Milyen embereknek kell hát lennetek?

A „lenni vagy nem lenni?” tulajdonképpen egy kitűnő kérdés.¹ A Szabadító ezt a kérdést sokkal mélyebb értelemben tette fel, így létfontosságú elvi kérdéssé tette mindannyiunk számára: „Milyen embereknek kell hát lennetek? Bizony mondom nektek, hogy éppen olyannak, amilyen én vagyok” (3 Nefi 27:27; kiemelés hozzáadva). A lenni ige jelen idejű, egyes szám első személyű alakja a vagyok. Arra hív minket, hogy vegyük fel magunkra az Ő nevét és az Ő természetét.

Ahhoz, hogy olyanná váljunk, mint Ő, azokat a dolgokat is kell tennünk, amiket Ő tett: „Bizony, bizony mondom nektek, ez az én evangéliumom; és tudjátok, hogy milyen dolgokat kell megtennetek az én egyházamban; mert azokat a cselekedeteket, melyeket engem tenni láttatok, nektek is azokat kell megtennetek” (3 Nefi 27:21; kiemelés hozzáadva).

A lenni és a tenni igék elválaszthatatlanok. Egymástól kölcsönösen függő tanokként megerősítik és előmozdítják egymást. Például a hit imára ösztönöz, az ima pedig megerősíti a hitünket.

A Szabadító gyakran hívta képmutatóknak azokat, akiknek a cselekedetei jók voltak ugyan, de a lelkületük nem: „Ez a nép ajkaival tisztel engem, a szívök pedig távol van tőlem” (Márk 7:6). A tenni a lenni nélkül, vagyis annak látszani, amik nem vagyunk, képmutatás vagy színlelés.

Ez fordítva is igaz, hiszen a lenni a tenni nélkül is érvénytelen, csakúgy mint „a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában” (Jakab 2:17; kiemelés hozzáadva). Ha csupán vagyunk, de nem teszünk semmit, az önámítás – elhisszük, hogy jók vagyunk, azért mert jók a szándékaink.

A tenni a lenni nélkül (azaz a képmutatás) hamis képet mutat másoknak, a lenni a tenni nélkül pedig önmagunknak fog hamis képet mutatni.

A Szabadító megfeddte az írástudókat és a farizeusokat a képmutatásukért: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! mert [tizedet fizettek] a mentá[ból], a kapor[ból] és a kömény[ből] – ez valami, amit tettek –, „és elhagyjátok a mik nehezebbek a törvényben, az ítéletet, az irgalmasságot és a hívséget” (Máté 23:23). Azaz más szóval, elbuktak abban, hogy azok legyenek, akiknek lenniük kellett volna.

Mindamellett, hogy elismerte a tenni fontosságát, a Szabadító a lenni részt nevezte a „nehezebb” dolognak. E nagyobb fontosságú részt a következő példák is jól szemléltetik:

• A keresztelő vízbe belépés az, amit teszünk. A lenni, amelynek követnie kell a cselekvést, a Jézus Krisztusba vetett hit, és a hatalmas szívbéli változás.

• Az úrvacsorából való vétel valami, amit teszünk. Az azonban, hogy érdemesek is legyünk arra, már egy sokkal fontosabb rész.

• A papságba történő elrendelés egy tett. A nehezebb dolog azonban a papság hatalma, amely „az igazság tantétele[in]” alapszik (T&Sz 121:36), vagyis ez a lenni rész.

Sokan szoktunk listát írni a tennivalókról, ami emlékeztet az elvégzendő dolgokra. Lennivalókról azonban csak ritkán készítenek listát az emberek. Miért? A tennivalók olyan tevékenységek, vagy események, melyeket ki lehet pipálni, amikor megtörténtek. A lenni részt azonban soha nem lehet késznek jelölni. A lennivalók mellé nem lehet pipát tenni. Elvihetem a feleségemet egy kellemes péntek esti randevúra, mely egy tennivaló. Jó férjnek lenni azonban nem egy esemény; természetem, jellemen részének kell lennie, vagyis annak, aki vagyok.

Vagy szülőként mikor tudok készként kipipálni egy gyermeket? Jó szülővé válni egy véget nem érő feladat. Ahhoz pedig, hogy jó szülők legyünk, az egyik legfontosabb dolog, hogy megtanítsuk gyermekeinket arra, hogy egyre inkább olyanok legyenek, mint a Szabadító.

A krisztusi lennivalók nem láthatók, de motiváló erőként állnak a tetteink mögött, melyek pedig már láthatóak. Például, amikor egy szülő a gyermekét járni tanítja, látjuk a szülőt megtenni bizonyos dolgokat, úgy mint a gyermek dicsérete vagy támogatása. E cselekedetek fedik fel szívük láthatatlan szeretetét, valamint a gyermekük jövőjébe vetett láthatatlan hitüket és reményüket. Erőfeszítéseik nap mint nap folytatódnak, melyek a lennivalók listáján a láthatatlan türelmet és szorgalmat bizonyítják.

Mivel a lenni-ből ered a tenni, és ez motiválja a cselekvést is, a lenni tanítása hatékonyabban fejleszti a viselkedést, mint a tenni-re való összpontosítás.

Amikor a gyerekek rosszalkodnak, vagy mondjuk veszekednek egymással, gyakran rossz irányultsággal fegyelmezünk: a cselekvést vagyis a látottakat vesszük figyelembe. A cselekvésük – a viselkedésük – azonban csupán a szívükben lévő láthatatlan motiváció tünete.Feltehetjük magunknak a kérdést: „Milyen jellemvonások – amennyiben a gyermek megérti azokat – tudnák a jövőben helyreigazítani az ilyen viselkedést? Legyünk türelmesek és megbocsátóak, amikor bosszankodunk? Szeressünk és legyünk béketeremtők?Viseljünk felelősséget a tetteinkért és ne másokat hibáztassunk?”

Hogyan tudják a szülők megtanítani gyermekeiknek ezeket a tulajdonságokat? Soha nem lesz jobb lehetőségünk krisztusi tulajdonságokat tanítani a gyermekeinknek, mint amikor fegyelmezzük őket. A fegyelmezés szó ugyanabból a latin szótőből ered, mint a tanítvány szó, és magában foglalja az általunk gyakorolt türelmet és tanítást. Nem szabad haraggal végezni. Amikor fegyelmezünk, azt a Tan és a szövetségek 121. szakaszában leírtak szerint lehet és kell tennünk: „meggyőzéssel, hosszútűréssel, gyengédséggel és szelídséggel, és színleletlen szeretettel; kedvességgel és színtiszta tudással” (41–42. versek). Ezek mind olyan krisztusi lennivalók, melyeknek lényünk részét kell képezniük, mindannak, amik vagyunk szülőkként és Krisztus tanítványaiként.

Fegyelmezés által a gyermek a következményekből is tanul. Ilyen pillanatokban hasznos, ha a negatív élményeket pozitívval ellensúlyozzuk. Ha a gyermek bevallja a helytelen cselekedetét, dicsérjük meg a bátorságáért, hogy be merte vallani. Kérdezzük meg tőle, hogy mit tanult a hibájából vagy a vétségéből, ami majd lehetőséget ad számunkra, és ami még fontosabb, a Lélek számára, hogy megérintse és tanítsa a gyermeket. Amikor a Lélek által tanítunk a gyermekeknek egy tant, annak hatalmában áll majd idővel az egész természetüket – lényüket – átformálni.

Alma is felfedezte ugyanezt az alapelvet, miszerint „az ige prédikálása nagy valószínűséggel igazságos dolgok megtételére vitte rá az embereket – igen, erősebb hatása volt az emberek elméjére, mint a kard” (Alma 31:5; kiemelés hozzáadva). Miért? Mivel a kard csupán egy fenyítő magatartásra – cselekvésre – összpontosított, míg az ige prédikálása az emberek természetét formálta át abból, akik voltak, azzá, akivé válhattak.

Egy aranyos és engedelmes gyermek a szüleit csak a szülői mivolt alaptanfolyamára íratja be. Ha azonban egy olyan gyermekkel vagytok megáldva, aki a türelmeteket már sokadszorra tette próbára, akkor már a haladó szinten vagytok. Ahelyett, hogy azon gondolkodtok, hogy vajon mit tehettetek rosszul a földi életetek előtt, amivel ezt kiérdemeltétek, inkább áldásként tekintsetek egy nagyobb kihívást jelentő gyermekre, aki lehetőséget ad arra, hogy Istenhez még inkább hasonlóbbá váljatok. Vajon melyik gyermek fogja a türelmeteket, hosszútűréseteket és más krisztusi tulajdonságotokat leginkább próbára tenni, fejleszteni és csiszolni? Lehet, hogy erre a gyermekre legalább akkora szükségetek van, mint neki rátok?

Mindannyian hallottuk már azt a tanácsot, hogy a bűnt ítéljük el, ne a bűnöst. Hasonlóképpen, amikor a gyermekeink rosszalkodnak, vigyáznunk kell, nehogy olyan dolgokat mondjunk, melyek által azt hihetik, hogy a helytelen tetteiketvelük azonosítjuk. „Ne engedjük, hogy kudarc származzon egy cselekedetből”, mely az embert a „buta”, „lassú”, „lusta” vagy „kétbalkezes” jelzőkkel „azonosítja”.² A mi gyermekeink Isten gyermekei. Ez az ő valódi azonosságuk és lehetőségük. Az Ő terve az, hogy segítsen gyermekeinek felülkerekedni a hibáikon és vétkeiken, hogy olyanná válhassanak, mint Ő maga. A csalódást okozó viselkedést éppen ezért átmenetinek kell tekintenünk, nem állandónak; tettnek, nem pedig jellemvonásnak.

Vigyáznunk kell tehát, hogy fegyelmezésünk során ne használjunk olyan állandóságra utaló kifejezéseket, mint a „te mindig…” vagy „te soha…”. Legyünk óvatosak az olyan kifejezésekkel, hogy „te soha nem vagy tekintettel az érzéseimre” vagy „miért kell mindig rád várni?”. Az ilyen kifejezések jellemvonásokként tüntethetnek fel cselekedeteket, és rossz irányba befolyásolhatják a gyermek önértékelését és önbecsülését.

Az azonosságtudat zavara akkor is kialakulhat, amikor egy gyermektől megkérdezzük, hogy mi szeretne lenni, amikor felnő, mintha ez azt jelentené, hogy amit valaki tesz a megélhetése érdekében, az meghatározza, hogy kivé is lesz. Semmilyen szakma vagy vagyontárgy ne határozza meg egy személy azonosságát vagy értékét. A Szabadító, például, alázatos ács volt, ez azonban nemigen határozta meg az életét.

Amikor segítünk a gyermekeknek felfedezni, hogy kik is ők valójában, és megerősítjük az önbecsülésüket, akkor megfelelően tudjuk értékelni a teljesítményüket vagy viselkedésüket – a tenni részt. Egy még ennél is bölcsebb dolog azonban az volna, ha dicséretünk elsődlegesen a jellemükre és a hitelveikre összpontosítana – arra, akik ők maguk.

A sport világában gyermekeink teljesítményét – cselekvését – a legbölcsebb módon az olyan tulajdonságaikon keresztül lehet elismerni, mint az erőnlétük, kitartásuk, állhatatosságuk stb. Ezzel pedig a lenni és a tenni részt egyaránt elismerjük.

Amikor a gyermekeket megkérjük, hogy végezzenek el egy házimunkát, mindig keressünk módot arra, hogy a jellemüket dicsérjük. Például: „Annyira boldoggá tesz, amikor ilyen készségesen végzed a feladataidat.”

Amikor a gyermekek hazaviszik az iskolai bizonyítványukat, megdicsérhetjük őket a jó jegyeikért, de még hasznosabb és tartósabb, ha a szorgalmukért dicsérjük meg őket: „Minden dolgozatod jól sikerült. Te aztán tudod, hogyan győzd le a nehéz feladatokat! Büszke vagyok rád.”

Családi szentírás-tanulmányozás során keressünk és beszéljünk meg olyan példákat a jellemvonásokra, melyeket az aznapi olvasás során találtunk. Mivel a krisztusi tulajdonságok Isten ajándékai, és az Ő segítsége nélkül nem lehet őket kifejleszteni,³ imádkozzatok ezekért az ajándékokért a családotokkal és egyénileg is.

Vacsoránál időnként beszélgessünk e tulajdonságokról, különösen azokról, melyeket a reggeli olvasás során fedeztünk fel. „Miként voltál ma jó barát? Miként mutattál könyörületet valaki iránt? Hogyan segített a hited szembenézni a mai kihívásokkal? Miként voltál megbízható? Becsületes? Nagylelkű? Alázatos?” A szentírások hemzsegnek az olyan tulajdonságoktól, melyeket meg kell tanítanunk és tanulnunk.

A lenni rész megtanításának legfontosabb része az, hogy olyan szülei legyünk gyermekeinknek, mint amilyen számunkra Mennyei Atyánk. Ő a tökéletes szülő, és megosztotta velünk a szülői mivolt kézikönyvét – a szentírásokat.

Mai gondolataim zöme a szülőkhöz szólt ugyan, a tantételek azonban mindenkire vonatkoznak. Legyetek sikeresek a krisztusi tulajdonságok kifejlesztésére irányuló erőfeszítéseitekben, hogy megjelenésetek az Ő képmását, viselkedésetek pedig az ő jellemvonásait tükrözze. Így, amikor gyermekeitek és mások is érzik a szereteteteket és látják a viselkedéseteket, az majd a Szabadítóra fogja emlékeztetni őket, és közelebb vonzza őket Hozzá. Ez az én imám és bizonyságom, Jézus Krisztus nevében, ámen.