És könyörüljetek némelyeken, megkülönböztetvén őket

Barbara Thompson

Second Counselor in the Relief Society General Presidency

Kép

A látogatótanítás szépsége abban rejlik, hogy látjuk, amint megváltoznak az életek, eltöröltetnek a könnyek, növekednek a bizonyságok, szeretetet és biztatást kapnak az emberek, megerősödnek a családok.

Kedves nőtestvéreim, áldás számomra, hogy veletek lehetek, hogy érezhetem az erőtöket és az Úr iránti szereteteteket. Köszönöm mindazt a szeretetet és könyörületességet, amit naponta megosztotok másokkal.

Tudjuk, hogy a Segítőegylet korai napjaiban, Nauvooban, a nőtestvérek házról házra járva szolgálták egymást, felmérték a szükségleteket, ételt vittek, betegeket gondoztak és könyörületességet tanúsítottak minden egyes nőtestvér és családja iránt.¹ Ez Júdás levelének szentírását juttatja eszembe: „És könyörüljetek némelyeken, megkülönböztetvén őket.”² E szentíráson és annak jelentésén elmélkedve a Szabadítóra terelődnek gondolataim, és eszembe jut az a számtalan alkalom, mikor a szentírások arról a szeretetről és könyörületességről beszélnek, melyet Krisztus érzett az emberek iránt.

Az Újszövetségben gyakran olvassuk, hogy Krisztus „könyörületességre indula”³ az emberek iránt, amikor megadta nekik azt, amire szükségük volt. Könyörületesség volt benne, amikor látta, hogy éhesek és megetette őket, vagy amikor betegek voltak és meggyógyította őket, vagy amikor lelki táplálékra volt szükségük és tanította őket.

A könyörületesség annyit tesz, hogy szeretünk valakit, és irgalommal vagyunk iránta. Kifejezi a másokkal való együttérzésünket és azt, hogy szeretnénk enyhíteni a szenvedésükön. Kedvességünk és gyengédségünk kimutatását jelenti.

A Szabadító azt kérte tőlünk, amit Ő maga is tett⁴: hordozzuk egymás terheit, vigasztaljuk a vigaszra szorulókat, gyászoljunk a gyászolókkal,⁵ tápláljuk az éhezőket, látogassuk a betegeket,⁶ segítsük a gyengéket, emeljük fel a lecsüggesztett kezeket,⁷ és tanítsuk „egymásnak a királyság tanait”⁸. Számomra ezek a szavak és cselekedetek látogatótanítókat jellemeznek, azokat, akik másokat szolgálnak.

A látogatótanítás lehetőséget ad a nőknek, hogy őrködjenek egymás felett, valamint hogy erősítsék és tanítsák egymást. Miként az ároni papságban a tanító azt a megbízást kapta, hogy „mindig őrködjön az egyház felett, és velük legyen és erősítse őket”⁹, a látogatótanító is azzal mutatja ki a szeretetét, hogy imádságos lélekkel figyel azokra a nőkre, akiknek szolgálatára elhívták.

Julie B. Beck nőtestvér emlékeztetett minket: „Mivel Jézus Krisztus példáját és tanításait követjük, így nagy becsben tartjuk ezt a szent megbízást, hogy helyette is szeressünk, megismerjünk, szolgáljunk, megértsünk, tanítsunk és gondoskodjunk.”¹⁰

Ma két dologról szeretnék beszélni:

Az áldásokról, melyeket látogatótanítóként végzett szolgálatotok nyújt másoknak.
És azokról az áldásokról, amelyeket mások szolgálata által kaptok.

Az áldások, melyeket látogatótanítói szolgálatotok nyújt másoknak

Nemrég az alaszkai Anchorage-ben látogattam meg nők egy csoportját. Mintegy 12 nő volt a teremben, és még hatan csatlakoztak hozzánk telefonon Alaszka távolabbi városaiból. Sokan közülük az egyházi épülettől több száz mérföld távolságra laktak. Ezek a nők megtanítottak nekem valami fontosat a látogatótanításról.

Repülőre vagy hajóra kellett volna szállni, illetve nagy távolságokat kellett volna autóval megtenni ahhoz, hogy a nőtestvérek mindegyikét személyesen meglátogassák. Ennek idő- és költségigénye nyilvánvalóan lehetetlenné tette, hogy otthonaikban látogassák meg őket. Ezek a nőtestvérek személyesen csak ritkán találkoztak, mégis közel érezték magukat egymáshoz, mert buzgón imádkoztak egymásért, és a Szent Lélek útmutatását keresték, hogy megtudják, mire van szükségük a nőtestvéreiknek. Telefonon, interneten vagy levelezés útján folyamatosan tartották a kapcsolatot. Szeretettel szolgáltak, mert szövetséget kötöttek az Úrral, és vágytak nőtestvéreik megáldására és megerősítésére.

A Kongói Demokratikus Köztársaságban két másik, lelkiismeretes látogatótanító nagy távolságot tett meg gyalog, hogy meglátogasson egy nőt és a kisgyermekét. Ezek a nőtestvérek imádságos lélekkel üzenetet készítettek, és szerették volna tudni, miben lehetnek hatással az általuk látogatott becses nő életére. Az asszony rendkívül örült a látogatásuknak. Számára ez a látogatás a mennyből érkező, csak neki szóló üzenet volt. Azáltal, hogy a látogatótanítók felkeresték szerény hajlékát, a nőtestvér, a családja, valamint a látogatótanítók is felemelő élményben és áldásokban részesültek. A hosszú gyalogút már nem tűnt áldozatnak. Ezek a látogatótanítók könyörületességet tanúsítottak, jó hatással voltak védencükre, és megáldották e nő életét.

Az egyház néhány területén a távolságok, a költségek és a biztonsági körülmények lehetetlenné teszik a havi személyes látogatást, azonban a személyes kinyilatkoztatás hatalma által az egymás felett őrködni, egymást igazán szeretni és megerősíteni kívánó nőtestvérek megtalálják a módját az Úrtól kapott ezen elhívás betöltésére.

Egy ihletett segítőegyleti elnök tanácskozik a püspökével, és imádságos lélekkel látogatótanítói feladatokat ad ki, hogy segítsen a püspöknek az egyházközség minden egyes nőtagja feletti őrködésben és a velük való törődésben. Ha megértjük a tanácskozás és a kinyilatkoztatás e folyamatát, akkor azt is jobban látjuk, milyen fontos felelősség az, hogy szolgáljunk, és így magabiztosabban támaszkodunk majd az erőfeszítéseinket irányító Lélekre.

Azok közé tartozom, akik havonta sok nőtestvért meglátogattak, majd megkönnyebbült sóhajjal büszkén kijelentették: „Elvégeztem a látogatótanítást!” Ami azt illeti, a jelentett feladatot valóban elvégeztem, de szégyen, ha csak azért csináltam, hogy ezt elmondhassam.

A látogatótanítás szépsége nem a 100 százalékos havi jelentésben rejlik, hanem abban, hogy látjuk, amint megváltoznak az életek, eltöröltetnek a könnyek, növekednek a bizonyságok, szeretetet és biztatást kapnak az emberek, megerősödnek a családok, táplálékot kapnak az éhezők, meglátogatják a betegeket, és vigaszra lelnek a gyászolók. A látogatótanítás tulajdonképpen soha nincs elvégezve, mert mindig őrködünk, és állandóan erősítjük egymást.

A látogatótanítás másik áldása az egységben és szeretetben való növekedés. A szentírások tanácsot adnak nekünk abban, hogyan érjük ezt el: „És megparancsolta nekik, hogy… egy szemmel tekintsenek előre, egy hittel és egy keresztséggel rendelkezvén, szívüket egységbe és szeretetbe összefonva egymás iránt.”¹¹

Sok nő számolt már be arról, hogy olyan hűséges látogatótanító miatt lettek újra tevékenyek az egyházban, aki hónapról hónapra eljött és szolgálta, megmentette, szerette és megáldotta őket.

Időnként egy bizonyos látogatás alkalmával a megosztott üzenet a legfontosabb. Vannak olyan nők, akik az általatok megosztott üzeneten kívül csak kevés lelki táplálékhoz jutnak hozzá. A Liahónában található látogatótanítói evangéliumi üzenetek minden nőnek segítenek hite gyarapításában, családja megerősítésében és jószívű szolgálatok elvégzésében

Időnként a látogatás legnagyobb áldása az, ha csak meghallgatjátok őt. Ez megkönnyebbülést, a dolgok belátását és gyógyulást eredményez. Máskor előfordulhat, hogy neki kell állni valamilyen házimunkának, vagy segíteni kell egy síró gyermek megvigasztalásában.

Áldások, amelyeket mások szolgálata által kaptok

Sokféle olyan áldás létezik, amelyeket mások szolgálata által kaptok. Időnként így sóhajtottam fel: „Ó, meg kell csinálnom a látogatótanítást!” (Ezek voltak azok az alkalmak, amikor elfelejtettem, hogy egyéneket látogatok és tanítok. Ezek voltak azok az alkalmak, amikor inkább teherként tekintettem rá, mintsem áldásként.) Őszintén elmondhatom azonban, hogy amikor elmentem a látogatótanításokra, mindig jobban éreztem magam. Általában sokkal felemelőbb, szeretetteljesebb és áldottabb volt nekem, mint a nőtestvérnek, akit meglátogattam. Nagyobb lett bennem a szeretet. Nagyobb vágyat éreztem a szolgálatra. És láttam, mily csodás módot tervezett nekünk Mennyei Atyánk, hogy őrködhessünk egymás felett és törődhessünk egymással.

A látogatótanítás másik áldása az, hogy megismerjük egymást, és barátaink lesznek azok, akikről egyébként nem sokat tudnánk. Időnként lehetőséget ad arra, hogy mi jelentsük a választ valakinek az imáira. A látogatótanításhoz emellett szorosan hozzátartoznak a személyes kinyilatkoztatások és lelki élmények.

Életem során saját egyházközségemben és a világ más részein élő nők otthonában volt részem leginkább alázatossá tevő, örömteli és lelki élményekben. Tanítottuk egymásnak az evangéliumot. Együtt sírtunk, együtt nevettünk, problémákat oldottunk meg, és mindez felemelő és áldásos volt.

A hónap vége felé egyik este éppen elutazni készültem, de volt még egy nőtestvér, akit nem látogattam meg. Későre járt. Nem beszéltük meg előre. Nem telefonáltam. Nem volt társam. Mégis úgy döntöttem, hogy fontos most meglátogatnom Julie barátnőmet. Julie leánya, Ashley, üvegcsonttal született. Bár már majdnem hatéves volt, Ashley nagyon kicsi volt. Tudott beszélni, de emellett csak karjai mozgatására volt képes. Egy báránybőr szőnyegen feküdt minden egyes nap. Ashley ennek ellenére vidám, mosolygós gyermek volt, szerettem vele lenni.

Ezen a bizonyos estén, amikor odaértem, Julie behívott és Ashley kikiabált, hogy szeretne nekem mutatni valamit. Bementem, és Ashley egyik oldalán a földre térdeltem, míg másik oldalán édesanyja helyezkedett el. Ashley így szólt: „Nézd, mit tudok!” Aztán édesanyja némi segítségével Ashley az oldalára fordult, majd vissza. E csodás cél eléréséhez majdnem hat évre volt szüksége. Együtt tapsoltunk, éljeneztünk, nevettünk és sírtunk ezen a különleges alkalmon, én pedig megköszöntem Mennyei Atyámnak, hogy elmentem meglátogatni őket, és nem maradtam le erről a nagyszerű eseményről. Bár ez a látogatás sok éve történt, és azóta a drága kis Ashley eltávozott, mindig is hálás leszek, hogy részem volt vele ebben a különleges élményben.

Saját drága édesanyám éveken át csodálatos és elkötelezett látogatótanító volt. Mindig azon járt az esze, hogyan áldhatná meg az általa látogatott családokat. Különös figyelmet fordított az általa látogatott asszonyok gyermekeire, a családok megerősítését remélve. Emlékszem, amikor a gyülekezetben odaszaladt édesanyámhoz egy ötéves gyermek, és kijelentette: „Te vagy az én látogatótanítóm. Szeretlek!” Édesanyám számára csodás áldás volt, hogy része lehetett az általa oly nagyra tartott asszonyok és családjaik életének.

A látogatótanításhoz nem csak szívet melengető és csodás élmények kapcsolódnak. Időnként nehéz dolgunk van, például olyan otthont látogatunk, ahol nem fogadnak szívesen, vagy nehéz találkozni egy elfoglalt nőtestvérrel. Vannak, akikkel tovább tart a jó kapcsolat kialakítása. Ám ha valóban szeretni akarjuk az illetőt, törődünk vele és imádkozunk érte, akkor a Szentlélek segíteni fog nekünk megtalálni a módját, hogy őrködjünk felette és megerősítsük.

Thomas S. Monson elnök mestere annak, hogy úgy szolgáljon, ahogy azt a Szabadító tette. Folyton látogat és segít. Azt mondta: „…körülvesznek bennünket olyanok, akiknek szükségük van a figyelmünkre, biztatásunkra, támogatásunkra, vigaszunkra és kedvességünkre… Mi testesítjük meg az Úr karját itt a földön, és ezért az a feladatunk, hogy szolgáljuk és felemeljük az Ő gyermekeit. Ő tőlünk függ.” ¹²

„És senki nem segíthet ebben a munkában, csak akkor, ha alázatos és telve van szeretettel – hittel, reménnyel és jószívűséggel rendelkezve, mértéktartó lévén minden dologban, amit csak a gondjára bíznak.” ¹³

Az általunk látogatott nők a mi gondjainkra vannak bízva. Szeressünk hát őket, és legyen bennünk könyörület, megváltoztatva ezzel a gondjainkra bízottak életét.

Nőtestvérek, szeretlek titeket! Azért imádkozom, hogy érezzétek Mennyei Atyánk, valamint Szabadítónk, Jézus Krisztus szeretetét. Bizonyságomat teszem nektek arról, hogy a Szabadító él. Jézus Krisztus nevében, ámen.