A szent templom – jelzőtűz a világnak

Írta: Thomas S. Monson elnök

President of the Church


Az egyháztagság mind közül legfontosabb és legnagyobb áldásai azok, melyeket Isten templomaiban nyerhetünk el.

Szeretett fivéreim és nőtestvéreim, szeretetemet és üdvözletemet fejezem ki mindannyiótoknak, és imádkozom, hogy Mennyei Atyánk vezérelje gondolataimat és sugalmazza szavaimat, miközben ma hozzátok szólok.

Kezdésként hadd jegyezzek meg néhány dolgot Allred nőtestvér és Burton püspök és mások ma délelőtt elhangzott szép üzeneteivel kapcsolatban az egyház jóléti programjáról. Ahogyan ők is említették, e sugalmazott program, mely már oly sok életet áldott meg, idén 75 éves. Kiváltságomban állt személyesen is ismerni néhányat azok közül, akik pionírként szolgáltak e hatalmas törekvésben – könyörületes és előrelátó emberek voltak ők.

Ahogyan Burton püspök, Allred nőtestvér és mások is említették, az egyházközség püspökének kötelessége, hogy gondoskodjon azokról a szükséget szenvedőkről, akik az egyházközsége határain belül élnek. Nekem is ebben a kiváltságban volt részem, amikor Salt Lake Cityben nagyon fiatal püspökként egy 1080 fős egyházközség felett elnököltem, melyben 84 özvegy is élt. Sokaknak volt szüksége valamilyen segítségre. Mennyire hálás voltam az egyház jóléti programjáért, valamint a Segítőegylet és a papsági kvórumok segítségéért!

Kijelentem, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza jóléti programja a Mindenható Isten sugalmazására született.

Kedves fivéreim és nőtestvéreim, ezen a konferencián lesz három éve, hogy az egyház elnökeként támogattatok. Ezek az évek természetesen nagyon dolgosan teltek, melyekben akadtak bőven kihívások, de számtalan áldás is. Az a lehetőségem, hogy templomokat szentelhettem fel, a legörömtelibb és legszentebb áldások közé tartozott, így ma a templomokról szeretnék beszélni nektek.

Az 1902 októberében tartott általános konferencián az egyház akkori elnöke, Joseph F. Smith elnök, a nyitóbeszédében azon reményének adott hangot, hogy egy nap majd „templomok épülnek a [világ] különböző pontjain, mindenhol, ahol azokra szükség lesz az emberek kényelme szempontjából”1.

Az egyház 1830-ban történt megalapítása után eltelt első 150 évben 21 templom épült, beleértve ebbe az Ohioi Kirtland és a Nauvoo templomokat is Ezzel szemben tekintsünk vissza az 1980 óta eltelt 30 évre, mely során 115 templom épült és lett felszentelve. A tegnap bejelentett 3 új templommal együtt további 26 áll építés alatt, vagy építést előkészítő stádiumban. Ezek a számok pedig csak tovább növekednek.

Az a cél, melyben Joseph F. Smith elnök 1902-ben reménykedett, most valósággá válik. Azt szeretnénk, hogy amennyire csak lehetséges, elérhetővé tegyük a templomot az egyháztagjaink számára.

Az egyik jelenleg is építés alatt álló templom a Brazíliai Manaus templom. Sok évvel ezelőtt olvastam egy több mint száz egyháztagból álló csoportról, akik Manausból, mely az amazonasi esőerdők közepén fekszik, elutaztak a legközelebbi, mintegy 4000 kilométerre lévő templomba, a brazíliai São Paulóba. E hithű szentek négy napon és négy éjszakán át utaztak hajón az Amazonas folyón és annak mellékágain. A vízen történt utazásuk után buszokra szálltak, hogy további három napig utazzanak mindenféle göröngyös utakon, közben pedig sem túl sokat enni, sem pedig kényelmesen aludni nem tudtak. Hét nap és hét éjszaka után megérkeztek a São Paulóban lévő templomhoz, ahol örökkévaló szertartásokban részesültek. Természetesen a hazaútjuk is ugyanolyan nehéz volt. Mindezek ellenére azonban részesültek a templom szertartásaiban és áldásaiban, és bár pénztárcájuk kiürült, ők maguk a templom lelkületével, valamint az elnyert áldások iránti hálával tértek vissza.2 Most pedig, sok évvel később, a Manausban élő egyháztagjaink örvendeznek, amint látják, ahogy saját templomuk lassan formát ölt a Rio Negro partjainál. A templomok, bárhol is épülnek, örömöt hoznak hithű egyháztagjaink számára.

A beszámolók olyan áldozatokról, melyeket emberek azért hoznak, hogy elnyerhessék a kizárólag Isten templomában elnyerhető áldásokat, mindig megérintik a szívemet, és megújult hálával töltenek el a templomok iránt.

Hadd osszam meg veletek Tihi és Tararaina Mou Tham és 10 gyermekük történetét. Egy leányuk kivételével az egész család az 1960-as évek elején csatlakozott az egyházhoz, amikor misszionáriusok mentek a Tahititől mintegy 160 kilométerre délre fekvő szigetükre. Hamarosan vágy ébredt bennünk, hogy a templomi pecsételés által örökkévaló családdá váljanak.

A Mou Tham család számára akkoriban a legközelebbi templom a több mint 4000 kilométerre délnyugatra fekvő Új-Zélandi Hamilton templom volt, ahova csak egy költséges repülőúttal lehetett eljutni. A soktagú Mou Tham családnak, kiknek szerény megélhetését egy kis ültetvény biztosította, nem volt elég pénze a repülőjegyekre, sem esélye arra, hogy munkát kapjanak a kis csendes-óceáni szigetükön. Így hát Mou Tham testvér a fiával, Gérarddal együtt meghozta azt a nehéz döntést, hogy közel 5000 kilométert utazzon azért, hogy Új-Kaledóniában dolgozzon, ahol már az egyik fiuk alkalmazásban állt. A munkáltató gondoskodott a dolgozók bányához való utazásáról, a visszautat azonban nem fizette.

A Mou Tham család három férfitagja négy évig dolgozott ott. Ez idő alatt egyedül Mou Tham testvér látogatott haza mindössze egyszer, az egyik leánya esküvőjére.

Négy év után Mou Tham testvér a fiaival elegendő pénzt tudott összespórolni ahhoz, hogy a család elmehessen az új-zélandi templomba. Egy lányuk kivételével, aki gyermeket várt, mindenki ott volt a családból, aki egyháztag volt. E leírhatatlan és örömteljes esemény során az időre és az örökkévalóságra is egymáshoz pecsételték őket.

Mou Tham testvér a templomból közvetlenül Új-Kaledóniába tért vissza, ahol még további két évig dolgozott, hogy kifizethesse annak a lányuknak, az ő férjének és gyermeküknek az utazási költségét is, akik előzőleg nem jutottak el velük a templomba.

A későbbi évek során Mou Tham testvér és felesége vágyat éreztek arra, hogy templomban szolgálhassanak. Addigra már felépült és felszentelték a Tahiti Papeete templomot is, ahol négyszer is szolgáltak missziót.3

Testvérek, a templomok többet jelentenek egy halom téglánál és malternál. Hit és böjt tölti meg őket. Próbatételek és bizonyságok építik azokat. Az áldozathozatal és a szolgálat pedig megszenteli őket.

Ennek az adományozási korszaknak az első temploma az ohiói Kirtlandben épült. Az akkori szentek nagyon szegények voltak, az Úr mégis megparancsolta nekik, hogy építsenek templomot, tehát megépítették. Heber C. Kimball elder így írt erről: „Csak az Úr ismeri a szegénység, a megpróbáltatás és a nélkülözés megnyilvánulásait, amelyeken át kellett mennünk ahhoz, hogy elérjük ezt a célt.”4 Azután pedig, hogy minden olyan lelkiismeretesen elkészült, a szenteket arra kényszerítették, hogy elhagyják Ohio államot és szeretett templomukat. Idővel Illinois államban, a Mississippi partjainál találtak átmeneti menedéket. Településüket Nauvoonak nevezték, és szilárd hittel újra hajlandóak voltak mindent feláldozni, hogy újabb templomot emeljenek Istenüknek. Üldöztetések támadtak ellenük, és bár a Nauvoo templom már majdnem elkészült, újra kiűzték őket otthonaikból, és egy terméketlen területen kerestek menedéket.

Küzdelmük és áldozathozataluk újra kezdődött azzal a 40 évig tartó munkával, mely során felépítették a Salt Lake templomot, mely most is oly méltóságteljesen áll a Konferencia-központ déli oldalán.

A templomok építéséhez és a templomba járáshoz mindig is társult bizonyos mértékű áldozathozatal. Megszámlálhatatlanul sokan vannak, akik azért küszködtek és dolgoztak, hogy saját maguk és családtagjaik számára elnyerjék azokat az áldásokat, melyek kizárólag Isten templomában találhatók.

Miért hajlandóak oly sokan oly sok mindent feláldozni azért, hogy elnyerjék a templom áldásait? Azok, akik megértik a templomból származó örökkévaló áldásokat, tudják, ahhoz, hogy elnyerjük ezeket az áldásokat egy áldozat sem túl nagy, és nincs az a teher vagy küzdelem, amely túl nehéz lenne. Soha nem kell túl sok kilométert utazni, túl sok akadályt leküzdeni vagy túl sok kényelmetlenséget elviselni. Tudják, hogy a templomokban elnyert szabadító szertartások, melyek lehetővé teszik számunkra, hogy egy nap majd örökkévaló családi egységben térhessünk vissza Mennyei Atyánkhoz, valamint a magasságból jövő áldásokkal és hatalommal való felruházásunk minden áldozatot és erőfeszítést megér.

Napjainkban a legtöbbünknek nem kell hatalmas nehézségeket elszen-vednie, hogy eljuthasson a templomba. Az egyháztagság nyolcvanöt százaléka él legfeljebb 300 kilométerre egy templomtól, sokunk számára a távolság még ennél is kisebb.

Ha magatokért már voltatok a templomban, és viszonylag közel éltek hozzá, áldozat lehet a részetekről az is, hogy rohanó életetekből egy kis időt arra szakítotok, hogy rendszeresen ellátogassatok a templomba. Oly sok munkát kell még elvégezni a templomainkban azokért, akik a fátyol túloldalán várakoznak. Miközben elvégezzük értük a munkát, tudni fogjuk, hogy olyat tettünk, amit ők maguk nem tudtak volna elvégezni. Joseph F. Smith elnök egy rendkívüli kijelentésében ezt mondta: „Az értük tett erőfeszítéseink által rabláncaik lehullanak róluk, s eloszlik az őket körülvevő sötétség, hogy fény ragyoghassa be őket, és a [lélekvilágban] hallani fognak arról a munkáról, melyet gyermekeik végeztek el itt értük, s ők veletek együtt fognak örvendezni azért, mert eleget tettetek ezeknek a kötelességeknek.”5 Testvérek, nekünk kell elvégezni a munkát.

Saját családomban néhány legszentebb és legbecsesebb élményünk abból származott, amikor a templomban együtt végeztünk pecsételő szertartásokat az elhunyt őseinkért.

Ha még nem voltatok a templomban, vagy már voltatok, de jelenleg nincs érvényes ajánlásotok, nincs fontosabb cél számotokra annál, mint azon munkálkodni, hogy érdemesek legyetek eljutni a templomba. Áldozathozatalotok valószínűleg összhangba hozza majd az életeteket mindazzal, ami ahhoz szükséges, hogy ajánlást kaphassatok. Mindehhez pedig lehet, hogy el kell hagynotok olyan régóta meglévő szokásokat, melyek jelenleg távol tartanak benneteket a templomtól. Lehet, hogy hitre és fegyelemre van szükségetek, hogy fizessétek a tizedet. Akármi is legyen az, váljatok érdemessé arra, hogy beléphessetek Isten templomába! Tartsátok biztonságban az ajánlásotokat, és becses tulajdonotokként tekintsetek rá, mert az is.

Amíg nem voltatok az Úr házában, és nem nyertétek el az ott rátok váró összes áldást, addig nem részesültetek mindabban, amit ez az egyház tartogat számotokra. Az egyháztagság mind közül legfontosabb és legnagyobb áldásai azok, melyeket Isten templomaiban nyerhetünk el.

Most pedig, tizenéves korú fiatal barátaim, mindig legyen szemetek előtt a templom. Ne tegyetek semmi olyat, ami megakadályozhat abban, hogy belépjetek annak kapuján, és részesüljetek az ott elérhető szent és örökkévaló áldásokban. Megdicsérlek benneteket, akik már most is rendszeresen jártok a templomba, hogy kereszteléseket végezzetek a halottakért, nagyon korán reggel felkelve, hogy ezeket a szertartásokat még az iskola kezdete előtt elvégezhessétek. Nem is tudom, hogy lehetne-e ennél jobban kezdeni egy napot.

Veletek pedig, akik fiatal gyermekek szülei vagytok, hadd osszak meg egy bölcs tanácsot Spencer W. Kimball elnöktől, aki ezt mondta: „Nagyszerű lenne, ha a szülők az otthonuk összes hálószobájába kitennék egy templom képét, hogy [gyermekeik] már újszülött [koruktól] fogva mindennap láthassák a képet, míg az [életük] részévé nem válik. Így, amikor [elérik] majd azt a kort, amikor [meghozzák] azt [a] nagyon fontos döntést, hogy [elmennek a templomba], a kérdés igazából már el is dőlt.”6

Gyermekeink ezt éneklik az Elemiben:

A templomot szeretem,
Egy nap majd belépek,
Hogy szövetséget kössek,
És szolgáljak híven.7

Könyörgöm nektek, hogy tanítsátok gyermekeiteket a templom fontosságáról!

A világ, melyben élünk, kihívásokkal és nehézségekkel teli helynek tűnhet. Gyakran vesznek körül olyan dolgok, melyek visszatartanak bennünket. Amikor elmegyünk Isten e szent házaiba és emlékezünk a szent szövetségekre, melyeket ott kötünk, képesek leszünk minden megpróbáltatást jobban elviselni, és minden kísértést legyőzni. E szent menedékben békére lelünk, megújulunk és megerősödünk.

Most pedig, kedves testvérek, zárásként hadd említsek meg még egy templomot. A nem túl távoli jövőben, miközben világszerte új templomok öltenek formát, az egyik egy olyan városban fog a magasba emelkedni, mely több mint 2500 évvel ezelőtt született. Arról a templomról beszélek, mely jelenleg Olaszországban, Rómában épül.

Mindegyik templom Isten háza, mind ugyanazt a funkciót tölti be, és ugyanolyan szertartásokat és áldásokat kínál. Az Olaszországi Róma templom azonban egyedi módon, a világ történelmileg egyik legjelentősebb pontján, egy olyan városban épül, ahol az ősi Péter és Pál apostol hirdette Krisztus evangéliumát, és ahol később mártírhalált is szenvedtek.

Tavaly októberben, amikor összegyűltünk e csodálatos helyszínen Róma északkeleti részén, az első kapavágás előtt nekem volt lehetőségem elmondani a felszentelő imát. Sugalmazást kaptam arra, hogy felkérjem Lucio Malan olasz szenátort, valamint Róma alpolgármesterét, Giuseppe Ciardit, hogy legyenek az elsők között, akik ásóikkal kifordítják az első adag földet. Mindegyikük részt vett abban a döntésben, mely lehetővé tette, hogy templomot építsünk a városukban.

Az ég felhős volt, de az idő meleg, és bár aznapra esőt jósoltak, csupán néhány csepp esett. Miközben a csodálatos kórus tolmácsolásában olaszul felcsendültek az „Istennek a Lelke” című himnusz sorai, úgy éreztük, mintha a menny és a föld összefogva egyetlen dicshimnuszban fejezné ki háláját a Mindenható Istennek. Nem tudtuk visszatartani könnyeinket.

A hithűek egy eljövendő napon majd itt, az örök városban fogják Isten egy szent házában elnyerni az örökkévaló szertartásokat.

Szüntelen hálámat fejezem ki Mennyei Atyámnak a templomért, melyet most Rómában építenek, valamint minden templomunkért, akárhol is legyenek. Mindegyikük jelzőtűzként ragyog a világnak, azon bizonyságunk kifejezéseként, hogy Isten, a mi Örökkévaló Atyánk él, hogy Ő szeretne megáldani bennünket és az Ő összes gyermekét minden nemzedékben. Mindegyik templomunk azon bizonyságunk kifejeződése, hogy a síron túli élet valós, és legalább annyira biztos, mint a jelenlegi földi életünk. Erről tanúságomat teszem.

Szeretett fivéreim és nőtestvéreim, bármilyen áldozatra is van szükség, hozzuk meg azt, hogy beléphessünk a templomba, és hogy a templom lelkülete ott legyen a szívünkben és az otthonainkban. Járjunk a mi Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus nyomdokaiban, aki a legnagyobb áldozatot hozta meg értünk, hogy elnyerjük az örök életet és a felmagasztosulást Mennyei Atyánk királyságában. Ez az én őszinte imám, Szabadítónk, az Úr Jézus Krisztus nevében, ámen.

Utalások megjelenítése

  1.  

    1. Joseph F. Smith, in Conference Report, Oct. 1902, 3.

  2.  

    2. Lásd Vilson Felipe Santiago and Linda Ritchie Archibald, “From Amazon Basin to Temple,” Church News, Mar. 13, 1993, 6.

  3.  

    3. Lásd C. Jay Larson, “Temple Moments: Impossible Desire,” Church News, Mar. 16, 1996, 16.

  4.  

    4. Heber C. Kimball, in Orson F. Whitney, Life of Heber C. Kimball (1945), 67.

  5.  

    5.  Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph F. Smith (1998), 247.

  6.  

    6.  The Teachings of Spencer W. Kimball, ed. Edward L. Kimball (1982), 301.

  7.  

    7. Janice Kapp Perry, “I Love to See the Temple,” Children’s Songbook, 95.