Bátran állj magad!

Szeretett fivéreim, hatalmas kiváltság itt lenni veletek ezen az estén. Minket, akik Isten papságát viseljük, csodás kapocs és testvériség köt össze.

A Tan és a szövetségek 121. szakaszának 36. versében azt olvashatjuk, „[h]ogy a papság jogai elválaszthatatlanul össze vannak kapcsolva a menny hatalmaival”. Mily nagyszerű ajándék a miénk – e papságot viselhetjük, amely „elválaszthatatlanul össze va[n] kapcsolva a menny hatalmaival”! E drága ajándék azonban nem pusztán bizonyos áldásokkal, hanem szent feladatokkal is jár. Úgy kell élnünk életünket, hogy mindig méltók legyünk a papságra, melyet viselünk. Olyan korban élünk, amikor sok olyan kísértés vesz körül minket, melyek szándéka az, hogy pusztulásba vezető ösvényekre csábítsanak minket. Az efféle ösvények elkerüléséhez eltökéltségre és bátorságra van szükség.

Vissza tudok emlékezni olyan időre – ahogy talán többen is, akik itt vagytok ma –, amikor a legtöbb ember normái nagyban hasonlítottak a mieinkre. Ez azonban többé nem igaz. Nemrégiben olvastam egy cikket a New York Times-ban egy olyan tanulmányról, amelyre még 2008 nyarán került sor. A neves Indiana állambeli Notre Dame Egyetem egyik kiváló szociológusa a kutatócsoportjával 230 fiatal felnőttel tartott mélyinterjút szerte az Egyesült Államokban. Úgy vélem, biztonsággal feltételezhetem, hogy az eredmények hasonlóak lennének a világ legtöbb részén.

E sokatmondó cikknek most csupán egy részét szeretném megosztani veletek:

„A kérdezők kiegészítendő kérdéseket tettek fel a jó és a rossz, különféle erkölcsi problémák és az élet értelme kapcsán. A zavaros válaszokban… tisztán megmutatkozott, hogy a fiatalok nagyon kínlódtak, hogy valami értelmeset tudjanak írni, de ehhez egyszerűen nem volt meg a megfelelő fogalomkörük és szókincsük.

Amikor azt kérték tőlük, hogy írjanak le egy olyan erkölcsi dilemmát, amellyel egyszer szembe kellett nézniük, a válaszadók kétharmada vagy nem tudott választ adni a kérdésre, vagy olyan problémákat nevezett meg, amelyek egyáltalán nem ebbe a kategóriába tartoznak, például hogy meg tudják-e engedni maguknak egy bizonyos lakás bérbe vételét, vagy hogy van-e elég aprójuk a parkolójegy-automatára.”

A cikk így folytatódik:

„Az alapvető kiindulási pont, melyhez legtöbbjük újra és újra visszatért, az, hogy az erkölcsi választás csupán egyéni ízlés dolga. »Magánügy – hangzott a jellemző válasz. – Teljességgel az egyén döntése. Mi jogon szólnék bele?«

A tekintély vak tiszteletét elutasítva sok fiatal viszont az ellenkező végletbe esett, [mondván, hogy]: »Azt tenném, amiről úgy gondolnám, boldoggá tenne, vagy jó érzésekkel töltene el. Csak belülről fakadó érzéseim által tudhatom, mit tegyek. «”

Az interjúkat végző kutatók kihangsúlyozták, hogy a megkérdezett fiatalok többségének „nem adattak meg a források – az iskolában, a különféle intézményekben vagy a családban – ahhoz, hogy kialakítsák erkölcsi megérzéseiket”¹.

Fivérek! Közületek, akik most hallótávolságon belül vagytok, senkinek sem szabad a legcsekélyebb mértékben sem kételkednie abban, mi erkölcsös és mi nem, sem abban, hogy mit várnak el tőlünk Isten papságának viselőiként. Tanították és továbbra is tanítják nekünk Isten törvényeit. Nem számít, máshol mit láttok vagy hallotok, ezek a törvények soha nem változnak.

Mindennapi életünk során szinte elkerülhetetlen, hogy hitünk próbára ne tétessen. Néha talán azon kapjuk magunkat, hogy mások körében állunk, és mégis kisebbségben vagyunk, sőt, talán egyedül maradunk azt illetően, hogy mi elfogadható, és mi nem. Rendelkezünk-e vajon az erkölcsi bátorsággal, hogy szilárdan kiálljunk hitelveinkért, még akkor is, ha ehhez egyedül kell állanunk? Isten papságának viselőiként létfontosságú, hogy képesek legyünk bátran szembenézni bármiféle kihívással, mely utunkba kerül. Emlékezzetek Tennyson szavaira: „Erőm mint tíz ereje, / Mert a szívem tiszta.”²

Egyre több híresség és közszereplő űz gúnyt a vallásból általánosságban, néha pedig konkrétan az egyházunkból. Ha bizonyságunk gyökerei nem nyúlnak elég mélyre, az efféle kritikus megnyilvánulások talán megingatnak minket hitünkben vagy eltökéltségünkben.

Lehinek az élet fájáról való látomásában, mely az 1 Nefi 8-ban található, Lehi többek között olyanokat is lát, akik erősen fogják a vasrudat, míg előrenyomakodva elérik az élet fáját és vesznek a gyümölcséből, melyről tudjuk, hogy Isten szeretetét jelképezi. Azután viszont, hogy ettek a fa gyümölcséből, néhányan elszégyellik magukat, mert azok, akik „a nagy és tágas épületben” vannak – akik az emberek gyermekeinek kevélységét jelképezik – ujjukkal mutogatnak rájuk és kigúnyolják őket, ők pedig „letér-[n]ek tiltott ösvényekre, és elvesz[n]ek”³. Milyen hatékony eszköze az ellenségnek a csúfolódás és a gúny! Ismét azt kérdem, fivérek, hogy rendelkezünk-e vajon a bátorsággal, hogy erősen és szilárdan megálljunk ilyen nehéz ellenállással szemben is?

Azt hiszem, az első olyan élményemre, amikor elég bátor voltam kiállni a meggyőződésemért, abban az időben került sor, amikor az Egyesült Államok haditengerészetében szolgáltam a második világháború vége felé.

A kiképzőtábor nem bizonyult egyszerű tapasztalatnak számomra, sőt, senki számára sem, aki végigcsinálta. Az első három héten meg voltam győződve arról, hogy életem veszélyben van. A haditengerészet nem kiképezni akar, hanem megölni.

Mindig emlékezni fogok arra, amikor az első hét végén elérkezett a vasárnap. A fő tengerészaltiszt örömteli hírt hozott. Vigyázzban állva a gyakorlótéren a lágy kaliforniai szellőben ezt a parancsot hallottuk: „Ma mindenki misére vagy istentiszteletre megy – mindenki, kivéve én, mert én pihenni fogok.” Aztán így folytatta: „Az összes katolikus a Decatur táborhelyre megy – és vissza ne jöjjenek 3 óra előtt! Lépés indulj!” Egy elég népes alakulat vonult ki. Aztán felhangzott a következő parancsszó: „Az összes zsidó a Henry táborhelyre meg – és vissza ne jöjjenek 3 óra előtt! Lépés indulj!” Egy némileg kisebb alakulat vonult ki. Aztán ezt kiáltotta: „A többi protestáns a Farragut táborhelyen lévő színházterembe megy – és vissza ne jöjjenek 3 óra előtt! Lépés indulj!”

Abban a pillanatban belém hasított a gondolat: „Monson, te nem vagy katolikus, nem vagy zsidó, és nem vagy protestáns sem. Mormon vagy, úgyhogy nem mész sehova.” Biztosíthatlak titeket, hogy teljességgel egyedül éreztem magam. Bátornak és elszántnak, igen – de mégiscsak egyedül.

És akkor meghallottam a legdrágább szavakat, melyeket valaha is hallottam e tiszt szájából. Felém nézett és azt kérdezte: „És maguk, uraim, ugyan minek nevezik magukat?” Egészen addig észre sem vettem, hogy bárki is állna mellettem vagy mögöttem a téren, de mindannyian szinte egyszerre kiáltottunk fel: „Mormonnak, uram!” Nehéz szavakba önteni, mily nagy öröm járta át a szívemet, amikor megfordultam, és egy maroknyi tengerészt láttam.

A tiszt a fejét vakargatta tanácstalansága jeleként, de aztán végül így szólt: „Na hát akkor, maguk is keressenek egy helyet, ahol összegyűlhetnek. És vissza ne jöjjenek 3 óra előtt! Lépés indulj!”

Ahogy elmeneteltünk, egy versike járt az eszemben, amelyet évekkel azelőtt az Elemiben tanultam:

Noha a végkifejlet másképp alakult, mint ahogy számítottam, mégis kész voltam egymagam állani, ha úgy szükséges.

Azóta már voltak olyan alkalmak, amikor senki nem állt mögöttem, tehát volt már, hogy egyedül álltam. Mily hálás vagyok azért, hogy oly sok idővel ezelőtt meghoztam a döntést, hogy erős és igaz maradok, mindig felkészült leszek, és készen állok megvédeni a vallásomat, ha arra kerülne sor.

Ha bármikor is alkalmatlannak éreznénk magunkat az előttünk álló feladatokra, testvérek, hadd osszak meg veletek egy kijelentést, melyet 1987-ben mondott az egyház akkori elnöke, Ezra Taft Benson elnök, amikor kaliforniai egyháztagok nagy csoportjához szólt. Ezt mondta Benson elnök:

„A próféták minden korban napjainkra tekintettek az idők folyosóin át. A már elhunytak és a még meg nem születettek milliárdjai tartják rajtunk a szemüket. Tévedés ne essék: fontos nemzedék vagytok! […]

Isten majdnem hatezer évig tartott magánál titeket, hogy az Úr második eljövetele előtti utolsó napokban jelenjetek meg. Lesznek, akik elbuknak, de Isten királysága sértetlen marad, hogy örvendhessen annak Feje, vagyis Jézus Krisztus visszatérésén.

Bár e nemzedék gonoszsága hasonló lesz a Noé idejében tapasztalthoz, amikor az Úr özönvízzel tisztította meg a földet, van egy fő különbség az akkori és a mostani idő között. Mégpedig az, hogy Isten a végső csatára a legerősebb… gyermekeit tartogatta, akik segíteni fognak a királyság győzelemre vitelében.”⁴

Igen, fivéreim, mi vagyunk Isten néhány legerősebb gyermeke. Felelősségünk, hogy érdemesek legyünk mindazon dicső áldásokra, melyeket Mennyei Atyánk számunkra tartogat. Bárhová megyünk is, papságunk elkísér minket. Szent helyeken állunk? Kérlek, mielőtt magatokat és papságotokat veszélybe sodornátok azzal, hogy olyan helyekre mentek vagy olyan tevékenységekben vesztek részt, melyek nem méltók hozzátok vagy ehhez a papsághoz, álljatok meg egy pillanatra, és tűnődjetek el a következményeken! Mindannyiunkra ráruházták az ároni papságot. Ennek során mindannyian megkaptuk azt a hatalmat, amely rendelkezik az angyalok szolgálattételének kulcsaival. Gordon B. Hinckley elnök ezt mondta:

„Nem engedhetitek meg magatoknak, hogy olyasmit tegyetek, ami falat emel közétek és az értetek szolgáló angyalok közé.

Nem lehettek erkölcstelenek semmilyen értelemben sem! Nem lehettek tisztességtelenek! Nem csalhattok, nem hazudhattok. Nem vehetitek Isten nevét hiába a szátokra vagy beszélhettek csúnyán – mert ha ezt teszitek, nem lehet a tiétek az angyalok szolgálatának joga.”⁵

Ha bármelyikőtök megbotlott az út során, szeretném, ha minden kétség nélkül megértenétek, hogy létezik visszaút. Úgy hívják: bűnbánat. Szabadítónk az életét adta, hogy biztosítsa számotokra és számomra ezt az áldott ajándékot. Annak ellenére, hogy a bűnbánat ösvénye nem könnyű, az ígéretek valósak. Meg van írva, hogy „ha bűneitek skárlátpirosak, hófehérek lesznek”⁶. „[É]s vétkei[te]kről többé meg nem emlékezem.”⁷ Micsoda kijelentés! Micsoda áldás! Micsoda ígéret!

Lehet, hogy vannak köztetek, akik ezt gondolják: „Nem tartok be minden parancsolatot, és nem teszek meg mindent, amit kellene, de az életem remekül halad előre. Azt hiszem, van mód arra, hogy a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon.” Fivéreim, ígérem nektek, hogy ez nem működik hosszú távon.

Nemrégiben levelet kaptam egy olyan férfitől, aki egykor azt gondolta, mindkét oldalt szolgálhatja. Mostanra bűnbánatot tartott és életét összhangba hozta az evangélium tantételeivel és parancsolataival. Szeretnék megosztani veletek egy bekezdést a leveléből, mert jól példázza a téves gondolkodás valóságát: „Meg kellett tanulnom (méghozzá nagy áron), hogy a Szabadítónak teljes mértékben igaza volt, amikor azt mondta: »Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.«⁸ Én megpróbáltam mindkettőt szolgálni, ahogy ember csak próbálhatja. A végén aztán – mondta – enyém lett mindaz az üresség, sötétség és magány, melyet Sátán nyújt azoknak, akik elhiszik megtévesztéseit, illúzióit és hazugságait.”

Ahhoz, hogy erősek lehessünk és képesek legyünk ellenállni minden erőnek, mely a rossz irányba vonna bennünket, és minden hangnak, mely a helytelen ösvényre csábít, létfontosságú, hogy rendelkezzünk saját bizonysággal. Legyetek akár 12, akár 112 évesek – vagy valahol a kettő között –, ti magatok is tudhatjátok, hogy Jézus Krisztus evangéliuma igaz. Olvassátok el a Mormon könyvét! Elmélkedjetek a tanításain! Kérdezzétek meg a Mennyei Atyát, hogy igaz-e! Azt az ígéretet kaptuk, hogy „ha őszinte szívvel, igaz szándékkal, Krisztusba vetett hittel kérdeztek, akkor ő a Szentlélek hatalma által ki fogja nektek nyilvánítani ennek igazságát”⁹.

Amikor tudjuk, hogy a Mormon könyve igaz, abból az fog következni, hogy Joseph Smith valóban próféta volt, aki látta Istent, az Örökkévaló Atyát, és Fiát, Jézus Krisztust. Az is következik belőle, hogy az evangélium vissza lett állítva ezekben az utolsó napokban Joseph Smith által – és ennek részeként vissza lett állítva mind az ároni, mind pedig a melkisédeki papság.

Amikor elnyerjük bizonyságunkat, kötelesek vagyunk másokkal is megosztani azt. Fivérek, sokatok szolgált már misszionáriusként szerte a világon, és sok fiatal férfi majd ezután fog szolgálni. Már most készüljetek fel erre a lehetőségre! Ügyeljetek arra, hogy érdemesek vagytok a szolgálatra!

Ha felkészültek vagyunk az evangélium megosztására, akkor készen állunk eleget tenni Péter apostol tanácsának, aki így intett: „Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, a ki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről”¹⁰.

Egész életünk során adódnak lehetőségek, hogy megosszuk hitelveinket, noha nem mindig tudjuk előre, mikor kerül erre sor. Ilyen lehetőségem adódott 1957-ben, amikor a könyvkiadásban dolgoztam. A munkám a texasi Dallasba szólított – mely várost néha „a templomok városának” nevezik –, hogy előadást tartsak egy konferencián. A konferencia végeztével buszos városnézésre indultam a külvárosba. Amikor elhaladtunk a különböző templomok mellett, sofőrünk pontos tájékoztatást adott: „Balra láthatják a metodista templomot”, vagy „Az ott, jobbra, a katolikus székesegyház”.

Amikor elhaladtunk egy gyönyörű, vöröstéglás épület mellett, mely egy domb tetején állt, a sofőr ezt mondta: „Abban az épületben a mormonok tartják a gyűléseiket.” Egy hölgy a busz hátuljából előre kiáltott: „Sofőr úr, mesélne még a mormonokról?”

A sofőr félreállt a busszal, aztán megfordult és ezt felelte: „Hölgyem, én csak annyit tudok a mormonokról, hogy abba a vöröstéglás épületbe járnak. Van valaki a buszon, aki többet tudna mesélni a mormonokról?”

Vártam, hogy valaki válaszoljon. Végigpásztáztam az utasok arcát, hátha felragyog rajtuk a felismerés és a vágy, hogy hozzászóljanak. Senki nem jelentkezett. Rá kellett jönnöm, hogy rám vár a feladat, hogy eleget tegyek Péter apostol e tanácsának: „[m]indig készek legyetek megfelelni mindenkinek, a ki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről”. Rádöbbentem e bölcselet igazságára is: „Amikor eljön a döntés pillanata, lejár a felkészülés ideje.”

Így aztán a következő mintegy 15 percben abban a kiváltságban volt részem, hogy a buszon ülőkkel megoszthattam bizonyságomat az egyházról és a hitelveinkről. Hálás voltam bizonyságomért, és hálás voltam, hogy fel voltam készülve annak megosztására.

Teljes szívemmel és lelkemmel imádkozom, hogy minden férfi, aki viseli a papságot, tisztelje papságát és legyen hű ahhoz a belé fektetett bizalomhoz, melyet akkor kapott, amikor rá ruházták a papságot. Imádkozom, hogy mindannyian, akik viseljük Isten papságát, tudjuk, hogy miben hiszünk. Legyünk mindig bátrak és készek kiállni azért, amiben hiszünk, és ha ennek során egyedül kell állanunk, tegyük meg bátran, erőt merítve abból a tudásból, hogy valójában soha nem vagyunk egyedül, amikor Mennyei Atyánk oldalán állunk.

Amikor eltűnődünk azon a nagyszerű ajándékon, mely megadatott nekünk – mely nem más, mint „a papság jogai[, melyek] elválaszthatatlanul össze vannak kapcsolva a menny hatalmaival” –, legyen mindig eltökélt szándékunk, hogy megóvjuk és megvédelmezzük azt, és maradjunk mindig érdemesek csodálatos ígéreteire. Fivérek, kövessük a Szabadító számunkra adott utasítását, melyet a 3 Nefi könyvében olvashatunk: „Tartsátok fel tehát világosságotokat, hogy világítson a világnak. Íme, én vagyok a világosság, amit fel kell tartanotok – az, amit engem cselekedni láttok.”¹¹

Imádkozom, hogy mindig kövessük ezt a fényt és tartsuk fel az egész világnak, hogy ők is láthassák, és áldásomat adom mindannyiótokra, akik halljátok hangomat, Jézus Krisztus nevében, ámen.