtek, és megpróbáltak aludni a koszos padlón, ágy, matrac, párna és minden egyéb nélkül. Freestone testvér benézett a konyhaszekrénybe és a hűtőbe, hátha talál valamilyen ételt, de szó szerint semmit sem talált. Azt mondta, a hátsó kertben ugató kutyának is több eledele volt, mint azoknak a gyerekeknek.

Az anya hálószobájában talált egy csupasz matracot – az egyetlent a házban. Addig keresgélt, míg nem talált valamilyen ágyneműt (ha lehet annak nevezni), ráterítette a matracra, és mind az öt gyermeket lefektette az általa készített fekhelyre. Ezután könnyes szemmel letérdelt, és elmondott egy imát Mennyei Atyánknak a gyermekek védelmében, majd jó éjszakát kívánt nekik.

Amint felállt, az egyik gyermek, aki körülbelül hatéves lehetett, felugrott az ágyból, odaszaladt hozzá, megragadta a kezét, és így könyörgött: „Kérem szépen, örökbe fogadna?” Még több könnyel a szemében Freestone testvér visszatette a gyermeket az ágyba, majd megkereste a bekábítószerezett anyát (a férfiak addigra már régen elmenekültek), és ezt mondta neki: „Holnap visszajövök, és az ég irgalmazzon magának, ha nem látok valamilyen nyilvánvaló változást, amikor belépek ezen az ajtón! És ez még csak a kezdet. Erre mérget vehet.”¹²

Mi a közös ezekben a történetekben? Valójában nem sok, azon kívül, hogy Holland nővérrel és velem történtek a közelmúltban. És három apró, nagyon különböző, valós életből vett példát adnak Babilonról – az egyik személyes és egyben ostoba és szánalmas viselkedést mutat be egy kosárlabdameccsről; a másik inkább kulturális, és a hozzánk képest másképp élő, egyéni kihívásokkal küszködő személyekre világít rá; a harmadik pedig egy nagyon komoly és súlyos ügyet mutat, mely jogi következményekkel jár, és olyan összetett háttere van, hogy valószínűleg egyikünk sem tudná igazán megoldani.

E három nehézség felvázolása során szándékosan nem használtam szexuális bűnről, fizikai erőszakról vagy pornográfia-függőségről szóló példákat, habár néhányatoknál ezek valószínűleg testközelibb esetek lennének az általam felsoroltaknál. De elég okosak vagytok ahhoz, hogy konkrét példák nélkül is magatokra vonatkoztassátok az elhangzott tantételeket.

Először is fejezzük be a kosárlabdás történetet! A meccs utáni napon, amikor eljött a nyilvános számonkérés és bocsánatkérésre szólítás ideje, az egyik fiatalember gyakorlatilag ezt mondta: „Ide figyelj! Mi most kosárlabdáról beszélünk, nem pedig Vasárnapi Iskoláról. Ha nem bírod a gyűrődést, lépj le a pályáról! Sokat fizetünk azért, hogy megnézzük ezeket a meccseket. Úgy viselkedünk, ahogy akarunk. A vallásunkat az ajtón kívül hagyjuk.”

„A vallásunkat az ajtón kívül hagyjuk”?! Első lecke Sion megalapításához a XXI. században:Soha nem hagyjuk az ajtón kívül a vallásunkat! Soha, de soha!

Fiatal barátaim, nem lehet ilyen a tanítványság – sőt, ez egyáltalán nem tanítványság! Ahogy Alma próféta tanította az egyház Fiatal Nőinek, hogy minden héten mondják el a fiatal nők alapeszméjében: „Isten tanújaként [kell állnunk] mindig és mindenben, és minden helyen”¹³, és nem csak néhányszor, néhány helyen, vagy amikor a csapatunk hatalmas előnnyel vezet.

„A vallásunkat az ajtón kívül hagyjuk”! Irtó dühös voltam.

De álljunk csak meg egy pillanatra, mert a történet egy második leckét is rejt. A ma esti törekvésünkben, hogy megtaláljuk Siont, a második lecke az, hogy az én jogos felháborodásomban (legalábbis mindig azt mondjuk, hogy jogos), meg kell győződnöm arról, hogy végül nem válok én is olyanná, mint az a fiatal szurkoló, akit vádolok – nem leszek mérges, nem cselekszem ostobán, nem veszítem el a nyugalmam, nem panaszkodom, és nem akarok kezet emelni rá – főleg nem a torka köré kulcsolva –, hogy nehogy megtörténjen velem is, hogy mielőtt észrevenném, az ajtón kívül hagyom a vallásomat! Nem! Ebben az életben, a XXI. században, mindezen körülmények közepette a vallásunk szerint kell tudnunk élni, különben a végén csupa, alacsony normák szerint élő, törpeerkölcsű idióták leszünk.

Könnyű igazlelkűen élni, amikor minden nyugodt és békés körülöttünk, szép az élet, és minden simán megy. A próba akkor kezdődik, amikor valós megpróbáltatással és kísértéssel kell szembenéznünk, amikor nyomás van rajtunk, kimerültek és mérgesek vagyunk, amikor félünk, vagy amikor valós bűn lehetősége áll fenn. Vajon akkor tudunk-e hithűek lenni? Ez a nagy kérdés, mert „Izráel, Istened szólít!” Természetesen ilyenkor, az ilyesfajta osztatlansághoz, az „Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek”¹⁴ nagyszerű hozzáállására van szükség – pont akkor, amikor a keresztre feszítőid felé mutatandó megbocsátás, megértés és nagylelkűség azutolsó, amit a világ Szabadítójánál bármelyik kevésbé tökéletes ember tenni akarna. De meg kell próbálnunk; vágynunk kell rá, hogy erősek legyünk. Bármi legyen is a szituáció, a provokáció vagy a probléma, Krisztus egyetlen tanítványának sem szabad „az ajtón kívül hagynia a vallását”.

Ezzel elérkeztünk a szivárvány hajú és sokkarikás lány esetéhez. Akárhogy is reagáljunk erre a fiatal nőre, örök szabály, hogy reakciónknak tükröznie kell a vallásunkat és az evangéliumi elkötelezettségeinket. Így bármely helyzetre adott reakciónknak jobbá kell tennie az adott helyzetet, nem pedig rontani azon. Nem cselekedhetünk vagy reagálhatunk úgy, hogy azzal nagyobb bűnt követünk el, mint ebben az esetben a másik fél. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet véleményünk, hogy nincsenek normáink, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjuk a „tedd ezt” vagy „ne tedd azt” isteni parancsolatokat. Azt viszont jelenti, hogy e normák szerint kell élnünk, és igazlelkű módon kell megvédenünk a „tedd ezt” és „ne tedd azt” parancsolatokat, a lehető legjobban mintázva azt, ahogyan a Szabadító betartotta és megvédte azokat. Ő pedig mindig azt tette, amit tenni kell, hogy jobbá tegyük a helyzetet – az igazság tanításától kezdve, a bűnösöknek való megbocsátáson át, a templom megtisztításáig. Nem kis ajándék tudni, hogyan tegyük ezt helyesen.

Így hát a szokatlan öltözetet és frizurát viselő új ismerősünk esetén először is arra kell emlékeznünk, hogy ő Isten leánya, és örök értékkel rendelkezik. Azzal kezdjük, hogy emlékezünk, ő is valakinek a lánya itt a földön, és más körülmények között akár az én lányom is lehetne. Azzal kezdjük, hogy hálát adunk, hogy eljött egy egyházi tevékenységre, nem pedig elkerülte azt. Röviden, megpróbáljuk a tőlünk telhető legjobbat kihozni magunkból, abban a reményben, hogy segíthetünk neki is kihozni a legjobbat magából. Elmondunk magunkban egy csendes imát: Mit lenne helyes tenni ebben az esetben? És mit lenne helyes mondani? Végül mi fogja jobbá tenni ezt a helyzetet és őt? Azt hiszem, e kérdések feltevése, és valóban megpróbálni azt tenni, amit a Szabadító tenne, az, amire Ő is célzott, amikor ezt mondta: „Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!”¹⁵

Ez eszünkbe juttatja, hogy míg kinyújtjuk kezünket az elkóborolt bárány felé, és segítünk visszatalálnia, komoly felelősségünk van azon 99 felé is, akik nem kóboroltak el – valamint a Pásztor kívánságai és akarata felé. Van egy akol, és mindannyiunknak a kerítésen belül kellene lennünk, sőt, az még védelmet és áldást is nyújt számunkra. Fiatal fivéreim és nőtestvéreim! Ez az egyház soha nem „butíthatja le” a tanát a társadalom kedvéért, a politika hasznára, vagy bármilyen más célból. A kinyilatkoztatott igazság e magas talaja az egyetlen dolog, ami olyan talapzatot nyújthat számunkra, melynek segítségével felemelhetjük a szenvedőt vagy az elhagyatottat. Könyörületünket és szeretetünket – kereszténységünk alapvető jellemvonásait és követelményeit – soha nem szabad a parancsolatokban való megalkuvásnak értelmezni. Ahogyan a csodálatos George MacDonald mondta egyszer, az ilyen helyzetekben „nem azt várják tőlünk, hogy elmondjuk mindazt, amiben [hiszünk], hanem azt várják, hogy még csak ne is [tűnjünk] olyannak, amiben nem [hiszünk]”¹⁶.

Előfordulhat, hogy a könyörületességre és a parancsolatok iránti hűségre való felszólítás félreértést eredményezhet, különösen a fiatalok körében, akik talán úgy gondolják, semmi felett sem szabadna ítélkeznünk, semmit sem minősíthetünk. Segítenünk kell egymásnak ebben, mert a Szabadító világosan megmondta, hogy néhány helyzetben ítélkeznünk kell, és kötelességünk ítélkezni – ahogyan Ő mondta: „Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók el锹⁷. Ez nagyon úgy hangzik nekem, mint egy ítélkezés. A másik variáció az, hogy behódolunk a modern világ rugalmas erkölcsének és romlott normáinak, amely azt sugallja, hogy tulajdonképpen semmi sem örökérvényű, pláne szent, és ezért egyetlen helyzet vagy ügy sem jelent többet egy másiknál. Ez azonban nem igaz!

Az értékelés eme folyamatában nem arra hívtak el minket, hogy elítéljünk másokat, hanem hogy olyan mindennapi döntéseket hozzunk, melyek bírálatot tükröznek – és reményeink szerint jó bírálatot. Dallin H. Oaks elder egyszer „közbenső ítéletként” utalt az ilyesfajta döntésekre, melyeket gyakran meg kell hoznunk saját magunk és mások biztonsága érdekében, a „végső ítélettel” szemben, melyet kizárólag Isten hozhat, aki minden dolgot tud.¹⁸ (Ne feledjétek, a korábban idézett szentírásban a Szabadító azt mondta, ezeknek „igaz ítéleteknek” kell lenniük, nem pedig önelégült ítéleteknek, ami egy teljesen más dolog.)

A szülőknek például mindennap helyes ítélőképességet kell gyakorolniuk gyermekeik védelme és jóléte érdekében. Senki sem hibáztatna egy szülőt, aki azt mondja a gyermekeinek, hogy muszáj megenniük a zöldséget, vagy aki megtiltja a gyermekének, hogy kiszaladjon a forgalmas úttestre. Akkor hát miért hibáztatnánk egy olyan szülőt, aki később törődik azzal, hogy azok a gyermekek mikor jönnek este haza, vagy a barátaik milyen erkölcsi és viselkedési normákat követnek, vagy hány évesen randevúznak, vagy kísérleteznek-e a kábítószerekkel vagy a pornográfiával, vagy szexuális bűnöket követnek-e el? Nem! Döntéseket hozunk, kiállunk az értékeink mellett és megerősítjük azokat – röviden: „közbenső ítéleteket” hozunk folyamatosan, vagy legalábbis ezt kellene tennünk.

Nos, amikor egy demokratikus társadalomban ilyen komplex társadalmi ügyekkel kerülünk szembe, az hatalmas kihívást jelenthet, és néhány embert össze is zavarhat. A fiatalok feltehetik a kérdést egy-egy álláspontról vagy irányelvről, melyet az egyház tett vagy hozott, mondván: „Nos, szerintünk sem így és így kellene élnünk vagy viselkednünk, de miért kellene másokat is erre kényszerítenünk? Hát nincs-e önrendelkezésük? Vajon nem vagyunk-e önelégültek és ítélkezők, amikor ráerőltetjük másokra a hitelveinket, és azt követeljük, hogy ők is egy bizonyos módon cselekedjenek?” Ilyen helyzetekben finoman el kell tudnotok magyarázni, hogy néhány tantételt miért kell megvédeni és néhány bűn ellen miért kell fellépni, akárhol is forduljanak elő, mert a szóban forgó ügyek és törvények nem csupán társadalmi és politikai, hanem örök következményekkel is járnak. És bár nem szeretnénk megbántani azokat, akik másban hisznek, mint mi, sokkal inkább törekszünk arra, hogy ne bántsuk meg Istent, vagy ahogy a szentírásokban olvashatjuk: „ne vét[sünk] az ellen, aki a [mi] törvényhozó[nk]”¹⁹ – és itt most komoly erkölcsi törvényekről beszélek.

De hogy rávilágítsak a lényegre, hadd használjam egy alacsonyabb törvény példáját. Egy kicsit olyan ez, mint amikor egy tinédzser azt mondja: „Most hogy tudok vezetni, tudom, hogy meg kell állnom a piros lámpánál, de vajon tényleg ítélkeznünk kell mások felett, és rá kell vennünk őket, hogy ők is megálljanak a piros lámpánál? Vajon mindenkinek azt kell tennie, amit mi teszünk? Nincs önrendelkezésük? Úgy kell viselkedniük, ahogy nekünk?” Nos, ilyenkor el kell magyaráznotok, miért, és igen, reméljük, hogy mindannyian megállnak a piros lámpánál. Mindezt pedig úgy kell tennetek, hogy nem alázzátok meg azokat, akik vétkeznek, vagy akik másban hisznek, mint mi, mert, igen, nekik valóban van erkölcsi önrendelkezésük.

Fiatal barátaim, sokféle hitelv létezik ebben a világban, és mindenkinek van erkölcsi önrendelkezése, de senki sem tehet úgy, mintha Isten nem szólna hozzánk e témákkal kapcsolatban, vagy mintha a parancsolatok csak akkor számítanának, ha nyilvánosan elfogadták azokat. A XXI. században nem menekülhetünk tovább. Harcolnunk kell azon törvényekért, körülményekért és környezetért, melyek engedik a szabad vallásgyakorlást és az abban való jogaink gyakorlását. Ez az egyik módja annak, hogy elviseljük, hogy Babilonban élünk, de nem vagyunk részei annak.

Nem ismerek fontosabb képességet és nagyobb hűséget annál, mint amikor egy olyan világban, ahonnan nem tudunk elmenekülni, ezen az óvatos ösvényen járunk – kiállunk erkölcsileg amellett, amit Isten kijelentett, és a törvények mellett, melyeket adott számunkra, mindezt pedig könyörülettel, megértéssel és nagy jószívűséggel tesszük. Nem könnyű feladat felismerni a különbséget a bűn és a bűnös között. Kevés olyan megkülönböztetésről tudok, ami ennél nehezebb, vagy legalábbis nehezebb kifejezni, de pontosan ezt kell megpróbálnunk szeretettel teli szívvel. Higgyétek el, fivérek és nőtestvérek, abban a világban, amely felé haladunk, rengeteg lehetőségünk lesz ilyen erő kifejlesztésére, ilyen bátorság megmutatására, és ilyen könyörület kinyilvánítására – mindre egyszerre. És most nem a punk frizuráról vagy az orrkarikákról beszélek.

Végül pedig lássuk a Kansas City-i bonyolult történetet. Nem sokan leszünk rendőrök, szociális munkások vagy bírák, de mindannyiunknak törődnünk kell mások jólétével, valamint a tágabb közösségünk erkölcsi biztonságával. Két évvel ezelőtt Quentin L. Cook elder a Tizenkettek Kvórumából egy egész általános konferenciai beszédet szentelt ennek a témának. A következőket mondta annak szükségességéről, hogy saját otthonunk falain kívül is hatással legyünk a társadalomra:

„Saját családunk megvédésén túl közösségünk védelmében is a világosság forrásává kell válnunk. A Szabadító azt mondta: »Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.« […]

Egyre becstelenebb világunkban a vallási hitelveken alapuló értékeknek feltétlenül meg kell jelenniük a nyilvánosságnak szóló beszédekben. […]

A vallásos hit a világosság, a tudás és a bölcsesség tárháza, és rendkívüli módon javára válik a társadalomnak”²⁰.

Ha nem visszük el az evangélium áldásait a közösségeinkbe és az országainkba, akkor az a helyzet, hogy soha nem lesz elég rendőrünk – soha nem lesz elég Isaac Freestone-unk –, hogy érvényre juttassák az erkölcsös viselkedést, még ha azt törvényesen be is lehetne tartatni. Márpedig nem lehet. Azok a gyermekek abban az otthonban, ahol nem volt élelmük és ruhájuk, Isten fiai és leányai. Az az anya, aki vétkesebb, hiszen ő az idősebb, és felelősségteljesebbnek kellene lennie, szintén Isten leánya. Az ilyen helyzetek olykor szigorú szeretetet igényelhetnek, hivatalos, és akár jogi úton is, de meg kell próbálnunk segíteni, amikor és ahol csak tudunk, mert mi nem hagyjuk az ajtón kívül a vallásunkat, akármilyen szánalmas vagy felelőtlen is néhány ajtó.

Nem fogunk minden személyes vagy társadalmi problémát megoldani ma este. Amikor ma hazamegyünk, még mindig lesz szegénység, tudatlanság, bűn, munkanélküliség, bántalmazás, erőszak és szívfájdalom a lakókörnyezetünkben, a városainkban és az országainkban. Nem, nem tudunk mindent megoldani, de ahogy a régi mondás szól, valamit azért tehetünk. És Isten hívására válaszul Izráel gyermekei azok, akik meg fogják ezt tenni – ezúttal nem elmenekülnek Babilonból, hanem megtámadják azt. Anélkül hogy naivak vagy irreálisan optimisták lennénk, oly nyíltan és hűen élhetünk a vallásunk szerint, hogy mindenféle lehetőséget találjunk arra, hogy segítsünk a családoknak, megáldjuk a szomszédokat, és megvédjünk másokat, beleértve a felnövekvő nemzedéket is.

Azért nem ejtettem ki a számon a misszionárius szót, nehogy azonnal fehér ingre és névtáblára gondoljatok. Ne korlátozzátok le erre, amit mondok! A nagy képet nézzétek: annak a hatalmas szükségét, hogy mindig megosszátok az evangéliumot, akár teljes idejű misszionáriusok vagytok, akár nem. Az utolsó napi szenteket arra szólítják fel, hogy legyenek kovász a kenyérben; só, amely nem veszíti el az ízét; világosság, amely a hegyen világít, és soha nincs véka alá rejtve. A ti korcsoportotok – tehát leginkább a 18 és 30 év közöttiek – képviselik azt az időszakot egy ember életében, amikor a legvalószínűbb, hogy az ismerősei elfogadják az evangéliumot, ha azt megismertetik velük. Ezt tudjuk. Az egyház rengeteg felmérése ezt igazolja.

Akkor hát kezdjétek el megismertetni velük! Ha helyesen szólunk és helyesen cselekszünk, szavainkkal és tetteinkkel pedig nagylelkűen kinyújtjuk a kezünket mások felé, akkor, amikor a Szabadító rövidre fogja a munkáját, és azt mondja, lejárt az idő ebben az utolsó, nagyszerű adományozási korszakban, és eljön az Ő dicsősége, akkor minket – titeket, engem és mindannyiunkat – úgy fog találni, hogy a tőlünk telhető legjobbat nyújtjuk, próbálunk az evangélium szerint élni, próbálunk javítani az életünkön, az egyházunkon és a társadalmunkon, amennyire csak lehet. Amikor eljön az Úr, nagyon szeretném, hogy azt lássa, az evangélium szerint élek. Azt akarom, hogy a hit terjesztése és valami jó cselekedet közben találjon. Azt akarom, hogy a Szabadító azt mondja nekem: „Jeffrey – mert mindannyiunk nevét tudja –, nem a rangod alapján, hanem az életed alapján ismerlek fel, az alapján, ahogyan élni próbálsz, és azon normák alapján, melyeket védeni próbálsz. Látom szíved becsületességét. Tudom, hogy megpróbáltad jobbá tenni a dolgokat, először is azáltal, hogy magadat jobbá tetted, majd pedig úgy, hogy hirdetted a szavamat és megvédted az evangéliumomat másokkal szemben a lehető legkönyörületesebb módon.

Tudom, hogy nem jártál mindig sikerrel – mondja majd valószínűleg – a saját bűneidben és mások helyzeteiben, de elhiszem, hogy becsülettel próbálkoztál. Elhiszem, hogy a szívedben igazán szerettél engem.”

Jobban szeretnék egy nap egy ilyen találkozást, mint bármi mást ebben a halandó életben. És számotokra is ezt kívánom. Mindannyiunk számára. Izráel, Istened szólít – arra szólít minket, hogy éljünk Jézus Krisztus evangéliuma szerint apró és nagy dolgokban egyaránt, majd pedig felkaroljuk azokat, akik talán nem úgy néznek ki, vagy öltözködnek, vagy viselkednek, ahogyan mi, és (ahol csak tudunk) a lehető legszélesebb körben szolgáljuk a társadalmat.

Hogy segítsek ennek megtételében, a bizonyságomat és apostoli áldásomat hagyom mindannyiótokkal ma este. Megáldalak benneteket a papság hatalma és megbízatásom által, hogy tudjátok, Isten szeret benneteket, szüksége van rátok ebben az utolsó és legnagyszerűbb adományozási korszakban, amikor minden úgy felgyorsult és egyre több követeltetik. Megáldalak benneteket apostoli felhatalmazásom által, hogy igazlelkű imáitok válaszra találjanak, hogy személyes félelmeitek elmúljanak, hogy hátatok, vállaitok és szívetek elég erős legyen a reá helyezett terhek viseléséhez. Megáldalak titeket, miközben arra törekszetek, hogy tiszta legyen a szívetek, és felajánljátok magatokat eszközként Isten kezében Sion megalapításához ezekben az utolsó napokban, akárhol is legyetek. Megáldalak benneteket, hogy hűek legyetek egymáshoz, és azokhoz, akik nem a ti köreitekben mozognak, és akiket fel kell karolnunk. Mindenekfelett megáldalak benneteket, hogy a világ Szabadítójának barátai legyetek, hogy megismerjétek Őt személyesen, és önbizalmatok legyen az Ő társaságában.

Szeretem az Úr Jézus Krisztust, akinek a szolgája próbálok lenni. És szeretem Mennyei Atyánkat, aki törődött velünk annyira, hogy nekünk adja Őt. Tudom, hogy eme ajándékot illetően Isten szólítja Izráelt ezekben az utolsó napokban, és elvárja, hogy cselekedjünk a felhívásra, és krisztusibbá váljunk, szentebbé, mint amilyenek most vagyunk azon elhatározásunkban, hogy az evangélium szerint éljünk és megalapítsuk Siont. Azt is tudom, hogy Ő megadja nekünk azt az erőt és szentséget, amelyre szükségünk van, hogy hű tanítványokká váljunk, ha kérjük Tőle. Tanúságomat teszem e munka isteni voltáról, a Mindenható Isten szeretetéről és nagyságáról, valamint az Úr Jézus Krisztus végtelen engeszteléséről, melyet mindannyiunk számára hozott. Megáldalak benneteket reménnyel a boldogságra és a szentségre, ma, holnap és mindörökké, Jézus Krisztus nevében, ámen.